Bizonyára sokan vannak, akik olvasták Henri Charrière történetét, még többen, akik látták az ebből készült, 1973-ban bemutatott, Pillangó című, világsikerű filmet. Azok viszont valószínűleg csak kevesen, akik úgy gondolják, hasonló könyvet magyar szerző is írhat, saját történetét mesélve el benne.
Amint az már évtizedek óta szokás, az Ünnepi Könyvhéten számos új művel gazdagodtunk. Sok kiadó ekkorra időzítette fontos könyvek megjelentetését, neves külföldi írókat is meghívtak a bemutatókra. Érthető tehát, ha a rájuk irányuló reflektorfény mellett egy kis kiadónál, egy elsőkönyves szerző munkája némiképp árnyékban maradt. A tény érthető, egy ideig el is fogadható, de szerencsére meg is változtatható. A Könyvhét elmúltával már jut időnk arra, hogy kézbe vegyük azokat a könyveket, melyek nem kaptak nagy hírverést, de valamely okból mégis felkeltették az érdeklődésünket.
Az ausztriai Neckenmarktban működik a Novum Kiadó. Kifejezetten első műves szerzőkre specializálódott, az ő munkáikat a kiadó szakemberei szívesen gondozzák, segítik. Az aktuális irodalmi élet széles spektrumát felölelő művek Németországban, Ausztriában, Svájcban, valamint Magyarországon jelennek meg. Sajnálatos, hogy a magyar könyvterjesztők, könyvesboltok nem fordítanak elegendő figyelmet ezekre a könyvekre, nálunk szinte alig kaphatóak. Pedig Nacsády András, Hontalanok című regénye – azon túl, hogy lebilincselően érdekes – ahogy mondani szokták, szinte letehetetlen, egy korszak megértéséhez is értékes adalékokat nyújt.
A szerző 1952-ben született Szegeden. Középiskolai tanulmányai alatt novellákkal, versekkel, irodalmi versenyeken vett részt. Filmrendező szeretett volna lenni, de amatőr színpadi és filmes próbálkozásai ellenére nem vették fel a főiskolára. A Beatkorszak gyermeke volt. A II. Világháború utáni demográfiai és technikai robbanás új kapcsolati viszonyokat teremtett. A túl gyorsan felnőtté váló fiatalok számára egyre nehézkesebb lett a háborút viselt generáció tiszteletelvi, hatalmi rendszere. Az új generáció kizárólag csak békében akart élni, az idősebbek viszont minden áron vissza akarták állítani a korábbi kapcsolati viszonyokat. Ez a konzervativizmus vezette a kor fiatalságát, egy pontosan meg nem határozott, de következetes lázadáshoz. Hatott az akkor fiatal szerző gondolkodására is. Fényképészetet tanult, ám ez nem elégítette ki és húszévesen, egy sötét, téli éjszakán hátat fordított Magyarországnak. Megkezdődtek a kalandos évek, melyek első állomása Latina, az olasz gyűjtőtábor. „Io sono profugo politico ungherese – magyar politikai menekült vagyok.” Ez volt az első mondat, amit megtanult olaszul.
Miért ment ki? Erről egy barátja is megkérdezi, és annak így válaszol: „Tudod jól, hogy nem vettek föl a főiskolára. Tudod jól, hogy az inasiskolában majd megevett a fene. Tudod jól, hogy nem tudtam elviselni, amikor a volt osztálytársaim pofátlanul lekezeltek, mint a kifutófiút. Tudod jól, hogy mindazzal, amit az elmúlt néhány év alatt összeírogattam, filmezgettem, fotóztam, többet érdemeltem volna, mint a kereskedősegéd szürke köpenyét. De itt legalább meg lesz a remény, hogy egyszer talán filmrendező legyek.” Azután hamar rájött arra, hogy „…ITT nem lehet érzelgős az ember. ITT nem lehet az álmokban élni. ITT csak a valóság létezik és legyen akármilyen, legyen undorító, erkölcstelen, mégiscsak a valóság marad. Mert az emberek többsége undorító és erkölcstelen.”
A menekülttábor világa sajátos, zárt, külön világ. Külön szabályokkal, külön erkölcsökkel, az élettel szemben vereséget szenvedett embereknek. Az őrök lopnak, a kint élő olaszok kihasználják, bagóért rabszolgamunkára alkalmazzák, becsapják a campo lakóit. Meg kell tanulni életben maradni, keménynek lenni, küzdeni – a csikkért is a buszmegállóban. A vágyott cél: kijutni Svédországba, sehogyan sem akar sikerülni. A svéd kvóta szűkös, csak meghatározott szakmákból fogadnak embereket. Marad a harc táboron belül és kívül, kevéske jövedelemért, ami cigarettára és Lambruscóra, a gyenge borra is alig elég. Mindez így persze sivár és akár érdektelen is lehetne a ma embere számára, ám az író tehetsége izgalmas, fordulatos, érdekes regényt varázsol a történetből. Érezhető, hogy a szerző filmrendező szeretett volna lenni, valóban filmszerűen – a humort sem nélkülözve – láttatja az eseményeket. Az olvasót sodorja, magával ragadja a cselekmény, mintha maga is ott lenne az alkalmi munkások, a kocsmai verekedők, a rugós késeket villogtatók között. Hogyan lehet mégis kiemelkedni az alantas segédmunkáért is gyakran hiába tülekedők tömegéből? Előkelő helyet szerezni a tábor zsiványainak rangsorában? Nyomon követhetjük, amint a szerzőnek az erkölcsről általában vallott nézetei nem változtak, ám egyszer mégis csak ott találja magát a törvényen kívüliek, előbb a piti gengszterek, később majd a nagymenők között is. Egyet is tudunk érteni vele, amikor megállapítja: „…itt senkik sem vagyunk. Se hazánk, se családunk, se állampolgárságunk, semmink sincs. Nem mi akartunk kívül élni, hanem a társadalom, jelen esetben az olasz állam ítél bennünket törvényen kívüli életre.” A regény hőse, miközben dörzsölt, profi bűnözővé válik, azért talál arra is módot, hogy utazgasson egy kicsit Itália szépséges tájain. Hol jókedvéből, hol pedig azért, mert menekülni kényszerül a hatóság elöl. A végső cél, a filmrendezőség mégis legyőzi a könnyen szerezhető nagy pénz igen csak erős vonzerejét és ahogy Magyarországot, úgy a campo-t is maga mögött hagyva elindul, hogy kalandregénye majd Párizsban folytatódjon. Jó lenne, ha megírná az ott töltött évtizedek történetét is!
Révay András
Forrás: utazonet.hu
