Itt az új Eichmann film és hidegen ajánljuk
Négy évvel 1961-es elfogása előtt Eichmann hosszú interjút adott Willem Sassen holland náci újságírónak, a riporter argentin otthonában. Sassen egyike volt azoknak a náciknak, akik a háború után a dél-amerikai országba menekültek. Ennek a sok részből álló interjúnak a részleteit használja fel a film, miközben mai izraeli színészek eljátsszák a szóban forgó jeleneteket.
Bizonyára fontos, de annál rejtelmesebb megfontolásból a 70 éves Eli Gorensteint – aki az 50 éves Eichmannt játssza – görbe orrú bácsinak maszkírozták. Az interjúkon jelenlévő többi ex-náci arcberendezése nagyjából rendben van. Sassen 70 órányi interjút készített, ami több mint 700 gépelt oldalt tesz ki. Ezt a 700 oldalt a film szerint egy korabeli írógépen két (!) ujjal gépelő hölgy írja le, akit három alkalommal látunk, miközben Sassen diktál neki. A hitelesség egy elemének megőrzése érdekében viszont – miközben a színészek pontosan az Eichmann és Sassen által használt szavakat használják –, a felvételek eredeti hangjai hallhatók.
Yariv Mozer producer szerint
az interjúk híre elterjedt a környékbeli emigráns nácik körében, ezért néhányan elmentek Sassen otthonába, hogy részt vegyenek azokon, és első kézből hallhassanak a holokausztról.
Mozer azt mondja, a többi náci közül sokan nehezen tudták felfogni, hogy hatmillió zsidót valóban megöltek. Azt hitték, hogy ez egy hazugság, amit maguk a zsidók találtak ki. A felvételek a megdöbbenésükről tanúskodnak, amikor azt mondják nekik, hogy ez igaz. Az egyik felvételen a jelenlévők egyike hallható: „Ezt nem lehet megtenni, nem lehet”. Ekkor a felvevőgép látszólag leáll, és csak később indul újra.
Az eredeti hangfelvételeken Eichmann a büszkeségét fejezi ki a népirtás iránt, egyértelműen kijelenti, hogy nem bánta meg a tömeggyilkosságot, sőt
csalódottságát is kifejezi amiatt, hogy több millió zsidót nem öltek meg.
A per alatt írt jegyzetei 2000-ben láttak napvilágot, ezekben hivatalnoknak nevezi magát, aki csak Hitler utasításait hajtotta végre. A Sassen-interjúban viszont ezt mondta: „Örömmel fogok sírba szállni abban a tudatban, hogy zsidók millióit rántottam magammal.”
Adolf Eichmann a jeruzsálemi per során Fotó: Youtube
Eichmann tehát a per során védekezésképpen azt állította, hogy ő csak egy kisebb hivatalnok volt:
„…azt kell mondanom… semmit sem sajnálok. Nem mondhatom, hogy valamit rosszul csináltunk.”
Hol vannak a hangszalagok?
Sassen szerkesztett szövegei nem teljesen tükrözték azt, amit Eichmann diktált neki. Eichmann elégedetlen volt, ezért kézzel írt jegyzetekkel látta el a már megírt jegyzeteket, és utasította Sassent, hogy csak azokat a kivonatokat használja, amelyeket ő maga jóváhagyott, illetve hogy azok tartalmát csak kutatásra szabad felhasználni, és csak halála után szabad közzétenni. Sassen megbízhatatlan partnernek bizonyult, nem követte Eichmann utasításait.
Képernyőfelvétel a „The Devil’s Confession: The Lost Eichmann Tapes” című dokumentumfilm videójából – Fotó: YouTubeMiután a Moszad elfogta Eichmannt és Izraelbe szállította, Sassen eladta a sztorit az amerikai Life magazinnak. Az 1961-62-ben zajlott Eichmann-per alatt a Life magazin két részletben jelentette meg az 1955-57 között felvett interjúkból készült cikkeket (I Transported them to the Butcher – Én szállítottam őket a mészárszékre; To sum it up, I regret nothing – Összességében semmit nem bántam meg), a filmben látjuk a Mercedes Benz-t, amit Willem Sasson az újságírói honoráriumából vásárolt.
Hetekkel az Eichmann-per kezdete előtt a magazin egy példányát elküldték az izraeli rendőrségnek. Hat hónappal a per kezdete után pedig a felvételek 700 oldalas jegyzeteit elküldték az izraeli ügyészeknek, akik felhasználták az anyagok egy részét, bár
a bíróság csak azokat az oldalakat fogadta el, amelyeken Eichmann kézzel írt feljegyzései is rajta voltak.
Nem világos, hogy ki adta postára a magazint vagy az átiratokat az izraeli hatóságoknak.
A Docaviv izraeli filmfesztivál megnyitóján – Fotó: Vadász Éva
Egy szó mint száz, az interjúk Sassen által leírt végső szövege jutott el az ügyészséghez, és az Eichmann-per főügyésze Gideon Hausner felhasználta a Sassen-interjú leírását. A hangszalagokat az ügyészség nem kaphatta kézhez.
Tami Revah Hausner elmondja a filmben, hogy édesapja, Gideon Hausner „nagyon szerette volna kézbe venni a felvételeket”. „Ha meglettek volna a hangok, sokkal könnyebb lett volna a munka.” Gideon Hausner 1990-ben halt meg.
Freudiger Fülöp Pinchas tanú Adolf Eichmann perében a jeruzsálemi kerületi bíróságon – Fotó: GPO
Annak ellensúlyozására, hogy Eichmann csak egy kis csavarnak tartotta magát a gépezetben, Hausner főügyész a tárgyalás során átadta neki a jegyzőkönyveket. Eichmann visszautasította az átiratokban szereplő idézeteket – köztük néhányat a Life cikkekből –, mondván, hogy át kell tekintenie az eredeti felvételeket, amelyekhez az ügyészségnek nem volt hozzáférése. A Life magazin szerinte a szövegkörnyezetéből kiragadva idézte őt.
De akkoriban az eredeti felvételeket titkos helyen őrizte Sassen. Már ami megmaradt belőlük, ugyanis legtöbbjükön más hangfelvételt rögzített. Később Sassen átadta a szalagokat az Eichmann családnak, ahonnan végül a Német Nemzeti Archívumban, Koblenzben kötöttek ki. Ahova a stáb elment és lefilmezte, ahogyan az archívum munkatársa kihúzza az őket tartalmazó fiókot, és megtapogatja őket fehér kesztyűs kezével.
A magyar rész
Nagyjából 12 percen keresztül van szó Eichmann magyarországi ténykedéséről, ami az egyetlen volt, ahol nem kis hivatalnokként, hanem „a holokauszt építészeként” személyesen jelen volt. Az első 2-3 percben Hanna Yablonka elmeséli, hogy a magyarok úgy érkeztek Auschwitzba, mintha piknikre mentek volna, sugallva azt a szemléletet, mintha a deportálások előtt Magyarországon nem lett volna háború, és a zsidók vidáman lubickoltak a Horthy teremtette jólétükben. Aztán a magyar ortodoxia hajdani vezetője, Freudinger Fülöp Pinchas tanúvallomásának egy részét látjuk a perben, amikor a kollaborációval kapcsolatban bekiabálnak rá a teremben – mintegy átvezetésként a következő magyar tízperchez, amiben kizárólag Kasztner Rezsőről van szó. Kicsit fura, hogy Fülöp szakálla nem rőt, amiért Eichmann őt annyira utálta. Na de a Kasztner tízpercben tk. Zsuzsi lánya beszél nem felmentve őt, viszont pl. Deborah Lipstadt azt mondja, hogy
„Kasztner több zsidót mentett meg, mint Schindler.”
Szó esik még Weisz Manfrédról és Kurt Becherről is. Maga a film 1 óra 44 perc. Igen, akármilyen a mód, be kell hozni a köztudatba bármit, ami a holokausztról sokaknak újdonságnak számíthat. Mert fontos dolgok ezek.
Az Eichmann-per világszerte nagy érdeklődést váltott ki, és komoly visszhangja volt valós időben Magyarországon is. Az akkori Népszabadság Eichmann Izraelbe szállításának tényét már annak nyilvánosságra hozatala (1960. május 23.) után két nappal közölte, és ezt követően – mondhatni – rendszeresen tájékoztatta a magyar nyilvánosságot az ügy további fejleményeiről.
A felvételekről egyébként háromrészes sorozatot sugároz a Kan június 7-től.
Röviden Eichmannról
A német fasiszta katonatiszt a második világháború idején a zsidók koncentrációs táborba gyűjtésének egyik fő szervezője, a magyarországi zsidó deportálások irányítója, a Harmadik Birodalom “fő hóhéra” volt.
1942 januárjában Eichmann részt vett a wannseei konferencián, ahol részt vett a Végső Megoldás, az európai zsidó élet megsemmisítésének tervének kidolgozásában. A vezérkarával szlovák, holland, francia és belga zsidók százezreinek deportálását szervezte meg, majd 1943-ban és 1944-ben a görög, észak-olasz és magyar zsidókét. Személyesen azonban csak Magyarországon vett részt a folyamatok lebonyolításában: 1944. április végétől július elejéig segítőivel – akik közül összesen 200 fő volt talán német, a többiek mind magyarok voltak –, mintegy 440 000 magyar zsidó elhurcolását felügyelte a különböző haláltáborokba.
Eichmann, a zsidóirtás kulcsfontosságú megtervezője a háború után Argentínába szökött és San Fernandoban, Buenos Aires külvárosában telepedett le. Az izraeli hírszerzés 1960 májusában rabolta el a Garibaldi utcai otthonától nem messze, hogy Jeruzsálemben bíróság elé állítsák. 1961. április 11-én állították bíróság elé, s vele együtt a náci rendszert is perbe fogták. A tárgyalás során rengeteg zsidó és nem zsidó tanút hallgattak ki az igazság feltárása, és a közvélemény tájékoztatása céljából. Eichmannt nemcsak el akarták ítélni, hanem meg akarták ismerni teljes tevékenységét. Ő próbált nem emlékezni, csak azt ismerte be, amit úgyis bizonyíthatónak vélt, ködösített, hamisnak mondott egyes okmányokat.
A kegyelmi kérvényét elutasították, Eichmannt Ramlában 1962. május 31-én felakasztották, holttestét elégették, hamvait a Földközi-tengerbe szórták, túl az izraeli vizeken. Ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor Izrael Állam élt a halálbüntetés eszközével.
Nyitókép: Adolf Eichmann elfogása után elkábítva az Izraelbe tartó repülőn Fotó: Youtube
Az izraelinfo.com szerzője, az Új Kelet újság főszerkesztője
