Ez az a bizonyos „dal”, amiről már szó volt, amire Mózes megtanitotta a népet, hogy jól emlékezzenek konklúzióira, és ez legyen mementó a Tóra betartására.A Midrás által felsorol kilenc bibliai dal sorrendjében ez az ötödik, előtte a két ismert dal: a „Tenger dala” (Sirát hájám) és a kút dala, (Sirát Hábeér) valamint két ismeretlen – Ádám az első ember, valamint Ábrahám dala. Ezeket nem emliti a Tóra és csak a Midrás tud róluk.(Sir Hásirim Zuta, 1, 81). A tizedik dal – ugyancsak a Midrás szerint – a Messiás, a megváltás dala lesz.
Nagyjában Mózes itt is elmondja amit már eddig prózában többször elmondott. Ez rövid történelmi vázolása annak ami eddig történt és jövendőlés arra nézve mi lesz a zsidók sorsa a világban, függően természetesen attól, tartják-e a Tórát vagy sem. Miért jön itt ez dalban és nem prózában? Talán azért mert Mózes már kimeritette a prózai intelmek teljes szótárát és a a licentia poetica alapján szerzett dal meggyőzőbb, „fülbemászóbb” mint a Figyelmeztés (Tochéchá) dörgedelmei Böchukotáj és Ki Távó szakaszaiban. Dáát Mikrá szerint (r’ Áháron Mirsky) „erre a dalra könnyü emlékezni, nem felejtik el és igy örökön él és hat”.
Mindenesetre Bölcseink oly nagyra értékelték ezt a „dalt”, hogy szerintük (Ros Hásáná 31a) a Szentélyben elmondták minden szombaton, a Muszáf áldozat bemutatása során, hat fejezetre osztva. Minden szombaton elmondtak egy fejezetet és amikor befejezték – ujra kezdték. Ez olyan mint amikor egy ünnepélyes naggyülés során, vagy után, eléneklik a himnuszt. Maimonidés szerint (Hilchot Tfilá) – szokás volt naponta elmondani, úgy mint a Sömá Jiszráélt!
***
A legeklatánsabb és legmesszebbmenő magyarázatot a „dal” mondanivalójára nézve – Nachmanidés adja. Szerinte, aki figyelmesen olvassa a Háázinu-t, észre kell vennie, hogy itt egy semmilyen feltételhez nem kötött igéret van, arra nézve hogy a zsidóság fenn fog maradni és megéri a megváltást, Annak ellenére, hogy hűtlen Istenéhez, behódol az idegen bálványoknak, izmusoknak, amivel megszegi a Szerződést és kiérdemli a kapitális büntetést – ez nem fog bekövetkezni, mert nem csupán arról van szó hogy Isten könyörületes mint egy apa aki megszánja hülye fiát és végülis megbocsájtja a legfelháboritóbb hűtlenséget is. Ez igaz, igy van, de ez nem elég.
Nachmanidés (Dr N. Leibovits interpretációjában) két versre összpontosit, amelyben az Örökkévaló kvázi megindokolja, miért nem tölti ki haragját a vétkes zsidókon:
„Mondtam (mondanám) megsemmisitem őket,/ kiirtom emlékezetüket az emberek közül/ ha nem az ellenség gőgjét (gúnyját, szószerint haragját) félném/ mert félreérthetik (félremagyarázhatják) elleneik és azt mondhatnák:/ a mi hatalmas kezünk/ de nem az Örökkévaló, tette ezt!” (5. Mózes, 32, 26-27).
Ha leforditjuk egyszerü prózára, mindennapi héberre, vagy akár magyarra, akkor ez igy hangzik:
Az Örökkévaló, tudatja velünk – Mózes által és szájából – hogy fél. Egyszerüen fél. Attól tart, hogy ha mérge után megy, és kiméri a renitens zsidókra a nekik járó büntetést hűtlenségükért – akkor az antiszemita gójok maguknak és bálványaiknak fogják tulajdonitani a „végső megoldást” és bebeszélik maguknak, hogy ők „oldották meg a zsidókérdést”. Ezt az Örökkévaló nem engedheti meg magának. (Dr N. Leibovits „Elmélyedés Dövárim könyvében”, alapján).
Ennélfogva, az Örökkévalónak „nincs más választása”, mint megmenteni a zsidókat a végpusztulástól, mert ellenkező esetben a pogányok bálványaik győzelmét láthatnának a zsidók büntetésében és ezzel az idolok fensőbbségét hangoztatnának a láthatatlan egyetlen Istennel szemben, ami a monoteizmus bukását jelentené a faragott képek pogány hiveivel szemben. Tehát: büntetés, igen, galut, igen, pogromok, Soák, kisebbek, nagyobbak – de nem végpusztulás.
Nachmanidés magyarázata itt, egyszerü mindennapi forditásban és nem az ő veretes nyelvén, összefoglalva, röviditve: (Mózes) megemliti mindazt a jót amit az Örökkévaló tett velünk — a pusztaságban, majd az Országban, a jót és a bőséget, majd azt hogy jódolgunkban fellázadtunk ellene és idegen isteneket imádtunk; erre megharagudott ránk és jött a büntetés (éhinség, pestis, háboruk) majd a galut amikor szétszórt bennünket az egész világban. „Ismeretes és tudvalevő – veti közbe Nachmanidés – hogy mindez valóban megtörtént”.
***
„Azonban – folytatja Nachmanidés – a dal végén közli (az Örökkévaló Mózes szájából), hogy megbosszulja Izrael sérelmeit és megbünteti ellenségeit. Miért? Azért mert mert mindazt a rosszat amit velünk tettek Isten gyülöletéből tették”.
Nachmanidés itt részletez: Nem azért gyülölik a gójok a zsidókat, mert bálványt imádnak akárcsak ők; ellenkezőleg: mivel nem viselkednek úgy mint ők! Hanem az Örökkévalót tisztelik és imádják, parancsolatait követik, nem házasodnak össze velük és nem esznek asztalukon; megvetik bálványaikat és eltávolitják azokat lakhelyeikről – – – tehát az Örökkévalót gyülölik ők és ezért teszik velük ezt a sok rosszat. Ennélfogva ellenségei ők és bosszut kell hogy álljon rajtuk – – –
Miután kimondja, hogy az igéret az idők végéről beszél, a végső megváltásról (Geulá Sölémá) és ez még várat magára, mivel a második Szentély idején ez nem történt meg (hanem Perzsia alattvalói voltak) – Nachmanidés leszögezi, hogy ez az igéret nincs feltételhez kötve:
„Ő, áldott legyen a neve, nagy haragjában büntet bennünket, de nem irtja ki emlékezetünket az emberek közül, hanem bosszut áll ellenségeinken és megbocsátja vétkeinket az Ő nagy nevéért. Vagyis: ez a Dal egyértelmü igéret nekünk a végső megváltásra, tekintet nélkül az eretnekek véleményére”.
R’ Jehuda Rézmüves (Náchsoni) hozzáteszi háromkötetes Tóra magyarázatában, hogy utolsó mondatában az eretnekekkel (keresztényekkel) vitatkozik Nachmanidés, akik azt állitják hogy „minden igéret már beteljesült és a zsidóknak nincs mit remélni” (vagyis már megjött a messiás és a zsidóknak el kell fogadni őt).
Nachmanidés motivuma a zsidógyülölet okairól, megjelenik a Midrásban is, ahol Mózes vitába száll Istennel: kié a bosszu a midjaniták felett (lásd Mátot szakaszában), Izraelé, ahogy az Örökkévaló mondja, vagy Istené, ahogy Mózes mondja. Mózes érve: Ha nem lennénk zsidók, ha nem tartanánk be a Tóra parancsolatait, hanem olyanok lennénk mint ők – akkor nem gyülölnének nem üldöznének bennünket. Ergó a te bosszud ez – mondja Mózes az Istennek – hiszen miattad van minden córeszünk (Midrás Tanchuma. Mátot, 3)
***
Az Örökkévaló kvázi „félelme” a gójok reakciójától, Mózes érvelésére rimel, amivel kétizben is találkozunk a Tórában. Amikor a zsidók aranyborjut imádtak és az Örökkévaló a törvény teljes szigorával akart bánni velük, Mózes azt mondta: „miért mondják az egyiptomiak, hogy azért hozta ki a zsidókat, hogy megölje őket a pusztában…?” (2 Mózes, 32, 12). Ez nagy Chilul hásém lesz – mondta Mózes, ezt nem engedheted meg magadnak. Az érv, mint tudjuk, hatott.
Hasonlóképpen érvelt Mózes a kémek árulása után, amikor az isteni harag szintén életveszéllyel fenyegette a kémek uszályába került népet: „…majd a gójok azt fogják mondani, hogy (Isten) nem volt képes bevinni a zsidókat az igéret földjére…és ezért megölte őket a pusztaságban” (4. Mózes, 14, 15-16).
Ez az érv is hatott. Ebből az a lehetséges tanulság, hogy – akár még isteni szinten is – számitásba kell venni, hogy mit mond a közvélemény.
Az itteni „félelem”, amelyben az Örökkévaló attól tart hogy – – – sokkal sulyosabban esik a latban. Ugyanis, ott ezt Mózes mondja, mint egy okos argumentációt, az isteni harag lecsillapitására. Itt, kvázi, az Örökkévaló maga tart tőle, hogy a zsidóknak járó büntetés fényénél=tüzénél, a pogányok fogják pecsenyéjüket sütögetni.
Ez megengedhetetlen.
Xxx
„Emlékezz az ősidőkre, gondolj (bele) az elmult nemzedékek éveibe, kérdezd meg apádat, elbeszéli, véneidet – elmondják majd: (amikor) a Felséges részt adott a népeknek, és szétosztotta az embereket, megszabta a népek határait, Izrael fiainak száma szerint. Mivel az Örökkévaló része az ő népe, Jákob az ő öröksége” (5. Mózes, 32, 7-9).
A „dalról”, annak jelentőségéről és értelmezéséről könyvet, de minimum cikksorozatot lehet irni. Még vissza-visszatérünk ehhez a jövőben. Itt csak egy aktuális izraeli anekdóta, arról amikor a gyerek kérdez apjától valamit a zsidósággal kapcsolatban, az nem tud válaszolni és küldi a gyereket nagyapjához – „véneidet – elmondják majd” – menj, talán a szábá (nagyapa) tudja, kérdezd meg tőle.
Ez Izraelben van igy. Szerte a világban ma már a nagyapa sem tud válaszolni…
Naftali Kraus
