Két fontos dolog történt a hétvégén Lisszabonban:
Két fontos dolog történt a hétvégén Lisszabonban: az egyik, hogy a NATO kezet
nyújtott, a másik pedig, hogy Oroszország elfogadta azt. Lehet, hogy az Atlanti-óceántól az Ural hegységig terjedő térségben most már valóban véget ért a hidegháború, de eközben az emberiség újszerű biztonsági kihívásokkal szembesül.
Az észak-atlanti szervezet csúcsértekezletén elfogadták az
elkövetkező évtizedre szóló stratégiai koncepciót, amelynek
hangsúlyos eleme az a célkitűzés, hogy – a már kiépített, illetve
kiépülőben lévő, egyelőre csak a katonai csapatok biztonságát
szolgáló nemzeti rakétavédelmi rendszereket összekapcsolva és
továbbfejlesztve – teljes védelmet biztosítanak a szövetséghez
tartozó európai országok területének és lakosságának. A
NATO-csúcshoz kapcsolódóan ülést tartott a NATO-Oroszország Tanács
is, ahol Dmitrij Medvegyev orosz elnök elfogadott egy ajánlatot,
amely alapján a szakértők a jövőben áttekintik, milyen módon lehet
együttműködést teremteni a meglévő orosz és a kiépítendő
NATO-rakétavédelem között.
Barack Obama amerikai elnök kijelentette: Oroszországot már nem
ellenfélnek, hanem partnernek tekintik. Anders Fogh Rasmussen
NATO-főtitkár azt mondta, hogy a NATO és Oroszország biztonsága
elválaszthatatlan egymástól. NATO-vezetők eddig csak a transzatlanti
viszonyról szólva emlegettek hasonlókat. Ha pusztán ez az egyetlen
mondat hangzott volna el az egész értekezletsorozaton, már akkor
igaza lenne Medvegyevnek, aki történelmi jelentőségűnek nevezte a
találkozót.
De a történelmi jelentőségű fordulópontoknak rendre az a sorsuk,
hogy a hétköznapok problémái újra és újra próbára tegyék őket,
mígnem kiderül: új fordulópontra van szükség. E hétköznapi problémák
már most körvonalazódnak.
Először is, Medvegyev nem mondta ki, hogy Oroszország valóban
csatlakozni fog a NATO rakétavédelméhez, pusztán rábólintott arra,
hogy szakértői szinten mérjék fel a lehetőségeket. Így egyelőre
semmit nem tudni arról, hogy milyen lesz a két rakétavédelmi
rendszer tényleges viszonya. Elejtett mondatokból ugyanakkor
kitűnik, hogy a két félnek nem esnek teljesen egybe az
elképzeléseik. A NATO azt hangsúlyozza, hogy az oroszok nem
kaphatnak irányítási jogot a NATO-rendszerben, pusztán az
információk cseréje lehetséges. Medvegyev azonban máris arról
beszélt, hogy esetleg szektorokra bontva lehetne kijelölni a
résztvevők saját rakétavédelmi felelősségi területét. Ezt Obama
kereken elutasította. Egyelőre tehát nem tudni, hogy az egykori
ellenfelek mennyire váltak barátokká „ballisztikus értelemben”.
A másik gondot az jelentheti majd, hogy előbb-utóbb meg kell
mondani, honnan is ered az a fenyegetés, amely ellen a rakétavédelmi
rendszert létre kell hozni, ha egymástól már nem félünk. A NATO
újonnan elfogadott dokumentumai erről nem szólnak, Nicolas Sarkozy
francia elnök azonban kimondta, hogy a veszély neve: Irán. Az
atlanti szervezet ezt azért nem önthette formába, mert a törökök nem
járultak hozzá. Törökország – Irán tőszomszédságában élve –
egyáltalán nem szeretné, ha NATO-tagként mostantól a teheráni
rezsimet kellene fő ellenségének tekintenie. A törökök inkább
közvetítői szerepet akarnak betölteni Irán, illetve az annak
urándúsítási programja miatt aggódó Nyugat szembenállásában. Ankara
lehetőségei erre korlátozottak, de azt mindenesetre elérte, hogy az
európai kontinens rakétavédelmét egyelőre hivatalosan ismeretlen
veszély elhárítása érdekében hozzák létre.
Ma szinte senki sem gondolja úgy, hogy Irán a közeljövőben
atombombát tudna előállítani, így a Teheránból érkező fenyegetés
csupán feltételes. Miért volt hát fontos a NATO-nak, hogy egy még
nem jelentkező veszély ellen papírra vessék az esetleges orosz
együttműködés gondolatát?
A válasz részben az új stratégiai koncepcióban, részben alighanem
Afganisztánban keresendő.
A stratégiai koncepcióban kifejtik, hogy a XXI. században újszerű
biztonsági kihívásokkal szembesülünk. A leggyakrabban emlegetett
„megszokottól eltérő” fenyegetések közé tartoznak a számítógépes
rendszerek elleni támadások és a terrorizmus. A terroristák ellen
nem lehet páncélos hadosztályokat felvonultatni, és értelmetlen
dolog lenne megpróbálni őket silóban tartott rakétákkal
„elrettenteni”. Emellett a legtöbb fejtörést az iszlám szélsőségesek
okozzák a Nyugatnak. Az pedig közismert, hogy a nyugatbarát muszlim
országok hallatlanul kényes helyzetben vannak, amikor szövetségeseik
a szélsőséges iszlám terrorizmus elleni fellépést várják el tőlük.
Oroszország déli „lágy alteste” szintén szembesül az erőszakos,
iszlámra is hivatkozó szeparatista – máshonnan nézve: önrendelkezési
– törekvésekkel. A Nyugat és Oroszország kölcsönösen érdekelt
egyfajta stratégiai szövetségben, amely gátat vet a vallási
fanatizmussal párosuló erőszaknak. Az iráni veszélyt illetően pedig
valószínűleg az oroszok is ugyanúgy gondolkodnak, mint nyugati
partnereik, még ha ezt nem is mondják ki.
A NATO és Oroszország esetében Iránnál is egyértelműbb közös pont
Afganisztán. A NATO Lisszabonban bejelentette, hogy jövőre megkezdi,
és 2014-re befejezi a harcoló alakulatok kivonását az ázsiai
országból, kiképzők azonban hosszabb távon is maradhatnak
Afganisztánban. Ahhoz, hogy a NATO-katonák kivonása nyomán ne
alakuljon ki az országban olyan káosz, mint amilyen az oroszok
1989-es távozása után keletkezett, a szervezetnek jól jöhet Moszkva
segítsége és tapasztalata.
A kérdés már csak az, hogy mi lesz az oroszok „egyenrangúságon”
alapuló barátságának ára.
