Scheiber-emlékkonferencia –

 Scheiber Sándor tudós rabbi, nemzedékeket tanított zsidóságra


           

 Scheiber Sándor tudós rabbi, az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem néhai vezetője a második világháború után nemzedékeket tanított zsidóságra akkor, amikor ezt hivatalosan nem támogatták – hangsúlyozta Feldmájer Péter, a

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke

kedden Budapesten a Scheiber Sándor-emlékkonferencia résztvevőinek

küldött videoüzenetében.

 

            A Mazsihisz elnöke a rabbi halálának 25. évfordulója alkalmából

rendezett emlékkonferencián kiemelte: Scheiber Sándor Magyarországon

maradt a holokauszt szörnyűségei után is, bármilyen nehezek voltak

is a körülmények. Várt a jobb időkre, amelyeket már nem érhetett

meg, de itt hagyta tudását, írásait, emlékét – mondta Feldmájer

Péter.

            Mint a videofelvételen közölte, Scheiber Sándorra „minden nap

emlékeznek”, a második világháború utáni nemzedékek a magyarországi

zsidóság mesterének, a „nagy tudású professzornak” tekintettek.

 

            Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója beszédében

rámutatott: Scheiber Sándorról 1985-ös halála után memoárkötetek,

beszédgyűjtemények jelentek meg, díjakat, tanintézeteket neveztek el

róla, sőt fotóalbumot is szenteltek emlékének. Rabbi tudós, tanító

volt egyben, aki nem csak könyvekből tanult, hanem kifejlesztett egy

tulajdonságot magában: mindenkitől képes volt tanulni –

hangsúlyozta.

            „Sikerének titka tanítványai szeretete volt” – emelte ki.

            Zoltai Gusztáv elmondta: „mindenki érezte, hogy Scheiber Sándor a

zsidó tudományok géniusza volt”, akit a hivatalos politika nem

bántott ugyan, de nem is segített. „Rajzottak” körülötte a besúgók,

de ez őt nem érdekelte, pedig „tanítványait is többször

vegzálták”.

            Scheiber Sándor „módfelett büszke volt” az általa vezetett

intézményre, és abba is beleegyezett, hogy moszkvai és varsói

rabbinövendékek is tanulhassanak a rabbiképző intézetben a

hetvenes-nyolcvanas években.

            Schőner Alfréd, az OR-ZSE rektora megnyitó beszédében emlékeztetett

arra: idén Scheiber Sándor-emlékévet tartanak, melynek keretében

tavasszal már rendeztek egy konferenciát; fotókiállítást is

terveznek, az ehhez szükséges pénzre a közeljövőben pályáznak.

Amikor az OR-ZSE 130 éves volt, az összes publikációt Scheiber

Sándor emlékének ajánlották, jövőre pedig a mostani konferencia

anyagából emlékkötetet szándékoznak kiadni.

            Slomo Spitzer történész, Scheiber Sándor-díjas izraeli egyetemi

tanár elmondta: amikor Slomo Spitzer zsidó oklevéltárból adott ki

köteteket, Scheiber Sándor annak a véleményének adott hangot, hogy

azokban „nem volt benne a lényeg”, mert héber nyelvű forrásokat nem

használt fel – idézte fel.

            Dávid Katalin művészettörténész, egyetemi tanár előadásában utalt

arra: Scheiber Sándor inspirálta őt a bibliai jelképek elemzésére.

 

            Staller Tamás egyetemi tanár, az OR-ZSE tanszékvezetője a

konferencián elmondta: Scheiber Sándornak magyar-zsidó kettős

kulturális kötődése volt. Kitért arra, hogy a magyar neológiának

„első, máig ható önkifejeződése volt” az 1877-ben alapított Ferenc

József Rabbiképző Intézet.

            Szécsi József, a Keresztény-Zsidó Társaság elnöke előadásában a

rabbiképző intézet általa vezetett könyvtárrendezéséről beszélt.

Mint közölte, volt, akit azért vett fel Scheiber Sándor a könyvtár

alkalmazottjaként, mert a Kádár-rendszerben politikai üldöztetés

áldozataként elbocsátották. Egy egyetlen kiadást megért egyházi

szamizdatról is szólt, amelyet elrejtettek a könyvtárban.

            Az egész napos konferencián több mint tíz előadás hangzott el.

 

 

Konferencia megnyitó beszéd (Zoltai Gusztáv, 2010. november 11.-én)

 

Scheiber Sándor

 

 

         Emlékének nem tudott ártani a halál.

         Lám, 1985-ös távozása után 25 évvel, ma is töretlenül ível fölfelé a hírneve. Tudósok, könyvek, memoárok, beszédgyűjtemények szólnak róla, rangos megemlékezéseket, emléküléseket tartanak, íme, ezt a mostanit is; jeles tanintézetet, díjakat neveznek el róla, de még a felét, harmadát, negyedét sem mondták el, amit lehetne.

Féner Tamás és Villányi András fotóalbumot készített róla, idézve arcát, mozdulatait; kiváló festők örökítik meg ecsettel vonását, s azok, akik kortársai lehettek, jóleső érzéssel gondolnak arra, hogy kivételes emberrel éltek egy időben, egy élettérben, akinek a lényéből áradó kisugárzás erősítette őket.

         Rabbi, tudós és tanító. E három pedig egy volt benne, külön és együtt, elválaszthatatlanul.

Sokat tanult, és majdnem mindent, amit a rabbinikus hagyomány kijelölt a számára. De nemcsak könyvekből, régi dokumentumokból, tanházak padjaiban ülve építette, gazdagította képességeit. Ugyanis kifejlesztett magában egy igazán csodálatos, irigylésre méltó tulajdonságot. Képes volt valamennyi ismerősétől tanulni. Mert olthatatlan kíváncsiság gyötörte. S amit hallott, azt megjegyezte, de nem mechanikusan, csak úgy, ömlesztve, hanem csoportosítva, pontosan rendszerezve. Mint valami modern számítógép: témák, adatok szerint. S ha a gondolat újra előkerült, már lábjegyzetekkel, kommentárokkal, tudós kiegészítésekkel, élvezetes magyarázatokkal olvastuk vagy hallhattuk tőle az idézetet. Kitől, kiktől leshette el ezt a szellemi varázslatot: Blau Lajostól, Heller Bernáttól, Bacher Vilmostól? — vagy úgy tőlük, hogy már ők is örökölték a gigantikus elődöktől, és átvették, hogy tovább adhassák? – nem tudni. Mindenesetre: Scheiber Sándor kortársai, tanítványai, társai bármely tudományban már csak ámultak ezen a fantasztikus képességen.

         Sikereinek titka tanítványai szeretete volt.

Fáradhatatlanul és szenvedélyesen tanított. Órái során nem a szünetet várta, hanem a szünet végét. Talán nem is a diák érdekelte, hanem a szemében felvillanó fénysugár, a megértés, a tündér ráismerés tüze, a felfogás boldogsága. Akkor egy pillanatra elmosolyodott, megnyugodott.

         Saját pénzéből kvízjátékokat szponzorált – pedig hol volt akkor még a televíziós játék?! – óráin, kiddusain, szombat délutáni beszélgetésein kérdéseket tett föl: ki írta, hol fordul elő ez az adat, történet? ki mesélt hasonlót? – és nem a díjazott örült a nyereménynek, hanem ő, az adományozó; méghozzá módfelett, a jó válasznak.

         Nem volt elkötelezett kávéházjáró. Olykor megfordult a Hungária- New York asztalainál, nem úgy, mint professzortársai, Beneschowsky Imre vagy Richtmann Mózes. Ha Zelk Zoltánnal ült a Dohány utcai traktuson, üres kávét ivott.

         Társasági életet, késő tavasztól kora őszig a Lukács uszodában élt. A délutáni napot szerette, mint Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Litván György, Benami Sándor vagy Kadosa Pál. Aztán a neves és jeles jogászok csapata, s persze a filmeseké, az újságíróké! Sokan ismerték, és ha a templomába nem is mentek el, pihenő padja körül mindig népes, tisztelgő gyűrű vette körül. Őt a diákjai kísérték, ami neki biztonságot kölcsönzött, tanítványainak pedig ritka megtiszteltetést jelentett.

         Mindenki érezte: őt a zsidó tudomány géniusza, védő páncélja veszi körül. A hivatalos politika nem bántotta tételesen, tettlegesen, igaz, nem is támogatta, segítette. Olykor gáncsolta. Besúgók, persze, rajzottak körülötte, de ez nem érdekelte. Ha olykor behívták ide-oda, megkérdezték erről-arról, tételesen soha nem vádolták. Több egyetem díszdoktora volt, ez is védte őt. Tanítványait gyakran vegzálták, ami nem akadályozta abban, hogy tisztelje, segítse őket.

         Amire módfelett büszke volt, az az általa vezetett intézet. Óvta, őrizte, erősítette az úgynevezett szemináriumi gondolatot. Ez volt az alapítók nagy öröksége. S ő tudta, hogy London, Párizs és Róma után csak itt, Budapesten áll az a zsidó tudományos bástya, amely fenntartja a judaizmust. A német, az oroszországi tartóoszlopok ledőltek, az izraelit felállították ugyan, de megközelíthetetlen volt, tehát neki – mert ez reá bízatott – most így, és a Dunánál kell helytállnia. És ő megtette! Helytállt és épített.

         Tudta, hogy itt húzódik a limes, a világot kettészelő határ. Mégis elérte vagy beleegyezett, hogy moszkvai, prágai, varsói rabbi-jelölteket hívjanak át tanulni. Ez Scheiber talán még kutatandó története: hogyan és miként állt össze a különös kép és képlet, s talán már a titkok is felfedhetőek.

         Hölgyeim és Uraim!

         Az önök konferenciája méltó lesz a nagy tanítóhoz. Önök ezzel ébren tartják emlékét; meglepő színekkel gazdagítják élete tudományos hagyatékát; felkeltik a fiatal kutatók kíváncsiságát, hogy merre, hová induljanak tovább; ösztönzik őket, hogy merőben új utakat keressenek és találjanak a végtelenül gazdag Scheiber-térképen.

         Nemes veretű beszédeket mondott. Sok barátját ő búcsúztatta, sok barátja gyermekét ő köszöntötte Ábrahám szövetségében, sok barátja gyermekét ő áldotta meg az esküvői sátor alatt. Rabbinikusi missziójának tartotta, hogy zsidó házasságokat boronáljon össze, és boldog volt, ha bármilyen hagyományos ünnepen, avatáson, közösségi rendezvényen megjelenhetett.

         Hetvenedik születésnapján 1983-ban, emelkedett szellemű összefoglalót hallhattunk tőle. Legyen ez a ma megnyíló tudományos, emlékező Scheiber-konferencia szellemi emblémája.

         „,,A hebraikát, a judaikát bevittem a magyar tudomány diszciplínái közé; munkatársakat neveltem; zsidó érdeklődést ébresztettem a felnőttek és az ifjúság körében; megőriztem Főiskolánk hírnevét; ezt tanítványaim katedrákon viszik tovább; Magyarországot és Budapestet megtartottam a zsidó szellemi élet centrumai között.”

 

         Scheiber Sándor kivételes, de ösztönző jelenség volt. Kérem, dolgozzanak úgy ezen a tanácskozáson, hogy értékes munkájukkal segítsék betömni azt az űrt, amit 1985-ben ő hagyott maga után.

         Köszönöm, hogy meghallgattak!

 

BreuerPress-info