Egymástól kéne tanulnunk
Salamon Eszter. Pedagógus, szülő, az Európai Szülők Egyesületének elnöke. Dolgozik szervezetvezetőként, tart előadásokat, mint coach, mint pedagógus, mint szülő. Van véleménye Európáról, Magyarországról, az oktatásról, a pedagógusokról, a szülőkről és természetesen a gyerekekről is. Mindezekre voltunk kíváncsiak.
Mit tesz Ön a nyáron?
Azt remélem, hogy kevesebbet kell majd utaznom, ebben az évben rengeteg helyen megfordultam tréningeket tartottam, előadásokat tartottam, különböző projektekben vettem részt. Én, miután egy európai civil szervezetet vezetek, sok helyre kell menjek.
Mivel foglalkozik, erről beszéljen.
Legfontosabb feladatomnak tartom, hogy felkészítsem a szülőket, hogy minél jobb szülők legyenek. Ez evidensnek hangzik, de senki sem születik jó szülőnek, hacsak nem kapott egy irányt a saját szüleitől, nagyszüleitől. Vagy pont azt látja a felmenőktől, hogy mit szeretne másként tenni. A másik, ami ma Magyarországon még nem teljesen működik, hogy a szülőket, mint a gyerekeik elsődleges nevelőit ismerje el az adott kormány, illetve az Európai Unió. Nagy sikerünk, hogy márciusban az EU egy olyan ajánláscsomagot fogadott el, ami a szülők és a gyerekek részvételét hangsúlyozza. Most ennek elismeréséért lobbizunk a tagországokban, mindenféle olyan döntésben, ami a gyerekekről szól.
Sokszor, sokat beszél a gyerekek jogairól, különöse az oktatásban. Egyszer megemlítette azt is, hogy a vallásos iskolákban veszik figyelembe a legkevésbé a gyerekjogokat. Szó volt akkor arról is, hogy az lenne a legjobb, ha a gyerek dönthetné el, hogy akar-e imádkozni vagy sem, stb. Ezért kérem, beszéljük újra át a gyerekjogokat, a szülők jogait. Mennyire veszik ezt természetesnek az unió tagállamaiban, mindezekhez miként viszonyul az iskola, hol tartunk mi? Ön egyébként tanár, matematika és angoltanár, dolgozott is a szakmájában, egykori tanítványai, ha találkoznak Önnel, akkor nagyon örülnek a találkozásnak. Mindek köszönhető mindez?
Ez így sok kérdés, de kezdjük a végén. Halvány fogalmam sincs, hogy minek köszönhető az öröm az egykori tanítványaimmal való találkozások alkalmával. A matematikát a világon mindenhol sikk utálni, sikkes azt mondani, hogy nem értjük a matematikát. Már emiatt is nagy problémákkal néz szembe a természettudományok oktatása, nem csak nálunk, de a tanítványaim azt mondták, voltam annyira következetes és szigorú, meg szerettem a tantárgyamat, meg a gyerekeket, hogy nekik még a matekóra is jó volt. Az angoltanárokat szerintem szokták szeretni. A nyelv megtanulásába sokkal több energiát fektetnek be a gyerekek, a szülők is jobban motiválják őket, az emberek többsége érzi, hogy miért is fontos megtanulni angolul. Tudomásul kell venni, ebben a sokszínű Európában, ahol mindenkinek joga van az anyanyelvéhez, sőt minden gyereknek az lenne az ideális, hogy az iskolában minél magasabb szinten sajátíthassa el az anyanyelvét, de azt is látni kell, ahhoz, hogy beszélni tudjunk egymással, kell egy nyelv, ez a közös nyelv Európában az angol. Ahhoz, hogy valaki európai polgár legyen két-három-négy nyelvet ismernie kell, az egyik ezek közül az angol.
Akkor a pályájáról beszéljünk. Gyerek volt, majd felnőtt lett, tanár lett, elment tanítani egy zsidó iskolába. Már akkor megfogta a gyerekjogok világa?
Igen, sőt már tanárképzősként, akkor fogadta el az ENSZ Közgyűlése a New-yorki Egyezményt a gyerekek jogairól, ez 1989-ben volt. Mi ekkor hoztuk létre a Gyermekérdekek Magyarországi Fórumát, azzal a céllal, hogy nálunk minél hamarabb ratifikálják a gyermekjogi egyezményt. Mellette még azzal a feladattal, hogy ezeket a jogokat tudatosítsuk a törvényhozókkal, az emberekkel, a szülőkkel és a pedagógusokkal is. Hosszú küzdelem volt mélypontokkal és csúcsokkal egyetemben, a legszebb időszak 1995-98 között volt, ekkor voltak a közoktatási törvényben a gyermekjogok. Ma egyáltalán nincsenek biztosítva. A köznevelési törvény számos ponton ellentétes a gyermekjogi egyezménnyel. Vannak szülői szervezetek, amelyek támogatnak olyan szülőket, akik hajlandóak emiatt akár Stasbourgig is elmenni.
Lehet látni egy idősebb urat, aki egy szervezetet képvisel.
Keszei Sándornak hívják, közel húsz éve nem tudni, hogy egyáltalán van-e mögötte tényleges szervezet. Szerencsére többféle szülői szervezet van, jól működik például a fogyatékkal élő gyerekek szüleinek a szervezetei, ők együttműködnek oktatási szervezetekkel. Rajtuk kívül még egy jelentős szervezetről tudok, az Európai Szülők Magyarországi Egyesülete.
Visszatérve a pályájára, elkerült a főiskola után a Wesselényi utcai Amerikai Alapítvány Iskolába. Ott mi volt a gyerekjogokkal?
Én úgy kerültem oda, hogy az egyik tanárom alapította az iskolát, ő hívott az első tanévtől kezdve oda tanítani. Ez egy nagyon jó ötlet volt, az iskola úgy indult, hogy van másfél-két generáció, amelynek a tagjai nem ismerik a gyökereiket, a hagyományaikat, az iskola is úgy indult, hogy itt megismerheti mindenki a hagyományait, eldöntve később, hogy ki mennyire szeretne vallásos lenni. Frölich Róbert szokta mondani, hogy egy neológ rabbi ortodox élete él, a hívek meg eldöntik, hogy ebből mit tartanak be, ezt mindenki eldönti magában. Az iskola az első időszakban ilyen is volt, ám amikor kiderült, hogy ebből egy ortodox iskolát csinálnak, akkor a zsidó tanárok eljöttünk, mert mi nem erre szerződtünk. Nem arra, hogy a gyerekek jogai sérüljenek, kötelezzék őket az imádkozásra, származási igazolásokat kértek a nagymamáig visszamenőleg.
Ez azért furcsa, mert a XIX-XX. század fordulóján a nem zsidó egyházi iskolákba, mint a Fasori Evangélikus Gimnáziumba sok zsidó járt. Ezt akkor ők hogy oldották meg?
Ott természetes volt, hogy a zsidó gyerekeknek templomba, de még hittanra sem kellett járniuk. Sőt a zsidó nagyünnepeken nem vettek új anyagot, mert akkor a zsidó gyerekek hiányoztak. Ez akkor természetes volt. Amikor 1990-ben újra megalakultak az egyházi iskolák, előtte azok választották a zsidó iskolát, akik nagyon vallásosak voltak, de az utána megalakult intézmények olyan vallási kötelezettséget írtak elő, amit biztosan egyesek igényeltek, de az 1992 óta hatályban lévő ENSZ egyezménynek soha nem feleltek meg az egyházi iskolák. Persze egyetlen kormányzat sem mert hozzájuk nyúlni. Nem csak a vallásgyakorlásban nem feleltek meg, de egyebekben sem. 1995 és 1998 között, amikor nem csak a törvény garantálta a gyerekjogokat, de komoly források is rendelkezésre álltak, hogy ezeket védeni is lehessen, megtörtént a házirendek felülvizsgálata gyerekjogi szempontokból, volt egy diákjogi zöld szám, ide lehetett telefonálni, ha bárki problémát észlelt, ekkor derültek ki olyanok is, hogy voltak olyan egyházi iskolák – remélem ma már nincsenek -, ahol rendszeresen verték a gyerekeket, éheztetéssel büntettek. Ám senki nem mert hozzájuk nyúlni sohasem.
Sokak szerint az egyházi iskolák a legjobb eredményeket hozzák.
Ez nem igaz. Vannak sikeres egyházi iskolák, meglátjuk, ha marad a jelenlegi oktatási rendszer, akkor mi fog történni. Most egészen egyszerű magyarázata van annak, hogy az egyházi iskolák sikeresebbek, mint a világiak, a vatikáni megállapodás óta az egyházi iskolák diákjai után mindig több támogatást kaptak, mint a világi, állami iskolák diákjai után. Másrészt a mostani törvény előírásait már papíron sem kell betartaniuk, a tanszabadság kizárólag az egyházi iskolákban létezik.
Akkor ma a gyerekét egyházi iskolába küldené?
Biztosan nem küldeném Magyarországon iskolába.
Miért?
Mert az egyházi iskolákban az én ízlésemnek nem megfelelő az egyházi elkötelezettség, nem beszélve arról, hogy ebben az országban nem nagyon tudok olyan iskolát, ahová szívesen járatnám a gyerekeket.
Vannak magántanulók is nem kevesen, ez egyfajta új hullám?
Ez egy komoly trend a világban, ami azt is mutatja, valami nincs rendben az iskolával. Nem csak Magyarországon! Nálunk valódi otthoni oktatás nincsen, azért, mert van olyan magántanulói státusz, ami mellett a gyereknek nem kell bejárnia az iskolába, de félévente a központilag előírt tanterv szerint neki bizonyságot kell adnia a megszerzett ismeretekről, így nehezebb dolga van, hiszen egy átlagos diáknak 1-2 hetes anyagot kell a fejében tárolni, míg a magántanulónak féléveset.
Milyen a valódi otthonoktatás?
Angliában úgy néz ki, a szülőnek félévente le kell adnia a helyi önkormányzat felé, hogy mivel szeretne a gyerekével foglalkozni és ellenőrzik, hogy valóban foglalkozik-e a szülő a gyerekével. A lényeg, hogy a tizenhatodik életélvében leteendő vizsgára fel kell készülni. Ha lenne nálunk alapműveltségi vizsga, vagy ha az érettségit nézzük, akkor azért nem kell olyan sokat megtanulni. Ha csak egy alapműveltségi vizsgát kéne letenni vagy csak le kéne érettségiznie a gyerekeknek, akkor sokkal könnyebb dolguk lenne. A magántanulói státusznak is többféle verziója van, az itthoni közelít ahhoz, amit homeschoolingnak nevezünk. Amerikából indult el egy komoly mozgalom, egészen a Szilícium völgyből, ahol azért tudják, hogy miért is volt felesleges iskolába járniuk, ezt a mozgalmat unschoolingnak, azaz iskolanélküliségnek hívnak.
Ez szép, de a mozgalom szülőhelyén olyanok dolgoznak, akik az átlag feletti műveltséggel, tudással rendelkeznek.
Két különböző dologról beszélünk. Én magam is látom a tankönyvekben, hogy melyik az a 80%, amire nincs szükség. Kell egy tanulni-tudás képesség, amire az iskola nem készít fel, ami alapján mindenki felmérheti, mire van és mire nincs szüksége. A játékos tanulásnál is elérkezik egy olyan pont, amikor belátjuk, vannak olyan információk, amelyeknek utána kell nézni, be kell gyakrolni, mert különben nem lesz képes megcsinálni.
Az otthontanulásnál milyen a szülő-gyerek kapcsolat?
Különböző helyzetek vannak, kevés olyan gyerek van, aki otthon ül és a szülője tanítja. Azok a családok, akik ezt az utat választják, általában együtt működnek, tehát nem a gyerekvigyázás mellett tanulnak otthon. Inkább az elmennek mondjuk az állatkertbe, akkor az egyik szülő felkészül, így lehet biológiázni, a gyerekek együtt oldanak meg bizonyos projektfeladatokat. Angliában, ahol olyan támogatás van, mint mondtam, hogy a szülőnek nem kell „benyalatnia” a gyerekkel a tantervet, vannak olyan lehetőségek a magántanulóknak, ahol rendszeres foglalkozásokon vehetnek részt, csak nem kell a rengeteg üresjáratot végigülni az iskolában. Az állatkertek, múzeumok, könyvtárak és sokan mások is biztosítanak ilyen foglalkozásokat. Ezeknek nem kell 45 percesnek lennie, nem kell hatféle tantárgyat belezsúfolni egy napba. Azt nem értem, ha valakinek itthonról sikerül külföldre mennie, sikerül a gyerekének egy olyan iskolába járnia, ami a magyarnál jobb, de esténként tölti bele a magyar irodalmat és történelmet, mert muszáj itthon is leérettségiznie.
Akkor a magyar érettségivel eljuthatnak külföldre, de fordítva ez nem működik?
Az unión belül egyértelműek a szabályok, a középiskolai érettségit mindenhol el kell fogadni. Európán kívül már van, amit elfogadnak, van, amit nem, de Európában is van olyan végzettség, amit kidolgoztak, ha valakinek van ilyenje, azt másutt is elismerik. Nem a papír a lényeg, hanem a tudás, ami mögötte van.
Beszélt arról, hogy előadásokat tart külföldön, mint coach, itthon is van erre példa?
Itthon nem igazán történik semmi, mert kevesen vannak, akik úgy gondolják, tenni is akarnak valamit és érzik, erre lehetőség is van. Az idei tanártiltakozások után megerősödtek azok a szülői csoportok, amelyek úgy gondolták, a pedagógusokkal együtt lehet tenni. Ám utána megint elindult az elvándorlás. Azok a szülők, akik szeretnék továbbképezni magukat szülőként, nem ambicionálják ezt, ezért az európai szervezet sem fordít le mindent magyarra az anyagokból. Ha változás következik be, természetesen mindenre van lehetőség.
Milyen az Ön gyerekének lenni? Van véleménye az oktatásról, pedagógus a szakmája, akkor üzenget a tanároknak?
Ezt tőle kellene megkérdezni. Azt nem gondolom, hogy üzengetni kéne az embernek, a gyereket nem lehet rossz helyzetbe hozni. Akki tenni akar, annak aktív szülőnek kell lenni. Abba az iskolában, ahova a fiam jár én vagyok az intézményi tanács elnöke, napi kapcsolatban vagyok a vezetéssel, a tanárokkal. Nyilvánvaló, ha az embernek a saját gyerekéről van szó, mérlegelnie kell, kik azok a pedagógusok, akikhez ha közvetlenül fordul, akkor az a gyerek kárára lesz. Van olyan tanára a gyerekemnek, akit az érettségi után elhívnék kávézni, de van olyan is, akinek elmondtam a javaslataimat és nem is volt rossz fogadtatása. Szerintem, ha az ember azt mutatja meg, hogy ez egy közös történet, akkor ez működhet.
Mit érez akkor, amikor „csak” külföldön ad számot tapasztalatáról, itthon meg keveset?
Az a nevelési, oktatási politika, ami a kormány sajátja, az nem kíván párbeszédet folytatni a szülőkkel, minket meg sem hívtak a Köznevelési Kerekasztalhoz, ami egyébként bohóckodásba fulladt.
Tud valami pozitívat mondani a magyar oktatásról?
Egy dolgot tudok, ami pozitívnak indult, csak nagyon rosszul sikerül megszervezniük, de előtte az előző gondolatot befejezve, a pedagógusok sem szeretik azt, ha a szülő nem csak támogatja őket, hanem ahogy Vekerdy Tamás mondja, a szülőnek az a dolga, hogy a gyereke cinkosa legyen. Halkan jegyzem meg, a pedagógusszervezetek nem is nagyon beszélnek a szülőkkel.
Én magam, amikor a gyerekeim miatt mentem be az iskolába, előtte megbeszéltem velük mindent, így a tanár előtt már megvédhettem őket.
Én is így gondolom helyesnek, a pedagógusok szerint ez a szülői magatartás ellenük van, ami akár fenyegető is lehet a számukra. Írtunk egy cikket, amiben összefoglaltuk az elmúlt hat hónapot, amiben rögzítettük, ott vagyunk, csak tessék tudomásul venni, mi a gyerekeink cinkosai vagyunk. Több helyen is beszélgetek, volt szerencsém meghallgatni, hogy Vekerdy Tamás mennyire pedagógus ellenes. Az a baj, hogy a pedagógus nem segítségként fogja fel a szülőt, még ha az segíteni is próbál. Persze én is úgy jöttem ki a főiskoláról, hogy nincs az a rossz gyerek, akivel ne bánnék el, csak a szülei ne lennének. Erre készítik fel a tanárt és innentől kezdve sokat kell dolgozni azért, hogy ezt le is küzdje.
Ha Önnek kéne felírnia egy receptet a megoldásra, akkor azon mi szerepelne?
Erre nincsen recept, mert nem mondhatjuk, hogy minden iskolában ugyanaz lenne a megoldás.
De vannak előrelépések, mint a nyári étkeztetés.
Ez igaz, de vannak, akik elmehetnek táborokba, egyéb helyekre, ahol élmények érik őket. vannak napközis táborok, iskolaiak is, amelyekről tudjuk, az egy gyerektároló. Egy biztos, Európában ma azok próbálnak átalakulást kezdeményezni, ahol az iskola, amit azért építettek, hogy ott felnőttek és gyerekek végezzenek sokféle tevékenységet, egyre inkább közösségi tanulási központokká válnak, amik kora reggeltől késő estig a hétvégeken is nyitva vannak, ahol van formális oktatás, de a szülők is odamehetnek, ha valami újat szeretnének megtanulni. Ez lehetőséget ad arra, hogy ami már régen eltűnt, az a valóságban is eltűnjön. Ma már nem arról szól, mint a XIX. században, amikor a buta szülő felnézett a tudás forrására a pedagógusra. Ma is ezért várja a pedagógus a szülői alázatot. Sokkal inkább arról szól ma ez az egész, hogy egymástól kéne tanulnunk. A pedagógusnak is fejlődnie kell, az lehetetlen, hogy egy magyartanár ugyanúgy tanítsa a János vitézt huszonöt éve, hogy akkor olvasta el utoljára,de nem olvasott a Harry Potterből, a Rosszcsont Petiből. Van egy csomó dolog, amit a szülők jobban tudnak, mint a pedagógusok, ahogy vannak, amit a tanárnak kellene jobban tudnia. Sok iskolát, sok ország oktatási rendszerét látva azt tudom mondani, annak, hogy valóban megváltozzanak a dolgok az iskolában, annak egy kulcsa van, az iskola igazgatója. Az ő személye sokat számít az iskolában, a pozitív változásokhoz szükség van két-három évre, amíg az igazgató azt csinál, amit jónak lát, ehhez persze autonóm igazgatók kellenek. Azonban tény az is, ezt megtapasztalhattuk, egy jó igazgató után jött rossz igazgató fél év alatt tud tönkretenni egy iskolát.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
