Számokba zárt sorsok-az OMIKE az I. világháború után
Harsányi László most a numerus clausus törvényről, annak hatásairól beszélt, no meg arról is, hogy mit is tett az OMIKE ebben a helyzetben.
Miről szól a második fejezete a sorozatnak?
A sorozat első részében az OMIKE I. világháborús tevékenységéről, erőfeszítéseiről volt szó. Most a közvetlenül a háború utáni pillanatokra igyekszem koncentrálni.
Mikor szűnt meg egyébként az OMIKE?
Az egyesület többször is megszűnt, egyrészt a német megszállással 1944 márciusában feloszlatták, majd májusban jogilag is megszüntették az összes zsidó egyesülettel együtt. 1945-ben újjáalakult, majd 1954-ben az akkori zsidó ernyőszervezet, a MIOK alá vonták az összes egyesületet, így végleg megszűnt az OMIKE. Ez utóbbi az egységesítési kampány része vol.
A Rákosi korszak vezetőiről, magáról Rákosi Mátyásról is sokan beszélnek úgy, mint egy zsidó emberről, pedig ez egyáltalán nem volt rá jellemző.
Valóban nem volt jellemző, ezek az akkori vezetők zsidó származásúak voltak, de egyszerűen feladták zsidóságukat, valaminek meg akartak felelni, ezért ezeket az embereket zsidó politikusnak hívni egyszerűen ostobaság.
Akkor térjünk vissza a témánkhoz, az OMIKE történetére az I. világháború után.
Számokba zárt sorsok címet adtam ennek a fejezetnek. Amikor a Páva utcai holokauszt Dokumentációs Központ igazgatója voltam, akkor rendeztünk egy ilyen című kiállítást a numerus claususról, az 1920. XXV. törvényről. Engem az érdekel, hogy mit tett az OMIKE ekkor. Vége lett a háborúnak, vége lett a forradalmaknak, amikor az egyesület akár újra is kezdhetné azt a kulturális missziót, amit a háborúig végzett, de nem tehette, mert valami közbejött. Egyébként mindig közbejött valami. Tudni kell, a világháborút követő időszak a hazai antiszemitizmus rendkívüli erősödésével jár együtt, nem szeretnék azokkal a vádakkal foglalkozni, hogy a zsidóság hogyan vett, hogyan nem vett részt azokból a küzdelmekből, amelyek a világháború alatt folytak. Annyit el kell mondani, a monarchia seregében 320 ezer zsidó katona harcolt, ebből minden nyolcadik elesett a harcokban. A tartalékos tisztek közül minden hatodik volt zsidó, azért itt, mert a tényleges tiszti állományba alig engedtek be zsidókat. A tartalékosok 1916-tól kezdve már frontszolgálaton voltak, addigra a tényleges tisztek jelentős része már meghalt, megsebesült, fogságba esett. Már ezért is azt kell mondani, a zsidóság igenis kivette a részét a világháborúból! A háború utáni helyzetben volt egy sajátos probléma, gondolom, ez minden országban hasonló volt, ez pedig a következő volt. A háború alatt az a korosztály, amelyik békében az egyetemen lett volna, az a fronton volt. A katonák hazaözönlöttek a háború után, egy nagyon komoly probléma állt elő, hogyan folytassák a tanulmányaikat, hogyan kerülhetnek be a felsőoktatásba. Ez a probléma volt a numerus clausus egyik oka, a másik a növekvő antiszemitizmus, amelyik a zsidóságot találta meg a háború után, mint bűnbakot. Ezt a problémát meg lehetett volna oldani azzal, hogy a hallgatói keretszámokat felemelik, de nem ez történt. Az történt, hogy a szélsőjobboldali diákszervezetek és más szervezetek, mint az Ébredő Magyarok nyomására megszületett a numerus clausus törvény, ami azt mondta, minden nemzetiség abban az arányban vehet részt bizonyos egyetemeken az oktatásban, amilyen arányban a népszámlálásban szerepelt. Itt mai zajlik egy ostoba vita, amit néhány történész tart ébren, mely szerint ez a törvény nem beszél a zsidókról. Ez így van, de végrehajtási utasításban már egyértelműen szerepel, a zsidóságot ide kell szabni, azaz 6% alatt kell tartani az arányukat a beiskolázásnál. Az Egyenlőség, a kor zsidó lapja is megírja: „A vitának vége, szótöbbséggel megállapították, hogy csak 5%-a lehet a magyar zsidóságnak az egyetemeken, ami évente legalább négyezer zsidó kiszorítását jelenti.” Mindez a recepciós és emancipációt törvényekkel szemben született meg, amit ki is mondtak, a zsidóság faj, nemzetiség.
Mit tett az OMIKE ebben a helyzetben?
Itt nem csak arról van szó, hogy megszületik ez a törvény, hanem inzultusok is érik a zsidó hallgatókat az egyetemeken. Az egyesület megszervezi, hogy a Zsidó Kórházban tovább tanulhassanak a zsidó orvosok, a mérnököknek is az ingyen tanulást, de az OMIKE, miután a kultúra és a művészet pártolására jött létre a fő hangsúlyt a Képzőművészeti Főiskolára, a képzésre helyezte. Hozzá kell tenni, a numerus clausus a Képzőművészeti Főiskolára nem vonatkozott. Egy főiskolai értekezleten arról beszéltek 1920-ban, hogy bár megkapták a minisztériumtól a numerus clausus törvény végrehajtási utasításának leiratát, de ki kell jelentsék, ez rájuk nem vonatkozik. Ám ennek ellenére nem vesznek fel egyetlen zsidó diákot sem, mert hát a felvételi bizottságok a jogszabályok híján is tudták a dolgukat. Ezért szervezi meg az OMIKE a saját képzőművészeti szabadiskoláját.
Hogy sikerült az egyesületnek ilyen gyorsan reagálnia?
Az OMIKE egy nagy, jelentős tagsággal, úgy 3-4 ezer emberrel működő egyesület volt akkoriban. A vezetőségében, amelyiknek száznál több tagja volt, a kor iparmágnásai, kereskedői, rabbijai, írói, művészei vettek részt. Az OMIKE tagdíjakból tartotta fenn önmagát. De visszatérve az egyesület képzőművészeti iskolájára, amit a kor legnagyobb zsidó művészei proponáltak, csak pár név: Fényes Adolf, Hermann Lipót és sokan mások voltak a tanárai, a vezetői ennek az iskolának. Az intézmény a Mexikói úton volt, egy Lajtha Béla által tervezett gyönyörű épületben. Az iskolába 56 festőnövendék és 6 szobrász járt az elején. Az OMIKE nem adta fel ezt a missziót, annak ellenére sem, hogy a Képzőművészeti Főiskola 1922-től ismét vett fel zsidó növendéket. Az OMIKE a saját képzését átalakította, hiszen a főiskola diplomát ad, egy akkreditált képzés után, így a saját képzését eltolta az alkalmazott grafika felé. Olyan dolgok felé, amikből meg is lehetett élni akkoriban. Ez az iskola még 1927-ben is biztosan működött, mert a Múlt és Jövő akkor foglalkozott velük.
A numerus clausus mikor oldódik fel?
1928-ban, elsősorban a Népszövetség nyomása alapján, de mint tudjuk, a későbbiek során már más törvények jönnek.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
