Mikor kezdődött az alkony?

Az ősi sötétség elmúlt, de nekünk újra és újra megpróbálják elhozni az emberi sötétséget, azt amelyik a gyilkoláshoz, a fájdalomhoz, a gyűlölethez vezet – fogalmazott dr. Fíeldmájer Péter a Mazsihisz elnöke vasárnap a holokauszt 68. évfordulóján a pécsi zsinagógában megrendezett emlékező Istentiszteleten. Alábbiakban az elhangzott beszédet közöljük.
Emlékező Gyülekezet!

Mindannyian tudjuk, ismerjük a Tóra kezdő szavait: Börésisz boro elajchim esz hasomájim v’esz hoorec.

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.
A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.
És monda Isten: Legyen világosság: és lõn világosság.
És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtõl.”

Ekkor, ebben a pillanatban elmúlt a sötétség. Elmúlt az a sötétség, amely addig örökre az egész világot beborította, s fény keletkezett, világosság. Ez a fény még máig áthatja életünket, és az a sötétség, amely a természet alapja volt mindaddig, amíg az Örökkévaló meg nem változtatta, az az ősi sötétség már nem tér vissza sosem.

Az ősi sötétség elmúlt, de nekünk újra és újra megpróbálják elhozni az emberi sötétséget, azt amelyik a gyilkoláshoz, a fájdalomhoz, a gyűlölethez vezet. Ez történt itt, Magyarországon az 1920-as években, a ’30-as, ’40-es években. Ki tudja, mikor kezdődött ez a fajta sötétség?

Ki tudja azt, hogy ez mikor jelent meg? Mi volt a kezdőpont?

Este, amikor lassan feljönnek a csillagok, előbb nem tudjuk pontosan megmondani, hogy az alkonyat jött-e el, vagy éppen a felhő eltakarta egy picit a fáradó napot, és visszatér még a fény, vagy hamarosan eljő a sötétség. Hát így volt ez a ’20-as, a ’30-as, években is. Lehetetlen ma már megmondani, mi volt az első lépés, az emberi sötétség eljövetelének első jele.

Az volt-e az első, amikor megverték a zsidókat az utcán vagy az csak egy dühkitörés volt? Egy apró árnyék a fényben.

Vagy az, amikor bevezették a numerus clausust, és kizárták a zsidó egyetemisták egy jelentős részét, hogy ők ne tanulhassanak tovább, ez is csak egy futó felhő volt?

Vagy akkor, amikor valaki a Dohány utcai zsinagóga előtt rálőtt az emberekre, bombát hajított oda, ez már a kezdete volt a szörnyűségeknek?

Ez már maga volt a sötétség?

Nem tudjuk, mikor tünt el az alkony, melyik pillanatban jött el a sötétség, de azt tudjuk, hogy mi lett a vége. A totális emberi sötétség a világnak ezen a részén.

1944 tavaszán, nyarán mindenhonnan elvitték eleinket. Összegyűjtötték őket, és nem volt mentség. Lehetett valaki bármilyen kiváló ember, lehetett egyszerű ember, lehetett felnőtt, lehetett csecsszopó gyermek, nem volt kivétel. Nem volt kegyelem, nem volt olyan ok, amely bárkit arra tett volna érdemessé – bármilyen kiváló polgára is volt Pécs nemes városának –, hogy valaki azt mondhatta volna: Te most nem fogsz meghalni!

Nem vették a zsidókat emberszámba!

Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a civilizáció igen halvány máza napok alatt lepattogzon a magyar társadalomról.

Március 19-én érkeztek meg Magyarországra a német csapatok, de nem az volt a feladatuk, hogy a magyar zsidóságot deportálják, ők harci feladatra jöttek ide. Aki azért érkezik Budapestre a stábjával, kb. száz emberrel, hogy kiírtsa a teljes magyar zsidóságot az Eichmann. Száz ember a millió ellen. Száz ember a százezrek ellen, hogy összegyűjtsék, hogy bevagonírozzák, s elvigyék őket.

Mindannyian tudjuk, nem ez a száz ember tette, hanem tette ezt Magyarország kormányzója, tette ezt Magyarország Kormánya, s tette ezt a magyar közigazgatás.

Elszabadult a pokol, és az emberi sötétség totálissá vált. Egyetlen fénysugár sem volt, amely bárhová is bevilágított volna és a krematóriumok pokoli tüze elnyelte a Magyar Izraelt.

A visszatérők – már akik visszajöttek ide – akik túlélték újra kezdték az életüket. Most úgy tűnik, hogy ez az ember által teremtett sötétség ismét idejön közénk. Nem tudjuk jól látjuk-e. Vajon ez a sötétség kezdete, vagy éppen csak egy ici-pici felhő árnyéka, amit majd elfúj a szél.

Mikor kezdődik el az alkony? Akkor, amikor az utcán ránk kiáltanak, hogy büdös zsidó? Vagy akkor, amikor a kiváló publicista azt követeli, hogy bárcsak ásnának mindenkit nyakig a földbe? Az összes Schiffet, Cohnt és Cohent.

Vagy akkor kezdődik, amikor valakit megvernek ez utcán, mert zsidó? Vagy akkor, amikor a gyilkosok kedvenc költőjét, és udvari íróját is a gyermekeink elé állítják, mint példaképet?

Vagy akkor amikor a tömeggyilkosok legfőbb hadurának országszerte szobrokat emelnek, hogy hídessék dicsőséget. Láthassa mindenki: Itt van nemzeti hősünk akinek kezéhez többszázezer magyar vére tapad.

Vagy csak akkor jön majd el a sötétség, ha megint vérünk folyik, ha megint elkezdik gyilkolni az ártatlan zsidó gyermekeket?

Erre várnak most is, Magyarországon?

A választ nem tudjuk, csak a Jóteremtőben bizhatunk! Most, amikor a főkántor úr elmondja majd az imát, emeljük lelkünket az Örökkévalóhoz, könyörögjünk, hogy vigye el tőlünk az emberek által újra előhozott sötétséget, ne engedje hogy visszatérjenek azok az idők, amikor ártatlan százezreket gyilkoltak meg. Szóljon megint, mint a Teremtés kezdetén: Legyen világosság!

Imádkozzunk!
Kél molé rachamim…