: |
 |
|
||
|
|
||||
Amerika gyászol
Amerika gyászol. A fájdalmat megérezni a levegő illatában. Ott vibrál az aszfaltcsík feletti remegésben. Az égbolton elhúzó madarak v-alakzatában.
Amerika gyászol. Válaszokat sehogy sem talál, mert válaszok csak ott vannak, ahol kérdések is. De hogy kérdezel rá húsz picinyke, golyó ütötte holttestre? Meg a hat, az apróságokat saját testével óvó felnőttére? Nincsen szó, amely a halál értelmetlenségét, ami ezeket a csöppségeket örökre legyűrte, feleletre bírhatná. Az értelmetlenséget nem lehet sarokba szorítani, vagy egyszerűen torkon ragadni, s addig nem ereszteni, amíg rád nem nyitja jéghideg tekintetét, hogyaztán a pillantásától megbabonázva végre kipréselj magadból legalább egy miértet? Itt még ez sincs. Csak a hiány, a semmi, a néma gyász.
Amerika gyászol. És számba veszi történetének megannyi halottját. A függetlenségi háborútól John FitzgeraldKennedyig, Martin Luther Kingtől a vietnami pokolig, a Challenger űrhajósaitól 2001. szeptember 11-ig. Minden halál más. De egyik sem ennyire szenvtelen, ennyire érzéketlen,mint ennek a húsz, alig kisarjadt életnek az eltiprása. És nem érted, őrült forgásában a lövedék hogy nem hőkölt vissza a törékeny testek előtt.
Amerika gyászol. Megint nem tudta megvédeni magát. Nem a kívülről rárontó fanatikusoktól, nem a technika irányíthatatlanná váló tébolyától, nem a természet pusztítóőrjöngésétől, nem haszonra leső rablóbandáktól. Leginkább önmagával szemben maradt alul. Hisz lényegéhez tartozik a szabadság, amely biztosítja az önvédelemhez való jogod. Akár fegyverrel is. Kezedbe adja a gyilkolásra kitalált eszközt. Az agyafúrt szerkezetet, amelyet azért csiszolt, fúrt, faragott az emberi elme, hogy minél megbízhatóbban oltsa ki a másik életét. Egyedül rajtad áll, mire használod.
Amerika gyászol. Vonulnak a fekete Cadillacek hosszú sorban. A politikusok majd nyilatkozatokat tesznek, ugyancsak hosszú sorban. Előttük a választóik, mögöttük pénzügyi, politikai, s a jó ég tudja, hogy még miféle hatalmak. A demokráciáról fognak beszélni, a polgárok önvédelemhez való jogáról, s talán a hagyományról, melynek köszönhetően fegyverhez juthat gyakorlatilag bárki.
Amerika gyászol. Mélyen, őszintén, befelé fordulva. És nem érti, hogyan fordulhatott elő, hogy sokadszor sem sikerül megóvni az övéit. Épp azokat, akik a leginkább védelemre szorulnak. Biztonsági szolgálatok, fémdetektor kapuk, elektromos beléptető rendszerek az iskolák bejáratánál sem tudták megállítani azt a fiút és az édesanyja által a házukban felhalmozott fegyvereket.
Amerika gyászol. Egy ország, ahol évtizedek szívós erőfeszítéseinek köszönhetően sikerült meggyökereztetni a toleranciát. Ahol bárki nyíltan vállalhatja etnikai, vallási, nemi identitásbeli hovatartozását. Ha valakit mégis hátrányos megkülönböztetés ér az említettek miatt, azt a társadalom egésze egy emberként ítéli el. Mert a tolerancia mára éppen úgy Amerika lényegéhez tartozik, ahogy az önvédelem joga. Létezik azonban a felsoroltakon kívül egyéb eltérés is a többségtől. Olyan, amely elkerülhetetlenül szorítja az egyént kitaszítottságba. Úgy tűnik, a mentális betegségekre még mindig rosszul reagálunk az óceán mindkét oldalán. Márpedig kirekesztés ez is. Az a fiú beteg volt. Nagyon. Talán jobban, mint ahogy a kezelőorvosai gondolták. Tudták, látták, hogy amíg járt iskolába, mindig a fal mellett, az ajtó közelében ültaz osztályteremben. A történtek alapján annyi bizonyos, ha kapott is, nem a megfelelő segítséget kapta. Ám ez nem változtat semmit azon, hogy az a húsz csöppség nem ártott neki semmit. Ők még csak ki sem rekesztették. Most pedig senki nem támaszthatja fel őket.
Amerika gyászol. És gyászában van valami felemelő. Az összekapaszkodás. A bajban ők mindig egymásra találnak, és együtt jutnak túl a nehezén. A tolerancia mellett ebben is van mit tanulni tőlük. Charlotte-ban ma ragyogón süt a nap. Akár 19 °C is várható. Sokkal derűsebb beszámolóra készültem ebben a ragyogásban. Ám holnapra esőt mondanak. És hát Amerika ez is.
Charlotte, North Carolina, 2012. december 18.
