Az embernek fel kell vállalnia önmagát!

 

Az embernek fel kell vállalnia önmagát!  

Zoltai Gusztáv az Emenuel Alapítványról beszélt, de szóba kerültek a hitközségi és a korábbi évtizedek is. Mit jelent zsidó vezetőnek lenni, mit is jelent az, hogy áldozatkész? Ezekre is válaszol az egykori ügyvezető igazgató.

Ön már egy ideje nyugdíjas, de nem ül otthon, hanem mellette dolgozik, a Miniszterelnökséget vezető miniszter mellett dolgozik tanácsadóként, számos társadalmi feladata is van, mint az Emanuel Alapítvány évente megrendezésre kerülő megemlékezése. Hogy telnek a nyugdíjas napjai?

Nem érzem a nyugdíjasságot, nagyon sok elfoglaltságom van, de persze azért több idő jut mostanában a pihenésre, a gyerekekre, az unokákra. Egészségileg is rendben vagyok, azaz minden rendben van velem. Persze az évek múlnak, de én nem akarok megöregedni, nem is nagyon kell.

Ön tanácsadóként dolgozik Lázár János miniszter mellett. Milyen tanácsokat tud adni neki? Számít az Ön tapasztalatára, nemzetközi és a hazai kapcsolataira? 

Nagy megtiszteltetés volt ez a felkérés, amit két és fél évvel ezelőtt kaptam. Megvannak a speciális feladataim.

Mindenki örült a kinevezésének? Akkoriban a nemzetközi visszajelzések pozitívak voltak.

Valóban jöttek pozitív visszajelzések külföldről, a hazaiak, azok furcsák voltak. Voltak karaktergyilkossági kísérletek, túléltem őket.

Ön az Emanuel Alapítvány megemlékezéseit is szervezi a Dohány utcai zsinagógánál található emlékfánál. Mi ennek az egésznek a története?

Közvetlenül a rendszerváltozás előtt a Zsidó Világkongresszus akkori kelet-európai igazgatója, Keller László kezdeményezte ezt. Megnyerte az ügynek Tony Curtist, hogy vállalja el a fővédnökséget, legyen itt az emlékfa lebonyolításakor. Az édesapjáról lett az alapítvány elnevezve, ez volt Tony Curtis kívánsága. Így került az emlékfa az Emanuel Alapítvány kezelésébe. Tudni kell, ez nem egy magyar alapítvány volt, ezt az amerikaiak alapították, Edgar Bronfman, Israel Singer, akik akkor a Zsidó Világkongresszus vezetői voltak. Az évek során, ahogy megerősödött a magyarországi zsidóság, született meg a döntés, hogy az Emanuel átalakul magyar alapítvánnyá. Június első vasárnapján emlékezünk immár évek óta a hatmillió és köztük a hatszázezer magyar zsidó áldozatra. Volt már szó arról, hogy megszüntetjük az alapítványt, az egykori alapítók, a kurátorok meghaltak, de nem tudjuk abbahagyni, nem tudjuk befejezni az alapítvány működését, mert rendszeresen jönnek igények, hogy a rokonaiknak emléket állítsunk az emlékfánál, kerüljön fel nevük a fa leveleire.

Ha valaki most szeretné valamelyik hozzátartozója nevét elhelyezni mit kell tennie?

Keresse meg a Síp utca 12-ben Szilágyi Évát, aki az alapítvány mindenese már az első perctől kezdve. Nála kell jelentkezni, vele kell mindent megbeszélni. Évről évre a szobor alkotója,m Varga Imre szobrászművész gravírozza a neveket és hegeszti fel a fára a leveleket.

Idén kik lesznek a megemlékezésen?

A megemlékezésnek mindig két része van, egy világi és egy egyházi. Idén a liturgikus részt Kardos Péter főrabbi tartja, ő mond beszédet, mellette Kardos László lesz a kántor. Az egész rendezvényt Bandi László, az alapítvány kurátora vezeti majd. A világi részben pedig Ilan Mor, Izrael Állam nagykövete beszél.

Ön mostanában a Bethlen téren látható a zsinagógában. Mi újság ott, mi történik péntekenként?

Szerencsére mindenpéntek este egyre több fiatal van ott, ez annak is köszönhető, hogy a rabbink, a vallási vezetőnk, Deutsch Péter az iskolában is tanít, így minden héten harminc-negyven középiskolás eljár hozzánk. Van a közösségnek egy magja, amit még a néhai Deutsch Róbert főrabbi szervezett meg. A fia folytatja édesapja munkáját, ugyanazon az úton jár. Egyre több rendezvényünk van, vannak bár micvok, vannak brit milák, esküvő van, tehát ez egy élő közösség. Mellette vannak sportprogramjaink is, nemrégiben jártunk Siófokon, ott tartottuk a Sabatot, az ünnep után nagy sportrendezvényt is szerveztünk. Vannak más események is, most például a Dohány utcai körzettel közösen rendezzük meg szombat este a sálesüdeszt.

Kicsit visszatérve a beszélgetés elejére, milyen most az élete, amikor már nem a nagyközönség előtt dolgozik és most nem csak a Síp utcai évtizedekre gondolok, hanem arra, amikor egy színházban dolgozott előtte. Milyen most otthon a kertben lenni?

Azt tudom mondani, hogy nyolcvan év felett is van élet. Mindez habitus, elfoglaltság kérdése, már mondtam, nem tudok megöregedni, mert nincs rá időm. Nem vagyok magányos, van két gyerekem, van két unokám, szerencsémre nagyon sok gondom van velük.  Arra kelek reggel, hogy a lányom hív, este a fiam, napközben az unokám,. Arról nem beszélve, hogy az élettársam orvos, aki nagyon vigyáz rám.

Többször is lehet hallani Önről, hogy régen munkásőr is volt, de ezeket a történéseket büszkén vállalja. Ezt üzeni azoknak, akik így próbálják meg önt bántani?

Nem építettem többet, mint bárki más ebben az országban az elmúlt évtizedek során, ebbe szocializálódtam én is. Az embernek fel kell vállalnia önmagát!  Sok mindent csináltam voltam színházi titkár, voltam színházi ügyvezető igazgató a Játékszínben, de a hitközségi munkám előtt a Pesti Vigadónak is voltam a művészeti vezetője.

Erre lettem volna kíváncsi, milyen ma a rivaldafényen kívül élni, telefonálnak a régi barátok?

Azok a kollégák, művészek, művésznők, akikkel évtizedeken keresztül dolgoztam hívnak, élő kapcsolatom van velük. Rendszeresen meglátogatnak, tartjuk a kapcsolatot. Azok a volt kollégáim, akikkel a Síp utcában dolgoztam már egyre kevésbé tartják, keresik velem a kapcsolatot. Vannak azért olyanok, akikkel napi kapcsolatban vagyok, ha bármire szükségem van, akkor segítenek, de az igaz, nem ez a jellemző a hitközségre.

Ön mindig is nyaltan beszélt, de valahogy mégis visszahúzódik, amikor például jelentkeznek, hogy megírják az élete történetét. Ez miért van? Van valami, amiről még nem tudunk?

Takargatnivalóról nem tudok, egészen másról van szó. Ezelőtt húsz évvel, ha nem ismertek meg az utcán, akkor megsértődtem. Ma meg zavarban vagyok, amikor megismernek. Én amikor abbahagytam a pályafutásomat a hitközségnél, azt hittem, el tudok tűnni, de nem. Most egy kis településen élek, ahol ismernek, tisztelnek, kísért egy kicsit a múlt.

Ön mindig is igyekezett frappánsan fogalmazni, emlékszem egyszer Jeruzsálemben interjúvoltam meg Önt, ahol három mondatot kértem. Ha most kérnék ilyet, mit mondana, mit üzenne?

Nehéz ma frappánsan fogalmazni, azért egy kissé kijöttem a gyakorlatból. Azt tudom mondani, hogy aki zsidó, aki magyar, aki magyar zsidó, az ebben az országban tegyen meg mindent, hogy az élet jobb legyen. Ne bántság egymást a zsidók, ne legyen vita közöttük. Minél többen járjanak templomba, kövessék a hagyományt, mert a zsidó nép ezért maradt fenn évezredek óta. Erre most van törekvés a Mazsihiszen belül, ezt lehet érezni, látni, legyen szó a kóser étkezésről, boltokról, az oktatásról. Ha voltam is részem benne korábban, ez most folytatódik. Ezt kívánom az utódoknak, az ő utódainak is, hogy folytassák ezt.  Beszéltünk már a nyüzsgésről, szerintem ez nem az volt, én csak teljes szívvel és lélekkel tudtam dolgozni, reggeltőt estig. Ezt csak így lehet. Áldozatkésznek kell lenni.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter