Sajtóstul a házba
Dési János újságíró most megjelenő könyveiről beszélt.
Vannak olyan gonosz vélemények, melyek szerint egy újságíró a karrierje vége felé közeledve fog neki a könyvírásnak. Így van ez Önnél is?
Azért nem biztos, hogy csak a karrier végén kezd bele egy újságíró a könyvírásba, ám az én esetemben azért van benne valami, úgy hiszem, én már a pályám vége felé járok, elsősorban azért, mert ami most zajlik a magyar sajtóban az nekem már annyira nem tetszik. Visszatérve a könyvre, ami a Sajtóstul a házba címmel jelenik meg ebben a hónapban a Noran Libro Kiadónál a magyar sajtó anekdotakincsét gyűjti össze. Lassan harminc éve vagyok újságíró, a nyolcvanas évek végén a New York Palota második emeletén ültem és leginkább a kollégáim történeteit hallgattam. Már akkor úgy gondoltam, hogy ezeket a történeteket nem szabad hagyni elveszni. Ettől függetlenül én még foglalkozom aktualitásokkal, amiket megírok a blogomban, elmondom a Klubrádióban, de ezeknek a történeteknek egyszerűen meg kell maradniuk.
Furcsa dolgot kérdezek, követve a pályafutását azt láttam, hogy Ön egy jó magyar újságíró, aki sok mindennel foglalkozik. Mára úgy veszem észre, hogy mintha visszatérne a zsidó gyökereihez. Rosszul érzem?
Nem tudom, hogy változtam-e, ezt a külső szem jobban képes megítélni. Persze mindig más a fontos az élet különböző korszakaiban.
Én azt látom, hogy másként kérdez, más dolgokra is figyel, nyitottabbnak tűnik a világra.
Ha így érzi, akkor én ennek nagyon örülök. A kérdésre visszatérve, amikor lapnál voltam, akkor is rendszeresen tartottam előadásokat a Bálint Házban, vezettem beszélgetéseket a Magyar-Zsidó Kulturális Egyesületnél. A szemléletváltásban – már ha tényleg van ilyen – biztosan van egy ellenreakció, hiszen ha a világban minden rendben folyik, akkor senkit sem érdekel, hogy ki miben hisz, ki mit gondol, ám ha találkozik az ember egy antiszemita hangulatú világgal, akkor bizony jön az ellenreakció.
Hogyan érzi magát 2017 Magyarországán?
Röviden: nagyon jól.
Most a Klubrádiónál vezet és szerkeszt műsorokat, ez a médium most ünnepli a 15. születésnapját. ön szerint mennyi van még benne?
Azt remélem, hogy legalább még egyszer ennyi. Nagyon gyorsan eltelt ez a tizenöt év, én magam ebből 14 és háromnegyed évet töltöttem el itt.
Mennyire szereti a rádiózást?
Voltam mindenhol a sajtóban, napilapos, tévés, internetes portálnál, most rádiós. Az összes műfaj közül a rádiót szeretem a legjobban. Nem kell megírni, „csak” jót beszélgetni, az adás kiárad, utána meg lehet menni a pénztárhoz. Persze az is igaz, hogy van, amit szeretek megírni.
Mint a most megjelenő könyvet is.
Igen, de ez egy játék. El kell mondanom, Szegvári Katalinnal együtt csináltuk, ezt az egészet a Bálint Házban találtuk ki, ahol úgy hat évvel ezelőtt volt egy beszélgetésünk, még Rózsa Péter is ott volt. Mindenféle sajtóban történt eseményekről beszéltünk, a közönség meg dőlt a nevetéstől. Másnap felhívtam Katit, hogy nem kéne ezeket veszni hagyni, beszéljünk másokkal, gyűjtsük össze, írjuk meg. Sokat segített nekem leszervezni beszélgetéseket, mindegyikre odaparancsolt, egyszerűen kiszorította belőlem ezt a kötetet, közben persze óriásikat röhögtünk, mert azért kollégákról jó történeteket hallani az nagyon jó dolog.
Mi lesz a sajtóstul a házba után? Újabb könyv?
Tényleg a véletlen hozta, de egy másik könyvem is megjelenik, ebben egy életrajzot írtam meg, ennek március 19-én lesz a bemutatója. Egy egykori nagyon híres sakkozó, Szabó László portréját írtam meg. Ő a Portisch, Polgár korszak előtt szerepelt. Hozzátartozik, én nem nagyon értek a sporthoz, a sakkhoz, de az ő élettörténete rettenetesen érdekes, 1936-ban Berlinben az olimpián első helyezést ért el zsidó létére, utána külföldre hívták, de inkább visszajött Magyarországra, ahol különleges elbánást ígértek neki. Ez három év hadifogságot és két év munkaszolgálatot jelentett. A felszabadulás után újrakezdte az életét és fantasztikus eredményeket, sikereket ért el, Magyarország egyik vezető sportolója volt egészen addig, amíg bele nem szürkült a sportéletbe, az életébe. Azt tudni lehetett, hogy Kádár János nagyon szerette a sakkot, a hetvenes években megnézték, hogy a Népszabadság sportrovatában a legtöbbet a fociról írtak, ám a második helyen a sakk szerepelt. Az ötvenes években is fontos volt a sakk, a magyarok voltak a feltörekvő szovjet sakkozók partnerei, persze az is igaz, hogy az egyik leghíresebb szovjet sakkozó Lilienthal Andor volt, aki történetesen egy magyar zsidó volt. Ez a könyvem nem a sakkról szól, hanem arról, hogy miként próbál meg egy tehetséges ember a történelemmel szemben fennmaradni.
A sajtóanekdotákról szóló könyvben vannak legújabb kori történetek is?
Sok történet szerepel benne a hetvenes-nyolcvanas évekből, vannak régebbiek is Incze Sándortól például. A történetek nem attól érdekesek, hogy tudjuk, ismerjük a benne szereplőket, hanem maguk a sztorik, ami azt a kort jellemzik. Vannak persze olyan szereplők, akiket ma ismerhetünk, Szegvári Katalint, Vitray Tamást, Vágó Istvánt, és mások.
Kik lehetnek a potenciális olvasók?
Olyanok, akik érdeklődnek a kultúratörténet iránt, akik szeretik az anekdotákat, a rövid kis történeteket, akiket érdekel, hogy miként működött, működik még tán ma is a sajtó.
Hol lesz, mondjuk negyven év múlva? Mit fog addig csinálni?
Hol leszek? Gondolom az aggok házában. De azért addig is sok mindent szeretnék csinálni, most egy internetes portált, egy blogot vezetek, néha riporterkedem, tegnapelőtt voltam Szerbiában menekülttáborokat néztem meg, írok egy Lévai Jenő életrajzi kötetet, ami nagyon izgalmas munka, szóval nem fogok unatkozni.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
