Hetiszakasz KI TISZÁ שבת שלום

2012. március 4 – 10

Ezen a héten a Ki Tiszá hetiszakaszt olvassák fel.
Fél sékelt fizetett be szent célra a Pusztai Szentély fenntartására minden 20. életévét betöltött férfiember. A gazdag sem többet, a szegény sem kevesebbet, így mindenki egyenlő jogú polgárnak érezhette magát a templomban. A pénz nem lehetett kevés, hiszen ez biztosította a szent szolgálatot és a szertartások működését. Mégis olyan összeg, amely a szegény ember számára is elérhető volt.

Talán azért kértek félpénzt, mert nincs tökéletesség a földön. Egész kenyér biztos nem létezik, néhány morzsa valószínűleg hiányzik minden vekniből. Húsz gérát ért egy sékel, tehát a fél sékel 10 gérát – a tízes szám a Tízparancsolatra is utal.

A sekelszedés számolási mód is volt, hiszen 1-2-3 formában a csordát számolják, az embereket nem. Nehogy csapás érje őket, esetleg vereséget szenvedjenek a harcban. „Adja meg mindenki lelkének válságát”.
A katonaköteles férfi a harcok során bizony még embert is ölhetett, akár védekezésből is, ez olyan cselekedet, ami még ha elkerülhetetlen is, az Örökkévalónak nem tetsző. Tehát előre kellett a bűnbocsánatra gondolni. A sékelek szombatja a négy nevezetes szombat közül az első, ezen tórai részt akkor is olvassák.
A tükörfényes rézmedencékben a papok a szent szolgálat előtt megmosták kezüket, lábukat, mert a tiszta kéz és a tiszta szív lehetett a feltétele annak, hogy a pap a szent helyre lépjen és ott másokért fohászkodjék.
A szertartáshoz szükséges illatszerek pontos receptjét az Avtinász család ismerte. Titokban is tartotta. A család hölgytagjai egyáltalán nem használtak piperecikket, illatszereket, nehogy az a vád érje őket, hogy a szent szolgálat illatszereiből vettek el. „Nem elég tisztának lenni, annak is kell látszani„.

Az Örökkévaló számon tartotta és néven nevezte Becálélt, a mesterembert, Uri fiát, Hur unokáját. Nagyapját agyontaposták, mert ellenállt az aranyborjú imádásánál. Unokája ezért kapta tudományát, bölcsességét, hozzáértését, hogy kigondoljon terveket, azokat megvalósítsa és másokat is tanítson. Isten szellemével töltötte el az Örökkévaló. Gyönyörű mondatok ezek, a művészi szinten alkotó fizikai munkásról. Máshol is hasonló hangnemben beszél a Tóra a bölcs emberekről, akik varrták a főpapi ruhákat, a bölcs asszonyokról, akik fonták-szőtték a Hajlékhoz, a sátorhoz szükséges szőnyegeket, függönyöket.

Talán sehol nem kap a fizikai munka, a manuális alkotás olyan elismerést, mint a Tórában. A Bibliában Becálél és Oholiáv mellett Hirám, a rézműves, aki Salamon templomába alkotott maradandót, is halhatatlanná vált.

Váratlanul hangzik a felszólítás, amikor a pusztai Szentély munkálatairól esik szó, hogy a szombatot meg kell tartani. Tán azért, mert bármilyen fontos dolog is a Hajlék berendezéseinek készítése, építése, nem történhet szombaton. Innen származik a 39 alapmunka tilalma, amely lényegében 1500-nál is több tilalmat takar. A Szentélyben álló asztal ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy a deszkákat nem lehet összeilleszteni, hanem a fát sem lehet elültetni, gondozni, kivágni, darabolni, kártolni, gyalulni szombaton. Azt a munkát, amelyet nem volt szabad végezni a Szentély alkotásának idején, azt nem tehetjük ma sem. Mert Áv hat nap alatt végez el minden munkát, de a hetedik napon nyugalom legyen, a szombat nyugalma. Szentség az Örökkévalónak, tegyük hozzá, pihenés az embernek.

Midőn befejezte Mózeshez intézett szavait az Örökkévaló, ujjaival ráírta a bizonyosság két táblájára az igéket és átadta Mózesnek, bíztatta, hogy siessen, mert „a kemény nyakú nép letért a helyes útról”.

A nép elszámolta magát, negyven nap és negyven éjjel tartózkodott a Sináj hegyén Mózes, akit reggelre vártak, de mivel késett néhány percet, vagy órát, körülvették Áront, hogy készítsen bálványt, amely visszavezeti a népet a bizonytalanból a biztos rabságba. Aztán, hogy időt nyerjen, remélve, hogy Mózes időközben megérkezik, azt tanácsolta, a feleségektől, lányoktól hozzák el az aranyfüggőket, s abból készítenek majd bálványt. Áron gondolta, az asszonyok nem szívesen adják majd oda arany ékszereiket, egyesek szerint ez tévedés volt, mert az asszonyok ezúttal készségesnek bizonyultak, mások szerint az asszonyok és lányok valóban megtagadták az engedelmességet, de a férfiak az akkori egyiptomi szokás szerint fülfüggőt hordtak, és abból készült el az aranyborjú.

Látva a nép hűtlenségét, és hogy csak a levita törzs maradt hű, Mózes földhöz vágta méltatlanságtól hevülve a két kőtáblát, amely eltörött. Mások szerint Mózes sohasem ragadtatta el magát annyira, hogy az Örökkévaló ujjaival írt táblát elhajítsa. Hanem a két kő könnyű volt, mint a pihe, mert az igék tartották. Szinte lebegett Mózes kezében. De amikor szembesülnie kellett a bűnnel, az igék elszálltak, maradt a két nehéz kő, amelyeket ember nem bírt el és így ejtette el Mózes a bizonyosság tábláját, amely aztán el is tört.

Mózes bocsánatért esdekelt és kérte, árulja el az Örökkévaló, milyen szempont szerint mér a Teremtő. Miért gazdag az egyik ember, a másik miért szegény. Beteg az egyik, egészséges a másik. Megtudjuk a Gondviselés 13 tulajdonságából, amely szerint az Örökkévaló irgalmas, türelmes, elnéző, megbocsátó, megőrzi kegyelmét ezrediziglen, teljes felmentést azonban nem ad. Bizonyos bűnöket számon kéri az ellene vétkezőktől, tehát akik nem térnek meg, hanem makacsul a bűn mellé szegődnek.

Mózes elul hó elsején ment fel másodszor a Hegyre és ott maradt az Örökkévaló mellett 40 nap és 40 éjszaka, kenyeret nem evett, vizet nem ivott. „És ragyogott Mózes arca, mikor lehozta a két kőtáblát” – a sugárzott, ragyogott szó héberül: karan. Mivel a magánhangzók pontozása későbbi találmány, kerennek is lehet olvasni, ami szarvat jelent. Középkori művészek, köztük Michelangelo is azért ábrázolta szarvszerű fénycsóvákkal Mózes fejét. Ragyogott Mózes arca, ahogyan a miénk is ragyog, ahányszor a Tórát tanuljuk.

„Köztem és Izrael fiai között jel az örökre…” (31.17). Rabbi Jochanán mondta Rabbi Simon bár Jocháj nevében: „minden micvát, melyet I-sten átnyújtott Izraelnek, nyilvánosan adott át, leszámítva a szombatot”, melyet szemérmesen, rejtve ajándékozott őseinknek.

A volozsini cádik, Rabbi Cháim egy szombat délutáni sétája során tanítványainak egy csoportjába ütközött, akik – jó zsidó szokás szerint – fecsegéssel töltötték az időt. A rabbi kicsit bosszúsan, mégis barátságosan megjegyezte: „ahelyett, hogy cseverésztek, jobban tennétek, ha elmennétek aludni és átültetnétek a gyakorlatba azt, amit a sábát kifejezés rövidít: (siná besábát táánug – a szombati alvás öröm).

A tanítványok egyike úgy vélte, eljött az ő ideje, és megcsillanthatja szellemességét: „Tanítónk, mesterünk! Éppen arról beszélgettünk, hogy a sábát szó talán azt rövidíti: (szihá besábát táánug – a szombati csevegés öröm)”. Rabbi Cháim nem maradt adósa a mókáskedvű hászidnak: „a hozzád hasonlókra mondta az emberek legbölcsebbike (Salamon király): „a bölcs szíve jobbja, az ostobáé bal felől van”(Prédikátor 10:2)”.

Mire utalt csípős válaszával? A „siná” (alvás) és a „szihá” (csevegés) szavak egyaránt sin betűvel kezdődnek, de az elsőnél jobb, a második baloldalon találunk pontot a betű felett, vagyis kedvesen leostobázta nagyszájú tanítványát.

Nem a volozsini volt az egyetlen rabbi, aki éles nyelvvel volt megáldva. 1898. Sziván 19-én elhunyt Bialisztok városának legendás rabbija, Smuel Mohliber. A kiléből többen úgy gondolták, a város szülöttje, Rabbi Meir Szimchá lenne a megfelelő utód. Mások ezt az ötletet elvetették, mondván: (mivel helyi születésű) túl jól ismerik a jelöltet. A hírek eljutottak Rabbi Meir Szimchá fülébe is, aki így szólt: „idézzük fel az aranyborjú készítésének (máászé égel házáháv) előzményét! „Mikor látta a nép, hogy Mózes késlekedik lejönni a hegyről, összegyülekezett a nép Áron körül és mondták neki: Kelj fel, készíts nekünk Istent, aki járjon előttünk, mert ez a férfiú, Mózes, aki felhozott bennünket Egyiptom országából – nem tudjuk, mi történt vele”(32:1).

Felmerül a kérdés: azért mert kétségeik támadtak Mose rábénu visszatérését illetően, törvényszerűen aranyborjút kellett készíteniük? Vajon miért nem Áront, Mózes testvérét (aki ott volt a táborban) választották új vezetőjükül? Azért, mert a köztük lévő „gyülevész népség” (erev ráv – 2Mózes 12:38) úgy vélte: jobb bálványt készíteni, csupán az a lényeg, hogy idegen legyen az új vezető, nem pedig a mindenki által jól ismert testvérük, Áron”. A „gyülevész nép” fogalmánál érdemes megállni, mert Rási és más kommentárok igyekeznek a nyakukba varrni az aranyborjú vétkét.

Olyanokról van szó, akik az egyiptomi kivonulás során eljöttek Izraellel, a midrásban (Mechiltá d’Rabbi Ismáel) azt olvashatjuk: „százhúszezren –Rabbi Ismáel szavai, Rabbi Ákivá szerint kétszáznegyvenezren, Rabbi Nátán szerint háromszázhatvanezren”. Mielőtt egy kézlegyintéssel elintéznénk e véleményt, mondván csak őseinket akarja kaserolni, meg kell jegyezni: a bűn súlyosságához képest kevesen estek áldozatául I-sten fellobbanó haragjának, és valószínűleg ez a tény indította el bölcseink ilyen irányú gondolatait.

Sábát sálom!

Darvas István
rabbi

KOMMENTÁR

KI TISZÁ

IZRÁEL ELSŐ BŰNE

Hetiszakaszunk bővelkedik drámai eseményekben. Izráel népe csak imént fogadta el a láthatatlan Isten uralmát, csak imént mondta egyhangúlag: „Megtesszük és meghallgatjuk”, s íme, alig néhány nappal később aranyborjút állított fel és körültáncolva azt, így kiáltotta: „Ez a te Istened-Izrael, aki kivezetett minket Egyiptomból !”

Mivel magyarázható ez az éles fordulat? Miként az egyén életében van gyermekkor, ifjúkor stb., úgy a népek, életében is beszélhetünk gyermekkortól az öregségig. A lényeges különbség az, hogy az egyén öregségében befejezi életét, de az „öreg” nép megújíthatja ifjúságát. (Áchád Háám: „Múlt és Jövő”).

Az Egyiptomból kivonult Izráel korai gyermekkorát élte. Nem volt kialakult hite, világnézete, mint „gyermeknek”, az utánzás töltötte ki világát. A szináji és egyéb csodák nagy hatással voltak rá, és Mózes vezetése a biztonság érzését adta neki. De íme, Mózes „eltűnt”, már negyven napja, és a nép úgy érezte, hogy vezető nélkül maradt. „És Áháron köré gyűlt a nép, és így szólt hozzá: Csinálj nekünk istent, ki előttünk jár, mert ezt a férfiút, Mózest, aki kivezetett minket Egyiptomból, nem tudjuk mi lelte” (Ex. 32/19).

Hogy a nép mennyire nem érezte bűnnek az aranyborjú felállítását, az bizonyítja legjobban, hogy éppen a főpaphoz, Mózes testvéréhez fordultak kérésükkel. Mivel az egyiptomiak állatimádók voltak (totemizmus), hát a látható isten is állatformát kapott. Az aranyat általános közadakozásból szedték össze.

A bibliai elbeszélést kibővíti a Midrás. Az aranyborjú imádása során gyilkosságok, paráználkodás, általános civakodás és részegeskedés volt a nép körében. (A „Tízparancsolat” című film mindezt ábrázolta.) Vagyis a bálványimádás azonnal erkölcsi züllést idézett elő.

Mózes visszatérőben volt a hegyről, kezében a két kőtábla: a Tízparancsolat…
Határtalan fájdalom és harag lett úrrá rajta az elé táruló kép nyomán. Az állat-istent körültáncoló nép, az általa szeretett és szolgaságból megváltozott Izráel bűnös tivornyázása és erkölcstelen tobzódása megértette vele, hogy csőcselékkel van dolga, amely nem érett meg az egyistenhit befogadására. Összetörte a szent Írást tartalmazó kőtáblákat…
De hamarosan felfogta, hogy a gyermeklelkű nép naivságában cselekedett. Van remény, hogy Izráel „felnő”, és azzá lesz, amire hivatott: kiválasztott nép. Ezért csak az uszítókat büntette meg, és imával fordult Istenhez, a nép iránti kegyelemért.

„És imádkozott Mózes Istenhez, mondván: miért töltenéd ki haragod népeden, kit kivezettél Egyiptomból?… Emlékezz Ábrahám, Izsák és Izráel szolgáidra, kiknek megesküdtél, hogy utódaikat megsokasítod…” ) Ex: 32/22-13).
„És Isten elengedte a csapást, amit népére mérni kívánt” (u.o./14.).

Isten is belátta, hogy Izráel nem tagadta meg Őt, csak „gyermekségében” utánozta Egyiptomot. Júda Hálévi „Kuzári” című munkájában több fejezetet szentel az aranyborjú vétkének megmagyarázására. Szerinte Izráel vétke csak abban merült ki, hogy látható formát akart adni Istennek, de Őt meg nem tagadta.
Az idők folyamán ellenségeink sokszor használták fel ellenünk az aranyborjú esetét gyűlöletük alátámasztására. Az aranyború jelképezte szemükben a pénzt, amit a zsidók imádnak, és előtte leborulnak. A középkorban az uzsorás fogalma egy volt a „zsidó” fogalmával (Shylock!) Holott az igazság az, hogy a lombárdiai bankárok és egyéb pénzemberek sokszorosan túltettek a zsidó ún. pénzimádatán.
Az aranyborjú szimbólummá változott, de az eredeti elbeszélés a heti szidrában azzal végződik, hogy Izráel tévelygését Isten megbocsátotta, sőt Mózes előtt kinyilvánította 13 tulajdonságát, amelyeknek központjában áll a könyörületesség.
Izráel hű maradt Istenhez és az ő Tórájához. De hogy megértse a Láthatatlant, Isten elrendelte a pusztai szentély (Miskán) felállítását, amelyben a „gyermek” Izráel látható fogalmakkal imádhatta Istent, aki nem ábrázolható anyag által.

A hetiszakasz egy részletét böjtnapokon szokták felolvasni. „Mózes könyörgött Istenhez” (Ex.32) nemcsak a pusztában, hanem a zsidó nép történetében minden válságos korszakban.
Talán ennek köszönhető nemcsak a zsidó nép fennmaradása, hanem a harmadik Zsidó Állam megszületése és a héber nyelv és kultúra feltámadása is.
Az „aranyborjú” néha ma is kísért, amikor sokan közülünk a magasabb életnívó utáni vágyukban elhagyják az Országot és az „ubi bene ibi patria” (ahol jó, ott a hazám) jelszóval a nyugati jólét országaiba vándorolnak (jeridáznak). Sokakat ér csalódás és sokan térnek vissza, mondván: „Avirá Leerec Jiszráel máchkimá” – Izráel országa okosabbá és boldogabbá tesz minket.

Talán magasabb a fizetés Amerikában, de az Otthon érzését nem adja az ősök országából odavándoroltaknak. A szábre vagy a bevándorolt csak itt van „otthon”. És ezt nem lehet felcserélni semmiféle dollármennyiséggel. Izráel 2000 év után HAZATÉRT, és ez az érzés nem mérhető anyagiakkal. Itt éltek őseink, itt születtek gyerekeink, unokáink – és nincs az az ország, amely ezt az érzést bármivel is pótolhatná.

„Éjn lánu erec ácheret” – nincs más országunk, mint ez – akkor is, ha az aranyborjú másutt leledzik…