„Nagyon jó érzés.”
Havas Judit előadóművész egy filmbemutatóról, annak hátteréről beszélt, de szóba kerültek más feladatai és azok az érzései is, amelyek a nagyünnepek táján törnek fel benne.
Ön előadóművészként sokat dolgozik, a nyár hogyan telt el?
Készüléssel, amely egyben büszkeséget és örömet is jelentett. Tudniillik a Zsidó kulturális Fesztiválon bemutatjuk a Séta című dokumentumjátékomat, Radó Gyula rendezésében, Sibalin György operatőri munkájával, az én főszereplésemmel. Szóval elkészült ez a film, szeptember 7-én, este hatkor kerül bemutatásra a Bálint Házban. Mindenkit nagy szeretettel várunk, ez egyébként egy ingyenes program lesz.
Ha jól emlékszem, a film alapja egy monodráma volt, amit már előadott.
Valóban, a Komédiumban ment, szintén Radó Gyula rendezésében. Nekem van egy irodalomtörténészi végzettségem, Phd fokozatom, a doktori dolgozatom címe az volt, hogy a Valóság és álom határán. Én az életemet eddig tulajdonképpen így éltem, a valóság és az álom határán, bízom abban, hogy ez még így folytatódik. Egy kedves barátnőm, aki Izraelben él, a Habima Színház számára készített színdarabot Földes Mária kisregényéből, mi ezt a történetet ültettük vissza magyarra, s megkaptam a szerzői jogokat. Mindez még a kilencvenes években volt, azóta, ha nem is állandóan adtam elő, de repertoáron tartottam a darabot. Azért beszéltem a Phd dolgozatom címéről, mert Földes Mária is egy álmodozó író volt, aki nagyon szerette az édesapját, aki soha nem mondott le az álmokról, a csodavárásról, aki a poklok poklában is szarkasztikus humorral igyekezett a túlélésre játszani. Amikor a könyv játszódik, akkor ő tizenhat éves és szerelmes volt, egy furcsa összetett lény. Amikor elkezdtük próbálni, annyira a hatása alá kerültem, hogy volt olyan, hogy felemás cipőben mentem próbálni. Emlékszem, mentem át a Vörösmarty téren, megláttam Mikes Lillát, már majdnem odamentem köszönni, amikor lenéztem a lábamra, a felemás cipőre, akkor azt gondoltam, azt hiszi rólam, hogy bolond vagyok. Teljesen szürrealisztikus álmokból állt össze ez a darab, ez mélyen megrendített engem is. Katolikus zárdában nevelkedett Földes Mária, Borszéken született, amikor a láger felszabadult, volt egy német kislány, aki naponta bement a lágerbe megveretni saját magát, mert miatta halt meg egy lágerlakó és egy katona is. Amikor ezt elolvastam, akkor jöttem arra rá, és így is igyekeztem tolmácsolni ezt a gondolatot a színpadon, hogy ez a német lány így akart vezekelni a bűneiért, hogy csak Földes Mária jött erre rá, mert katolikus zárdában nevelkedett. Ezért is volt ez egy nagyon összetett, mindenkihez szóló monodráma, egyszer Törőcsik Mari is eljött megnézni, aki azt mondta, tiszta, szép az előadás. Azt hiszem, ez volt az egyik legnagyobb dicséret, de Földes Anna, a szerző lánya is írt egy hosszabb cikket az előadásról, az alakításomról.
Egy kis visszatekintés, én Önt először Tel Avivban láttam, de más városokban is Izraelben, de még a világ számos pontján megfordult már. Honnan van mindehhez ereje?
Ahova hívnak és azt akarják, hogy ott legyek, az nekem erőt ad és elmegyek. Nekem ilyenkor megsokszorozódik az erőm és ott vagyok, adom, ami a hitem szerint fontos, ha a közönség közösségé kovácsolódik és fáradtságot nem érezve jönnek el az előadásról.
Büszkeség, öröm, mi van még?
Mondtam, hogy vannak büszkeségeim, örömeim, boldogságaim, azt szoktam mondani, az életművem a két fiam, Miklós és Tamás. Mindketten jogászok, de Tamás nagyon tehetséges a zenében, dobol, persze a jogi pálya mellett. Miklós, az idősebb, aki szintén végzett jogász, zenész, zeneszerző, a számait a világ több pontján éneklik fel stúdiókban, ám ő sincs ezzel megelégedve, filmproducer is, nemrégiben Cziffra Györgyről forgatott filmet. Van más boldogságom is, például a Zsidó Kulturális Fesztiválon a Budapest Klezmer Band a Clesmatiscsal játszik, ez azért, mert már régóta szerettem volna ezt.
A filmje bemutatója után mi következik?
A Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozom szerkesztőként, tudományos főmunkatársként, ennek keretében szervezek egy beszélgetést Berkovits Györggyel a legújabb könyvéről. Mellette az Ady Múzeumban van a sorozatom az Én Adym címmel, most Sumonyi Papp Zoltán jön el vendégnek. Van még itt az Ady versmondó szalonom, ide nagyrészt hölgyek járnak el és verseket mondanak, én meg igyekszem pallérozni őket. Ők is, én is büszke vagyok erre. Azon vagyok, hogy valóban úgy adják elő a vereseket, ahogy azok, amiért megszülettek egykor. Én Latinovits Zoltán tanítványa voltam, amikor a nagyobbik fiammal, Miklóssal voltam várandós, akkor éppen Radnóti műsort rendezett nekünk, velünk. Latinovits tudta, hogy előadóművésznek készülök és a bemutató előtti pillanatokban a jelmezpróbán azt kérte, legyünk fekete trikóban és nadrágban. Én jeleztem, hogy ez nekem nem megy, mert akkor nagyon látszik, hogy várandós vagyok, ő erre megengedte, hogy más színű és más ruhában legyek, sőt át is rendezett minket, hogy nekem könnyebb legyen. Ő ekkoriban, ahogy mondta, nem csak a főiskola által megrontott fiatalokat akart rendezni, hanem másokat is, mellette nagyon szeretett volna gyereket is akkoriban, ezért is volt különleges bánásmódban részem. Ez abban is látszott, hogy a bemutató után külön eljött gyakorolni velem, emlékszem, az Egyetemi Színpad jegypénztáránál hallgatott engem.
Mire készül még?
Rendezésre is, de ezt még nem árulom el teljesen, egy Marguerite Duras darabról van szó, a Rózsavölgyi Szalonban érdeklődnek is utána, de babonából nem mondok többet.
Külföld?
Lesz az is, de ezekről is akkor szeretek beszélni, ha már visszajöttem. De utazom majd egy kutató munka, a magyar nyelv ügye miatt megfigyelni, tapasztalatot gyűjteni. Írok majd egy könyvet a művészi beszéd oktatásáról, ehhez gyűjtöm az anyagot külföldön, igen érdekes tájakon.
Az ősz beköszönte egyben a zsidó nagyünnepeket is jelenti, az engesztelőnap, az új év. Milyen vers jut az eszébe ilyenkor?
Egy Zuckermann vers, Ma gyertyát gyújtasz a gyermekednek, Komlós Aladár fordításában. Az emlékezés, a megbocsátás, az elengedés, az a szép pillanat, amikor kezet fognak az emberek a zsinagógában. Szeretem a zsongást is, a Dohány utcai zsinagógába szoktunk elmenni, az ember a nagy zsongásban is tud befelé fordulni. Én ilyenkor megállok egy oszlopnál és gondolkodom, azon, hogy mi történt, mi fog történni. Nem a munkára, hiába hivatásom is, hanem csak állok, nézem a fényeket, nézem az embereket, azt, hogy beszélnek, de én nem hallok semmit. Nagyon jó érzés.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter