A Holokauszt szétzúzott mindent, ami egy ember életében fontos, a mi feladatunk az orvoslás.
Totha Péter Joel rabbi beszéde Debrecenben a Holokauszt emlékhely avatásán
A Holokauszt emlékhelyen az Örökkévaló és Önök előtt megilletődötten és szomorúan. Legyenek áldottak azok, akik a mai napon eljöttek, hogy emlékezzünk. Amikor azt egymás iránt érzett szeretet, múltunk iránt érzett felelősség és sorsközösség gyűjti össze az emlékező lelkeket. Imádkozunk, elmélyülünk, emlékezünk.
Jób vészt és veszélyt kiáltó megrendítő szavai szolgálnak mottóul e mai fájdalommal teli napon. Sötétség legyen ez a nap és ne tündököljön rajta napfény!
Leitner Izabella születésnapja 1944. június 28-ra esett. Nála ez a nap nem abból állt, hogy elfújja a huszadik születésnapjára kapott gyertyákat, nem abból állt, hogy kibontsa a szüleitől kapott ajándékokat, hanem abból, hogy a másnapi deportálásra készült. A vonat négy húgával, fivérével, anyjával és ismeretlen zsidók százaival együtt a gettóból Auschwitzba vitte. Ahol miközben rátetoválták a számát, egy másik zsidó fiatal a naplóját írta. Anna Frank találóan fogalmazza meg: Feje tetejére áll az egész világ. A legtisztességesebb embereket koncentrációs táborokba, börtönökbe és magánzárkákba zárják, addig a söpredék uralkodik öregek és fiatalok, gazdagok és szegények felett. Leitner Izabella mindenkit elveszített.
Minden teremtmény Ura, engedd, hogy elmondhassam csak egy parányi részét annak a rettenetnek és pusztításnak, amit mi itt sokan nem is láttunk, s amiről csak hallottunk, arról az időről, amikor a nagy-nagy gonoszság ránk támadt.
Elmondok Nektek barátaim egy történetet és elmondok Nektek egy példázatot, amely velünk történt, amikor szolgaságban voltunk, amikor nem tudtunk menekülni a pokol országából. 1945-ben korán köszöntött be a tavasz. Február végén vagyunk, a koncentrációs táborok némelyikén, a villanyárammal szegélyezett drótok árkain túl már zöldellnek a fák. Lassan a zöld fűnek adja át a helyét a tünedező hó. Fáradt és végtelenül gyenge embereket talán csak a közeledő szabadulás reménye hoz vissza a letargia mélységeiből. A Harmadik Birodalom összeomlásának utolsó pillanatai peregnek le a szemünk előtt, bomladozó állapotban van minden. Ahol hamis volt az erkölcs, a szépre festett élet, mert hamis volt a nemzetiszocializmus országában minden. Világgá kürtölték, hogy a Harmadik Birodalom értékalapja nem az arany, hanem a munka. Mégis e külön erre a célra berendezett üzemben naponta 30-40 kilogramm aranyat olvasztottak a legyilkolt emberek fogaiból. A krematóriumok föld alatti helységeinek homlokzatára helyezett táblán hétnyelven hazudták a világnak, hogy ez csak fürdő. A zyklon gázt tartalmazó dobozokon az állt, hogy mérgező szer tetvek és poloskák irtására. A levelezőlapokat elküldették ismerősöknek, barátoknak, sokszor még válasz is érkezett rájuk, amit a krematórium udvarán készített máglyán égettek el, mert kézbesíteni úgysem volt érdemes. Mert amíg a levelezőlapokra válasz érkezett, a címzettek is elégtek. A történelem legnagyobb szörnyszülöttje, Adolf Hitler, öngyilkossága előtt lediktált politikai végrendeletében arra buzdította az árja fajt, hogy folytassák a zsidók elleni harcot. Szörnyű volt ennek az embernek az elméje és szörnyű azoké, akik ezeket végrehajtották. Csupán egy valami volt még szörnyűbb. A bűnük. Ők nem akarták tudni, hogy minden múlandó. Szertefoszlott a Harmadik Birodalom álma, ezer évre tervezték gonosz és elmebeteg gazdái és tizenkét évig tartott. Tizenkét év, tizenkét borzalmas év, ahol embereket radíroztak ki az élet könyvéből, hogy számot égessenek a karjaikra, hogy elhurcolják őket otthonaikból, hogy rabszolgamunkát végeztessenek önmagukból kivetkőző fenevadak gyűrűjében. Eltűnt a Harmadik Birodalom a világ színpadáról, amely elvakultságában olyan tüzeket gyújtott Európa széltében és hosszában, amelyben egy egész világ perzselődött meg örökre. Elnémult a rekedt káplári hang, amely rádióhullámokon üvöltötte: Deutschland über alles.
A morális gondolkodás mindig a jóvátétel lehetőségén alapszik. Itt azonban olyan rosszról van szó, ami soha nem tehető jóvá és csak tapogatózunk, hogy is pótolható a pótolhatatlan. Persze mondhatjuk azt, amit Jean Amery filozófus, Auschwitz túlélője mondott: Ami megtörtént, az megtörtént. Ám a puszta tényt, hogy megtörtént képtelenség elfogadni. Azért nem lehet elfogadni, mert két igen makacs kérdést hagy maga után. A miértet és a hogyant. Hogyan fordulhatott elő és miért történhetett meg? Ezek a kérdések a levegőben lebegnek, mert bármilyen választ is keresünk rájuk, az alapkérdés folyton ottmarad újra és újra, mivel a Holokauszt az értelmet, annak határain túlra feszíti. Minél többet tudunk meg róla, annál rettenetesebb.
A Holokauszt összezúzta a hitet. Hitet az emberi tisztességben, hitet az egymás megbecsülésében és igen, hitet az Istenben is. Sok kérdést vet fel, bár kevés válasszal szolgál, maguk a kérdések bátorítanak a küzdelemre a gonosszal szemben. Ezért kell elmondanunk mindazt, mi történt az egykor oly virágzó közösségeinkkel! El kell mondanunk mindazt, milyen történelme volt a debreceni zsidó közösségnek. Levéltári adatok szerint Debrecen zsidósága a XIX. és a XX. század fordulóján az ország második legnagyobb lélekszámú vidéki közösségét alkotta. A hitközség pontos megalakulásának időpontja nem ismert, ami biztos, hogy 1856-ban Chevra Kadisát, temetkezési egyletet hoztak létre. A kiegyezés évében a debreceni hitközség a status quo ante alapján szerveződött tovább, de később megalakult az ortodox hitközség is. A Deák Ferenc utcai nagy zsinagógát 1896-ban építette a gyülekezet, bizánci, arab stílusban, Leitner Jakab tervei alapján, mely zsinagóga az egész környéket uralta. A nagy zsinagógán kívül még három zsinagógát építettek, az ortodox hitközség a Pesti körúton, a chaszidok temploma a Csók utcában kapott helyet és még egy status quo ante zsinagóga épült a Kápolnás utcában. 1886-ban nyílt meg az első négyosztályos zsidó fiúiskola, ahol később már lányok is tanulhattak. Debrecen zsidó lakossága 1920-ban elérte a 10170 főt, ami akkor a város összlakosságának 9.8%-ának felelt meg. 1920-ban, a numerus clausust követően Debrecen két középiskolája, állítólagos helyszűke miatt többé nem vehetett fel zsidó tanulókat. A Debreceni Egyetem keresztény diáksága a zsidógyűlölet szóvivője lett. Kezdetben Balthazár Dezső református püspöknek még lehetősége volt arra, hogy megvédje a zsidó diákságot, de miután az egyetem új épületbe költözött, a zsidóverés mindennapossá vált. 1928-ra az egyetemekre felvehető diákok részaránya 6%-ról 26%-ra emelkedett. 1933-ban a németországi kormányváltást követően Magyarországon újra fellángolt az antiszemitizmus, amelyből a debreceni sajtó sem maradt ki. Az uszításban élen járt a Hajdúföld és a Debreceni Újság, amelynek hasábjain számtalan antiszemita cikk jelent meg. Eközben az egyetemekre felvehető zsidó diákok aránya 4% alá csökkent. A hitközség elnöke, Fejér Ferenc az egyetem rektorához fordult segítségért, hogy a keresztény diákság Turul Szövetségbe tömörült a zsidó diákok ellen. A Turul Szövetség bandái többször vonultak végig a város zsidók lakta területein könnygázgránátokat, bűzbombákat dobtak boltokba, házakba, zsinagógákba. A zsidó diákok is szervezkedtek, titokban vívóleckéket is vettek, hogy majd párbajra hívják a turulosokat. 1938 után megvonták a zsidóktól a cukorárusítási, a baromfi, a toll, a vad és állatvásárlási jogokat, nem vehetett föld, sem szőlő a tulajdonukban. Azokat el kellett adni az államnak, így a debreceni zsidók nagy része megélhetés nélkül maradt. 1940-ben a legnagyobb szükség közepette szűnt meg a betegsegélyező egylet. 1941-től a debreceni fiatalokat munkaszolgálatra hívták Hajdúnánásra, a VI. Honvédtest keretében, amelynek parancsnoka Beregffy Károly hithű zsidógyűlölő tábornok volt. 1942 nyarától kezdték kivezényelni a munkaszolgálatos századokat a keleti frontra, téli ruházat nélkül aknaszedésre használták őket. Legalább 410 debreceni zsidó munkaszolgálatos esett el a Don kanyarnál. Ugyanazon év nyarán a rendőrség akciót indított a tisztázatlan állampolgárságú zsidók ellen, legtöbbjüket a Magyar Honvédség támogatásával Kamenyec-Podolszkijba vitték, ahol az SS tömegsírba lőtte őket. 1943-ra főleg a nők, öregek és gyerekek maradtak a városban. Továbbá néhány férfi, aki I. világháborús érdemei révén mentesült a munkaszolgálat alól.
- április 9-én a hitközség vezetőit letartóztatták. A csendőrség és a rendőrség alakulatai végig támogatták ezt az akciót.
- május 9-én a magyar hatóságok a város nyugati részében felállították a gettót, a zsidónegyed területén. A beköltözésre mindössze hat napot hagytak, hogy minél kevesebb idejük legyen az embereknek az értékeiket összeszedni. De teljesen mindegy is volt, mert az emberektől amúgy is elvettek mindent. Ékszert, órát, értéktárgyat és készpénzt. A németek utasítására ekkor szüntették meg a hitközséget is.
- június 11-én a gettó kapui végleg bezárultak. Ettől az időponttól kezdve oda csak bemenni lehetett. A debreceni gettósítás történetében megrendítő volt a Bihari család esete, ahol a keresztény feleség beszökött a gettóba a férjéhez, így a férjével együtt őt is deportálták.
- június 20-án a gettót kiürítették, lakóit a város területén kívül levő téglagyár területére vitték. Miközben a tömeg elhagyta a várost, a keresztények az út két oldalán álltak és örömünnepet tartottak. A téglagyár területén 13084 Hajdú vármegyei zsidót gyűjtöttek össze. A téglagyárban szörnyűek voltak a körülmények, nem volt élelem, víz és gyógyszer, a puszta földön kellett aludni. Az életkörülmények elviselhetetlenek voltak olyannyira, hogy számosan a megérkezésük után öngyilkosságot követtek el. Nemsokára mindenütt holttest hevert, amelyeket nem lehetett kivinni. Eközben a téglagyár irodaépületében megkezdődött a jómódú polgárok kihallgatása, itt a magyar csendőrök kiélhették szadizmusukat, előkerültek a korbácsok, ha pedig azzal sem értek el eredményt, a zsidók testébe villanyáramot vezettek.
Június végén a téglagyárat kiürítették, a gettót négy szerelvénnyel számolták fel. Az első 1944. június 25-én hagyta el Debrecent és négy nappal később az auschwitzi rámpához érkezett. A június 26-i és 27-i transzportokat, összesen 6481 személyt az ausztriai Stasshofba küldték, ahol őket a kelet-európai mezőgazdasági helyen dolgoztatták. Az ausztriai munkatáborokat nagy létszámmal élték túl.
- október 19-én vonult be a Vörös Hadsereg Debrecenbe.
„A városban, ahonnan elvisznek ezer embert, nem jön vissza csak száz és a városból, ahonnan elvisznek száz embert, nem jön vissza csak tíz.”
Eltelt azóta 71 esztendő. Az áldozatok a holtak világából szólítanak emlékezésre. A túlélők arról töprengenek, az általuk átélteknek van-e értelme, vagy az értelem hiányával kell-e szembesülniük.
Rabbi Náchmán mondta: Semmi sem annyira egész, mint az összetört, de végül meggyógyított szív.
A Holokauszt szétzúzott mindent, ami egy ember életében fontos, a mi feladatunk az orvoslás.
Ezért kérünk irgalommal teljes Isten, aki a magasságokban lakozol, hadd találjanak nálad nyugalmat drága zsidó testvéreink, akik szívünkben oly ragyogóak, mint az égbolt megérdemelt nyugalmat. Az irgalmas Mindenható Mennyei Atyán adjon nekik védelmező menedéket, lelküket őrizze meg örökké, az emlékezés legyen osztályrészük és hadd nyugodjanak békében.
Ámen.
