Az ólmos szürkeségű Kádár-korszak közepén, 1974-ben kis időre fénybe borult a Népköztársaság útjának (ma Andrássy út) környéke: Maurice Béjart szólistája, Markó Iván hazajött, és eltáncolta mestere Sztravinszkij műveire koreografált darabjait, a Tűzmadarat és a Tavaszünnepet. A szabadság, a modernség és a teljesítmény ünnepe volt az az este, ma is úgy gondolom.
Markó Iván az óta is minden fellépésével, minden koreográfiájával odaadást vált ki szakmabeliből és szakmán kívüliből, burzsoából és proletárból, papírmagyarból és zsidófalóból. A világ egyik legelismertebb táncművésze, koreográfusa és együttes-alapítója a közönség kedvence, népszerűsége messze túlterjed ama művészeti ág népszerűségén, amelyet művel. Atipikus magyar géniusz, mert művészetét értik, szeretetét viszonozzák. Ki hinné, hogy Gábor Zsazsa az ő távoli rokona; sokkal inkább a hasonlóképpen világhírű, elismert és szeretett Puskás Öcsi a hozzá mérhető jelenség.
Fáradhatatlanul kényezteti közönségét, melynek ősszel a Seherezádé bemutatóján volt módja tombolni, a legközelebbi ünneplésre az Egy faun délutánja áprilisi bemutatója után lesz alkalom. S miközben az interjú végén még a világnagyság magyarországi munkakörülményeinek méltatlanságáról esett szó, lapzárta előtt váratlanul elrendeződtek együttese, a Magyar Fesztivál Balett gondjai: az állami apanázsban nem részesülő együttest a következő négy évben Százhalombatta városa támogatja, nagyvonalúan. Köszönet érte.
– Egy beszélgetésben így jellemezte magát: „Két tulajdonság nincs bennem, a gyűlölet és az irigység”. Ritkaság, de tudomásom szerint ezt az állítást senki nem kérdőjelezte meg. Mivel magyarázza ezt a ritka hiányosságot?
– A hiány oka genetikai, az érdem a szüleimé, nem az enyém. Egy példa: az argentin Jorge Donn kollégám volt Maurice Béjart együttesében, mindkettőnket beválasztottak a világ tíz legjobb táncosa közé, mondhatni riválisok voltunk, és én kimondhatatlanul hálás vagyok a tőle tanultakért. Kivételes tehetség volt, amikor belépett a színpadra, felragyogott a nap.
– Vele búcsúzott hét év után 1979-ben a XX. Század balettjétől, ha jól tudom.
– Igen, New Yorkban a Minskoff Theaterben táncoltuk a Le Teck című Béjart- pas de deux-t, Alvin Ailey szólistájával, Judy Jamisonnal pedig A rózsa lelkét. A Le Teck eredetileg Bejárt egy korai koreográfiája volt, ezt szabta át Donnra és rám. A gyönyörű és nagyszerű Judy Jamisont jól ismeri a magyar közönség, hiszen Alvin Ailey együttesével a hetvenes évek közepén táncolt nálunk, Keleti Éva híres fotót készített róla. Az estről New York Times rettegett kritikusa, Clive Barnes azt írta, hogy régen látott ilyen briliáns táncolást és művészi sugárzást. Szimbolikus lezárásnak érzem, hogy Béjart-táncosként ezzel a két nagy művésszel léptem fel utoljára.
– Meghökkentő volt, hogy a modern balett pápája szerződtette, szólistának. Hogyan tudott a vasfüggöny mögül Brüsszelbe piruettezni?
– 1972-ben a volt feleségem, Gombár Judit kivitt Lódzba Béjart-balettet nézni, ez a te világod, meg kell nézned, mondta. És mintha az álmaimat láttam volna megvalósulni! Kimentünk Bécsbe, ahol Lodz után vendégszerepelt a Béjart-együttes, beszöktünk a Theater an der Wien nézőterére főpróbát nézni. Halkan, súgva megdicsértem a feleségemnek az egyik táncosnőt, Maina Gielgudot, mire a hátunk mögött megszólalt egy hölgy magyarul: „ő az én lányom”. A finom arcú, gyönyörű nercbundát viselő idősebb hölgy, Gordon Zita volt, a háború előtt filmszínésznőként az Új földesúrban együtt játszott Jávorral, Csortossal, Somlay Artúrral, majd a negyvenes évek elején férjhez ment az angol titkosszolgálat őrnagyához, Lewis Gielgudhoz (a színész Sir John Gielgud bátyja). A hölgy azt mondta, holnap gyakoroljak az együttessel, ő hozza a Béjart-t, hogy nézzen meg.
– Ha nem lett volna ott Gordon Zita, csak rajongó lett volna? Néző?
– Muszáj volt megnéznem, hogy álmot láttam-e Lódzban, vagy az álmaim megvalósulását! Na, gyakoroltam a többi táncossal, de Béjart nem jött, az új darabja világítását próbálta. Zita kézenfogott, mentünk a színpadra, ahol Bejart éppen üvöltözött a fényesekkel.
– Gordon Zita tudta, hogy kit fogott kézen? Látta Önt valaha táncolni?
– Soha. A pofámat látta, szép gyerek voltam, a művészek meg érzékenyek. A tehetség félelmetes dolog, nekem is van egy ilyesmi emlékem. Győrben mondta az orosz balettmesternőm, hogy jelentkezett az iskolába egy hétéves kislány, aki valami csoda. Az esti előadás szünetében a mesternővel mentünk ki a büfé felé, hirtelen szólt: ott, ott áll az a kislány! Messze voltunk, de a kislány valamit megérzett és hátrafordult. Láttam a mozdulatát, azt mondtam, ez az! A kislány neve Aleszja Popova. De visszatérve, mielőtt Béjart dühöngeni kezdett volna, a semmiből megszólalt Jorge Donn: Maurice, ez a fiú fantasztikus táncos.
– És mit látott Öntől Béjart akkori legnagyobb sztárja?
– A gyakorlást, de az egy szakembernek mindent elmond. Másnap Béjart megnézett, bármit megteszek, kérjen, amit akar, mondta. Monsieur Béjart, én csak szeretném betanulni egy darabját a partnernőmmel, Metzger Mártával. Bármit betanítok, és ha jól csinálják, odaadom a darabot. Odaadta. Tudni kell, hogy az Opera balettigazgatója pár hónappal korábban kint volt Béjartnál, betanítaná-e Budapesten a Tűzmadarat, a Tavaszünnepet és az Ez lenne a halált. Béjart durván kirúgta.
Kimentünk, dolgoztunk. A végén Béjart félrehúzott és azt mondta: azonnal leszerződtetlek. A csodás Paolo Bortoluzzi, az együttes másik vezető szólistája összeveszett Béjart-ral és elszerződött az American Ballett Theater-be, így neki szüksége volt egy olyan táncosra, mint én vagyok. Pont ilyenre, pont akkor.
– Létezett akkor együttes Bejart-é fölött?
– A világ csúcsán két együttes és két koreográfus volt, a George Balanchine vezette New York City Ballett és Maurice Bejart XX. Század Balettje.
– Az Ön lelkéhez melyik állt közelebb?
– Egyértelműen Béjart. Balanchine darabjai a zene mozgásformációiról szóltak, ő a zenét fordította le mozgásra. A hangulatot, a rezzenéseket adta vissza, de forradalmi mondanivalója vagy az élettel való kapcsolat szinte nulla volt. Ezzel szemben Béjart két tekintetben is forradalmat csinált. Stadionokba, sportcsarnokokba vitte ki a táncot, és megteltek a lelátók! Tömegeknek tudott nagyon értékeset és színvonalasat mondani, mert – és ez volt a másik forradalmi tette – nem csak a történeteket mesélt, hanem filozófiát, vallásokat vitt be a táncművészetbe. Volt egy harmadik gigász is, a többek között a West Side Story koreográfiáját is készítő Jerome Robbins. Neki, miközben nagy affinitása volt a dzsesszhez, a klasszikus balett és a színház is a kisujjában volt. Sőt, mint színházi koreográfus talán ő volt a legnagyobb. Hozzám Béjart állt legközelebb, hisz én is forradalmár vagyok, csak másképp.
– Okozott nehézséget a klasszikusról a modernre, a Magyar Állami Operaházról a XX. Század Balettjére való átállás?
– Nem, mert miközben 20 éves koromtól öt évig az Operaház táncosaként a klasszikus balettet csináltam, mindig beloptam valami mást is. Egy klasszikus balett is ad lehetőséget arra, hogy megjelenítsék az emberi érzéseket. Engem ez rettentően izgatott, mert rengeteget foglalkoztam, nem mondanám azt, hogy koreográfiával, hanem a művészetről alkotott vízióimmal. Azért volt rám hihetetlen hatással Lódzban a Béjart művészetével történt találkozás.
– Nehéz megérteni, hogy miért érezte a világ csúcsán való hét évnyi tánc után, hogy el kell mennie. Mi fogta meg ebben az erősen közepes tehetségű osztályban annyira, hogy távozott a világ tetejéről?
– Miközben hároméves koromtól abszolute a tánc áll életem középpontjában, van, ami számomra fontosabb a táncnál. A tánc végül is eszköz: nem a tánc érdekel igazán, hanem a létezés, az ember, a jóisten.
Béjart-hoz hihetetlen alázattal, nem túlzok, rabszolgai alázattal mentem, és így is szolgáltam őt. De Béjart olyan ember, olyan művész volt, aki a táncost nem csak szakmailag, hanem emberi mivoltában is teljesen a markában akarta tartani. Nagyon sok rajongást kaptam tőle a munkám miatt, de nem akartam és nem is tudok a jóistenen kívül más kezében lenni.
Szabad ember vagyok, nekem az emberségem mindennél fontosabb. A táncnál is. Ő ezt pontosan érezte, ezért mondta, hogy nálad önfejűbb ember nincs, erre mondtam, hogy én ismerek egyet és az te vagy. Amikor elöntötte az agyát a düh velem kapcsolatosan, hogy nem tud a markában tartani, akkor néha elfogadhatatlan dolgokat csinált. De ez bármennyire is megviselt, simán kibírtam. Egészen addig, amíg mondjuk Tűzmadarat meg Tavaszünnepet csinált. Kezdődő öregedésével azonban – 50 körül járt már akkor – jött egy váltás, mégpedig hogy a magánéleti problémáit kezdte színpadra állítani cukormázzal leöntve. Magyarul az én szempontomból hazudott, a darabjai számomra hazugok lettek. Csinált nekem egy darabot, Seraphita a címe, és nem tudtam a szereppel mit kezdeni! A Seraphitában én voltam a főszereplő, nekem kellett megoldást találni arra, hogy hogyan tudom önmagamat megtartani egy olyan darabban, amit nem tartok jónak, amivel nem tudok mit kezdeni.
A próbafolyamat alatt a feleségem otthon éppen bélszínt sütött, amikor hirtelen kiömlött belőlem a feszültség, elsírtam magam, hogy nekem innen el kell menni, én nem tudok hazudni. Akármilyen sikerem van, akármilyen zseniális a Béjart, nem arra tettem az életem, hogy olyat csináljak, amivel nem értek egyet! Akkor mondtam ki először. Megvilágosodott az agyam, hogy hogyan tudok a Seraphitából jól kijönni – nem azt kell megcsinálni, amit Béjart akar, hanem azt, ami az angyal: a szeretet sugárzásával. Megcsináltam, hatalmas siker lett.
– Mit szólt hozzá a mester?
– Rajongott. Szeretett volna a markában tartani, vagy összenyomni, mint ahogy szinte mindegyik táncosával ezt megtette előbb-utóbb. Ilyen volt a természete. Csinált egy darabot, a Notre Faustot, amiben ő volt Mefisztó. Egy jelenetben egy kis vékony, piszeorrú, tipikus francia lánnyal táncolt, rohantak be a színpad két oldaláról, egyre szűkülő köröket leírva közeledtek egymáshoz, Béjart elkapta a Margaritát táncoló lányt, magához szorította és megcsókolta. Mint a vámpíré, olyan volt ez a csók: szinte kiszívta a lányból az életet, majd mint rongyot, félredobta a földre. Ez volt ő. Miközben elképesztő nagy művész volt.
Ugyanakkor a problémát átláttam: itt vagyok a világválogatottban, hova mehetnék? De az ellenállás és a menési vágy nagyon erős volt bennem.
– Ilyenkor szokott közbelépni a jóisten. Legalábbis ha Önről van szó.
– Hát akkor tényleg tett értem. Itthon az Operában táncoltam a Tűzmadarat, másnapra elhívtak a Balettintézetbe egy beszélgetésre. Semmi kedvem nem volt beszélni a sikereimről meg ilyesmikről, ezért kitaláltam egy mondatot, ami megmenti a helyzetet. A gyerekek nagyon helyesek voltak, figyeltek minden rezdülésre. Azzal kezdtem, hogy szeretnék tőlük valamit kérdezni. Ledöbbentek, hogy egy Béjart-táncost érdekli az ő véleményük! Hosszú csönd, majd fölállt egy fiú, hogy művész úr, mit akar maga tőlünk? Borzasztó egyszerű dolgot: miért akartok táncosok lenni? Nem tudtak válaszolni. Hosszú csönd, majd mondták, hogy a balettmesterek ilyenek-olyanok, mondtam, nincs igazatok. Amikor az ember odaáll a rúd mellé, legyen önmaga mestere. Jó, ha vannak olyan mestereid, akik tudnak is adni, de az igazi mesternek saját magadnak kell lenni. Másnap az Erzsébet sörözőben találkoztunk, mondták, hogy együtt szeretnének maradni, lemennének Győrbe, ahol új színház épült, jöjjek, legyek a vezetőjük.
Ez jel volt, megoldás az előbb említett konfliktusra, szívem szerinti dolog, de! Hétéves koromban koreografáltam utoljára, nem vezettem együttest, nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra. Mondtam, visszamegyek Brüsszelbe, és ha Béjart elenged, visszajövök egy hónapra, dolgozzunk, és minden ki fog derülni. Béjart meglepetésemre elengedett. Az az egy hónap nagyszerű volt, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
– De akkor még volt egy éve Béjart-nál, akinél világhírű lett, és akitől rengeteget tanult, s volt a már említett utolsó előadás New Yorkban.
– Előadás után bejött az öltözőmbe, azt mondta nagyon kis hangon, az ördögből gyerekké válva, hogy tényleg el akarsz tőlem menni? Normális vagy? Táncolsz a világ tetején, a csúcson vagy, mit fogsz te egy vidéki magyar városban csinálni? De Maurice, mondom, hisz ezt már egy éve mondtam neked? Mintha megverték volna, kioldalgott az öltözőből. Utána még találkoztunk New Yorkban meg a visszaúton Brüsszelbe is, de ahányszor találkoztunk, elfordította a fejét, átnézett rajtam, nem köszönt. De ez annyira gyerekes volt, hogy nem lehetett megsértődni. Nem hagyta, hogy megköszönjem az ott töltött hét évet.
– Megnéztem a Győri Balett honlapját, Önt szinte csak érintőlegesen említik. Mi történt?
– Semmi más, csak világhírű lett a Győri Balett. A 12 év alatt 82 turnét csináltunk, ott voltunk a világ legjelentősebb fesztiváljain, a Világ Színházi Fesztiválon megnyertük a kritikusok díját Baltimore-ban, készült közel 40 új mű, alapítottam és 11 évig vezettem egy mai napig működő iskolát, a győri tánc- és képzőművészeti szakközépiskolát.
– Közben 1985-től több mint másfél évtizedig nyaranta Bayreuthban is dolgozott.
– Wolfgang Wagner Berlinben eljött egy előadásunkra, meghívott vacsorázni. Azzal kezdett, hogy maga nekem kell, meg az együttese is. Hihetetlen ajánlatot tett: felépít a fesztivál épületéhez egy üveg függőfolyosón egy másik házat, ahol lesz egy hatalmas balett-terem, két öltöző, nekem egy apartman. Így is történt. Hihetetlen módon szeretett, minden bemutatóra eljött Magyarországra, a Fesztivál Balettére is.
– Míg Béjart-tól lelkileg fölkészülten jött el, Győrből, úgy tűnt, előzmények nélkül.
– Ami történt, alapvetően az én hibám. Szimpátia és rajongás kísérte a 12 évet. Ha nem voltam benne a darabban, lementem a nézőtérre, megnéztem a csapatot, azt mondtam, ez csoda. Ezt a csodát én csináltam, hisz én próbáltam, én találtam ki, én hoztam ki belőlük – hát tudok csodát csinálni! Azzal követtem el a bűnt, hogy nekem nem volt elég a csoda művészileg, hanem emberileg is kellett. Azt hittem, hogy ha tudok művészileg csodát tenni, akkor tudok emberileg is. Azt hittem, hogy ha az ember jó és odaadó, ha mindent megtesz a másikért, akkor az kölcsönös. De nem így van.
– Nem szerették viszont?
– Még ezt se mondanám. Inkább, mint más esetben is megtörtént, a tulajdonukká akartak tenni. De mint ahogy ez Béjartnak nem sikerült, nekik sem. Senkinek nem vagyok a tulajdona, csak a jóistennek. Hihetetlen küzdelmek voltak Győrben, egy alkalommal felmondott az egész együttes, jött értem a rendőrkapitány kocsiján a megyei első titkár smasszere, otthon Csillaghegyen nem volt telefonom, végigvitt a városon hogy hívjuk fel az első titkárt… Szóval egyik oldalról volt a csoda a színpadon, a másik oldalon a mocsár. Vagy a valós élet, mondjuk inkább így.
A vége előtt fél évvel kezdtem látni a bajokat. Későn jöttem rá, hogy egy embert egy másik ember nem tud megváltoztatni, csak saját maga, vagy a jóisten. Megerőszakolni tudja, a hatalmát ki tudja terjeszteni, de megváltoztatni nem. Volt egy beszélgetés az együttes, a feleségem és én köztem, a végére kihűlt a szívem.
– Öt év telt el Győr és mostani együttese, a Magyar Fesztivál Balett megalapítása között. Fölsorolná, mivel?
– 44 éves voltam, szinte napok alatt elvesztettem az együttesem, a társam, a házam. Ott maradtam egy ingben meg egy gatyában. Jött a kérdés, én istenem, mit akarsz tőlem? Fejezzem be? Tudtam, hogy időt, levegőt kell nyernem. Itthon lehetetlen volt maradnom, kimentem hát Bécsbe. Volt a kezemen egy óra, még Béjart-tól kaptam, mikor egyszer meghívott egy zsűribe, azzal fizettem ki a taxist. Pár évvel korábban Kálmán Györgygyel, a nagyszerű színésszel egy szilveszteri televíziós műsorban közösen léptünk föl, odajött hozzám, és legnagyobb megdöbbenésemre megcsókolta a kezem. Ledermedtem. Minden előadását láttam, mondta, bármit képes lennék magáért megtenni. Van egy barátom Bécsben, ha bármi baja van, keressem meg őt. Ez eszembe jutott, így kerültünk Bobby kutyával Bécsbe. Ott megetettek, megitattak, adtak egy apartmant, vettek ruhát, bőröndöt, adtak pénzt meg két repülőjegyet Tel-Avivba. Izraelbe akartam menni, odaállni a jóisten elé Jeruzsálemben a falhoz.
Két héten belül vendégprofesszor lettem Jeruzsálemben, csináltam magyar-iraeli kooprodukcióban díjnyertes filmet Siratófalak címmel, darabokat, lett együttesem meg egy kis lakásom, tanítottam. És jártam a falhoz. Sokat. Ez tartott két és fél évig. Közben jártam Bayreuthba dolgozni, a Sydney Operában csináltam gálaestet, dolgoztam Párizsban, Cannes-ban, Bécsben. Aztán 1995-ben hazahívtak az Operába, Ravel Boleróját tanítottam be egy ismeretlen csapatnak és egy nem ismeretlen táncosnőnek, Ladányi Andreának – az ősbemutatót neki találtam ki.
– Ekkor volt először itthon?
– Igen. Mikor vége lett az előadásnak, felrobbant a színház. Nem akartam kimenni a színpadra, de Andrea erőteljesen rámszólt, megfogta a kezem és kihúzott. Nem siker volt, hanem szimpátiatüntetés. Kérdeztem, jóisten, mit akarsz? Kezdd újra. Mondom, hogy, hiszen semmim sincs! Kupa Mihály ott volt az előadáson, egy ismerősön keresztül szólt, hogy másnap látogassam meg az irodájában. Soha korábban nem találkoztunk. Belefúrta a tekintetét a szemembe, szinte a vesémben éreztem a fájdalmat. Mi az a darab, amit szeretne megcsinálni, segítek magának, mondta. Ezzel indult el a Magyar Fesztivál Balett 12 éve, tele sikerekkel és hihetetlen nehézségekkel. Győrben is nehéz volt, de ott volt színház, tervezhető költségvetés, műszaki gárda, jelmezműhely, díszletesek, minden, ami egy színházi embernek kell. Immár egy tucat éve úgy dolgozom, hogy csak én vagyok, a titkárnő és a táncosok, senki más. Nem merek elfogadni egy naptári éven túli külföldi meghívásokat, mert nem tudhatom, leszünk-e még, elő tudom-e teremteni a nagyon-nagyon szerény működéshez szükséges pénzt.
– Nem érzi ezt a helyzetet méltatlannak?
– Ez valóban abszolút méltatlan, bár a közeljövőben talán lesz változás. Mindenesetre úgy értelmezem, hogy a jóisten azzal, hogy egyre jobban szorongat, mindinkább arra sarkall, hogy feleljek meg. Ez a dolog lényege: a küzdelem és a megfelelni akarás. Én egyébként az érzékenységemmel, a tánc iránti őrületemmel együtt teljesen normális vagyok, nagyon emberi vágyaim vannak, mégis, ha a többi ember és a jóisten elé ki kell állni, képes vagyok mindent eltolni magamtól, és azt mondani: nem fontos. Ami fontos, hogy a munkámmal megfeleljek a jóistennek és az embereknek.
BreuerPress Kozák Márton
