A családtagok kedden kaptak értesítést: siessenek a Sheba Orvosi központba, hogy még végső búcsúőt vehessenek szerettüktől. Simon Peresz a keddről szerdára virradó éjjel adta vissza lelkét Teremtőjének. Kilencvenhárom esztendőt élt, neve és sorsa egybefonódott Izrael Harmadik Államával, amelynek megszületéséből ő is kivette részét.
A ma Belaruszhoz tartozó Visnyevában született 1923-ban; a település akkor a Második Lengyel Köztársaság része volt. Simon Pereszt Szymon Perski néven anyakönyvezték a teljesen világi családban. Apja, Jichák fakereskedő volt, édesanyja, Sara könyvtáros és orosztanár.
Édesanyjával és öccsével, Gersonnal
A család 1934-ben vándorolt be Erec Jiszráélbe, ahol akkor már évtizedek óta épült a még ki nem kiáltott zsidó állam, és a lakosok túl voltak az első arab terrorcselekményeken és pogromokon. A 11 éves fiút a tel-avivi Balfour általános iskolába íratták, majd a Geula kereskedelmi szakközépiskolába járt, de tizenöt évesen átnyergelt a Ben Semen Mezőgazdasági Iskolára. Később, az ötvenes években a New York Egyetemen és a Harvardon végezte felsőfokú tanulmányait.
Az izraeli iskolai tablón
És az iskolai kiránduláson
Egy fess fiatalember
A világáborús években, amikor hazája brit uralom alatt állt, a Munka és Tanulás Ifjúsága csoport országos titkára lett. Ekkor fűződött össze a sorsa végérvényesen az izraeli baloldallal és annak sokáig vezető pártjával; ekkor ismerte meg az országalapító atyákat, köztük Dávid ben Guriont és lett „az Öreg” politikai protezsáltja.
Peresz ben Gurionnal
És Mose Dájánnal, a legendás hadvezérrel
1947-ben belépett a későbbi izraeli hadsereg fő magvát alkotó Haganába, ami azért fontos, mert a későbbi évtizedekben, a politikában – ahol megannyi dicső háború tábornokai versengtek egymással – visszatérő vád volt Peresz ellen, hogy nem volt katona. Izraelben az ilyesmi még az ezredforduló táján is megbélyegzésnek számított – csak haszontalan, alkalmatlan emberek vagy bűnözők nem lehettek katonák. Peresz ezzel szemben teljesített szolgálatot, igaz, magasabb rangig sohasem vitte, de az Ország megalakulása után egy évvel, 1949-ben rá bízták az akkor még gyerekcipőben járó haditengerészetet, 1950-ben pedig az Egyesült Államokkal való kapcsolattartásban kapott fontos szerepet. Ez nem volt olyan kellemes poszt, mint jóval később: az Eisenhower-adminisztráció enyhén szólva is görbe szemmel tekintett a zsidó államra.
Az ötvenes évek végén Dávid ben Gurionnal, Mose Dájánnal és Jeruzsálem magyar születésű polgármesterével, Teddy Kollekkel
A nagy ellenlábas és harcostárs, Jichák Rabin társaságában
1952-ben tért haza, és védelmi minisztériumi államtitkár lett belőle; ebben a szerepkörben felügyelte a Negev-sivatagban felépített dimonai atomreaktort, és – noha Izrael hivatalosan soha nem ismerte el – nagy valószínűséggel már ekkor folytak a létesítményben az atomfegyver előállítása érdekében a munkálatok.
1961-ben
A hatvanas években az izraeli baloldalon játszódó pártszakadások és egyesülések következtében alakult ki a Munkapárt, amely hosszú időre meghatározta Izrael baloldali irányultságát. Peresz többféle miniszteri posztot is betöltött. Az 1967-es Hatnapos Háború után – amikor Izrael állam kevesebb mint egy hét alatt döntő győzelmet aratott Egyiptom, Szíria és Jordánia felett – a háború egyik hősének, Jichák Rabinnak dobott kesztyűt a Munkapárt vezetéséért folytatott küzdelemben, de veszített. Ekkor kezdődött kettejük közt a hosszú és sokszor elkeseredett rivalizálás, minek következtében csak 1992-ben, Rabin másodszori miniszterelnöksége idején lettek partnerek: a békefolyamat kényszerítette őket egy táborba, aminek akkor reális kilátásai voltak.
Testbeszéd a Kneszetben
Ha volt Simon Peresznek életműve, az a közel-keleti békefolyamat volt, ami 1991 őszén vette kezdetét Madridban – ahol a felek még csak egy szobában sem voltak hajlandók lenni, nemhogy egy asztalnál, és az üzenetváltással küldöncök futkostak a delegációk között –, Peresz azonban már ekkor titkos tárgyalásokat folytatott Párizsban Jasszer Arafattal, aki a titkosság kedvéért megborotválkozott és polgári gúnyát öltött. A véletlen folytán egy izraeli újságírónak arra kellett csellengenie, és a szállodai folyosón felismerte az inkognítóban lévő palesztin vezért, de az izraeli elhárítás nyomatékos kérésére ejtette a szenzációt addig, amíg annak titokban kellett maradnia.
Lazítás 1976-ban
1977-ben, otthonában
Ezekből a titkos tárgyalásokból nőtt ki az Oslói Egyezmény, amely kezdeti szakaszában a Gáza-Jerikó Elsőnek tervet írta elő. A palesztin önkormányzat ezen a két helyen alakult meg Jasszer Arafat vezetésével, aki a békeszerződés több fokozatát is aláírta, mígnem 2000-ben, az Egyesült Államok-beli Camp Davidben – ahol már Ehud Bárák miniszterelnök volt a partnere – felrúgta a tárgyalóasztalt és hazautazva kirobbantotta a harmadik intifádát.
A Munkapárt konferenciáján, 1980-ban
Jichák Samirral, egységkormányban
Simon Peresz Rabinnal és Arafattal együtt 1994. december 12-én vehette át a Nobel-békedíjat, még abban a reményben, hogy megérik annak végkifejletét. A vég azonban Jichák Rabin miniszterelnökért jött el 1995. november 4-én: egy béketüntetés után a területek visszaadását ellenző fanatikus, Jigál Ámir három pisztolylövéssel meggyilkolta Izrael miniszterelnökét.
Hoszni Mubarak egyiptomi elnök vendégeként
Peresz az egy év múlva tartott választásokat elveszítette Binjamin Netanjáhuval szemben, és aktív politikai karrierje innen már lefelé ívelt. A kilencvenes évek második felében egyre inkább kirajzolódott a szomorú valóság: valódi, konstruktív békét a palesztinokkal kötni nem lehet, legfeljebb valamiféle komor egymás mellett élésről, hidegbékéről lehet szó – jó esetben. Simon Peresz látomása egészen másról szólt, a Közel-Kelet nagyívű együttműködéséről, arról, hogy az egykori halálos ellenségekből partnerek lesznek. Bölcsessége azonban megakadályozta abban, hogy ez a látomás magával ragadja, metsző értelme pedig hátránynak bizonyult egy olyan országban, ahol mindenki önmagát hiszi a világ eszének, és legalábbis gyanakvóan tekint a nála tehetségesebbre. Peresz pedig a legtehetségesebbek közé tartozott – nem csoda, hogy választásokat veszített, mivel sokakban kisebbrendűségi érzést keltett.
A nagy aláírási ceremónia a Fehér Ház előtt
A Nobel-díj átadása után
Clintonnal mindvégig korrekt volt a viszony
2000-ben elnökválasztáson indult, de elveszítette azt a tőle klasszisokkal leszakadt, műveletlen, nemi erőszak miatt később börtönbe zárt Mose Kácávval szemben. Az Áriél Sáron vezette egységkormányban egy évre rá még külügyminiszter lett, később, 2005-ben – abban az évben, amikor Izrael végérvényesen feladta a Gázai-övezetet – miniszterelnök-helyettes. Ugyanebben az esztendőben a pártelnök-választásokon szenvedett vereséget a Mose Kácávhoz sokban hasonló, tehetségtelen nyolcadhegedűssel, Ámir Pereccel szemben, ami megint bebizonyította, hogy a tömeges megmérettetés nem az ő világa. Simon Peresz ekkor hagyta el végleg a baloldalt és csatlakozott Áriél Sáron pártjához, a Kadimához.
Elnökként a dolgozóban
2007-ben indult másodjára az elnöki címért. Az államfői rang Izraelben gyakorlatilag csak ceremoniális, az elnök nem csinál mást, mint reprezentál. A sors megadta neki a győzelmet, így Izrael Állam kilencedik elnöke lehetett. II. Erzsébet királynő a Szent Mihály és Szent György Rend Lovagi Nagykeresztjével tüntette ki, Barack Obama pedig az Elnöki Szabadság Érdeméremmel. 2014-ben Reuvén Rivlin követte az elnöki poszton.
Hetvenöt év egymás mellett
Simon Peresz hetvenöt éven át volt Sonya Gelman Peresz hűséges férje, egészen az asszony 2011-ben bekövetkezett haláláig. Három gyermekük született.
Nechemia ben Avraham
