A HALACHA NEM ISMER EL KITÉRÉST: EGY HITEHAGYOTT ZSIDÓ, ZSIDÓ MARAD ÉLETE VÉGÉIG ÉS HA ŐSZINTÉN VISSZATÉR – VISSZAFOGADJÁK A ZSIDÓSÁG KÖTELÉKÉBE. EZ A HALACHA –
A ZSIDÓ TÖRVÉNY ÁLLÁSPONTA. AZONBAN, MINT KIDERÜL, IZRAEL ÁLLAM PÁPÁBB A PÁPÁNÁL ÉS „ZSIDÓBB” A HALACHÁNÁL…
AZ ALÁBBIAKBAN SZÓSZERINT KÖZÖLJÜK A MAGYARORSZÁGI CHÁBÁD ORIENTÁCIÓJÚ ZSIDÓ.COM HONLAPRÓL ÁTVETT CIKKET, AMELY RÉSZLETESEN KIFEJTI A PROBLÉMÁT ÉS MEGRAJZOLJA A LEHETSÉGES MEGOLDÁST.
„A kérdés nem csak irónia, vagy épp ellenkezőleg,
provokáció. Tény és való, hogy habár az izraeli chok hasvut, vagyis visszatérési
törvény lényegi ideája, hogy a Szentföldön minden zsidónak született ember
menedéket és állampolgárságot kapjon, a gyakorlatban mégis ez az ideológia nem
minden zsidó esetében teljesül. Ugyanis míg az előbb említett törvény a
visszatérésre feljogosítja például azokat a nem-zsidókat is, akiknek négy
nagyszülőjük között akár egy is zsidó volt (még akkor is, ha ők maguk aktívan
egy más vallás gyakorlói), előfordulhat, hogy egy ortodox zsidónak nem adják meg
a bevándorlási engedélyt, arra hivatkozva, hogy ő tulajdonképpen nem is
zsidó.
Hogyan lehetséges ez? A
dolog hátterében az áll, hogy az említett visszatérési törvény nem ismeri el a
bevándorlásra jogosultnak azokat, illetve azok gyermekeit, akik a zsidó
vallásból kitértek. Habár a zsidó hagyomány és háláchá az egyik legsúlyosabb
dolognak tartja a kitérést, mégis a háláchá egyértelműen fogalmaz arról, hogy a
kitért zsidó – és gyermekei (anyai vonalon) – továbbra is zsidó marad. Ennek
ellenére, a zsidó állam egy évtizedekkel ezelőtt ránk maradt eset miatt a
háláchánál is szigorúbb és sok száz-ezer zsidót foszt meg az alijázás
lehetőségétől.
A problematikus törvényi meghatározás egy bizonyos Dániel
testvér (Oswald Rufeisen, 1922–1998) esetére vezethető vissza. A lengyel
holokauszt túlélő a ’60-as években, mint keresztény szerzetes szerette volna
megkapni az alijázási engedélyt. Az izraeli legfelsőbb bíróság kérelmét
visszautasította, és ezt követően a Kneszet, a fentiekre módosította a törvényt.
Ezzel állt elő az ambivalens helyzet.
[Érdemes megjegyezni, hogy személy szerint maga Dániel
testvér végül is egy másik jogi eljárással megkapta a letelepedési engedélyt és
1998-as haláláig egy haifai kolostorban élt.]
A probléma különösen Magyarországon élő, hiszen
történelmi okokból, nálunk volt a leghosszabb lehetőség a kitérésekre a
Holokausztot megelőzően, illetve a világháborúban. Alig lehet olyan mai magyar
zsidó, akiknek családi felmenői között ne lenne olyan, aki vagy életmentésből,
vagy mert egyetemre szeretett volna járni ne tért volna ki a ’20, ’30 és ’40-es
évek során. Ezeknek az embereknek a gyermekei és unokái ma visszatérnek a
zsidósághoz, sokan a vallást is gyakorolják és nem kevesen Izraelben képzelik el
életük folytatását.
Igen ám, csak hogy a budapesti Szochnut irodájában
szembesülnek azzal, hogy nekik ez a jog nem adatott meg.
Ez az abszurd helyzete például a Magyarországon
nevelkedett W. J.-nak is. Habár zsidóként nőtt fel, és zsidóként izraeli
zsidóval házasodott, és a halacha szerint zsidónak ismerte el a rabbinikus
bíróság Tibériásban – a belügyminisztériumban „felekezet nélkülinek” tekintik őt
is és izraeli férjével közös három gyermeküket is. A belügyminisztérium szerint
W. keresztény, mert anyai nagyanyja több évtizede kikeresztelkedett. Az egyetlen
lehetőség számára, hogy zsidóként jegyeztesse be magát, hogy betér. W.-nek két
fiútestvére van, akik szintén alijázni akarnak Izraelbe. Egyikük rabbinak tanul
és rövidesen befejezi az avatás előtti vizsgáit. Mindkettőt a rabbinikus bíróság
zsidóként ismerné el, ám a belügyminisztérium nem. Uriél Ganzl rabbi, aki
felelős a törvénymódosításért a Cohárban azt mondja, hogy „Akárkinek is mesélem
el ezt a történetet, mindenki arra gondol, hogy én hazudok.” „Abszurd történet,
hogy valakit a rabbik elismernek zsidónak, az állam pedig ezt nem ismeri
el.”
W. ezért turistaként lépett az országba és a népesség nyilvántartás
„felekezet nélküliként” jegyezte be, mivel a II. világháború idején az anyai
nagyanyja kikeresztelkedett. W. a zsidósága megállapítását kérte a Cohár
szervezettől, a begyűjtött dokumentumok alapján, amelyek a rabbinikus bírákat
meggyőzték és a szervezet minden kétségen kívül megállapította a zsidóságát. A
folyamat végén megjelent a rabbinikus bíróság előtt Tibériásban is, amelyik
megállapította, hogy ő zsidó.
Ám a Belügyminisztérium nem fogadta el a rabbinikus
határozatot és ragaszkodott ahhoz, hogy W.-nek be kell térnie ahhoz, hogy
zsidóként jegyeztesse be magát a népesség nyilvántartásba.
Az abszurd helyzet híre elérkezett az izraeli Legfelsőbb
Bírósághoz és a végén kompromisszum született. A belügyminisztérium elismerte a
fellebbezőket zsidóként, de nem volt hajlandó általánosságként elfogadni ezt.
Így felmerült annak lehetősége, hogy törvényalkotással oldódjon meg ez a
probléma: a miniszterek tanácsában elfogadták az erre vonatkozó
törvényjavaslatot, amelyet egy rabbinikus szervezet Cohár és néhány parlamenti
képviselő kezdeményezett, így a belügyi bizottság elnöke is: David Azoulai
(SASZ). A javaslat szerint a BM köteles elismerni a rabbinikus bíróság
határozata alapján elismertek zsidóságát elfogadni.
A módosítási javaslatot különböző frakciók
képviselői jegyzik, példa nélkül álló módon. Eitan CabeL (Munkapárt), Pnina
Kirsenbaum (Izrael Beitenu), Zvulun Orlev (Ha Báit HaJehudi) és az élükön David Azoulai az
ortodox Sasztól.
Ha a módosítást most most elfogadják akkor sok
ezer zsidó előtt nyílhatnak meg „valóban” Izrael kapui.
(Forrás: zsido.com)
