A francia elnökválasztás

Politikájában és személyiségében is a radikális változást testesítette meg Nicolas Sarkozy öt évvel ezelőtti megválasztásakor Franciaországban, amelyet alapjaiban akart megváltoztatni. Időnként pökhendi stílusa, kiszámíthatatlan hatalomgyakorlása és egyszemélyi döntései azonban mandátuma végére minden idők legnépszerűtlenebb köztársasági elnökévé tették.

A magyar apától és görög származású francia anyától Párizsban született Nicolas Sarkozy de Nagy-Bocsa gyermekkori álmát valósította meg, amikor bevándorlók gyermekeként öt évvel ezelőtt 52 évesen elnökké választották. Ügyvédi diplomájával outsidernek számított a politikai elitben, mivel nem tartozott a francia burzsoáziához és nem járt egyetlen nagy presztízsű elitképző iskolába sem. Akaratereje, elszántsága és fáradhatatlansága mellett elsősorban arról volt ismert, hogy „soha nem kételkedik önmagában”. Hívei a mai napig dicsérik energiáját és kitartását, és meggyőződésük, hogy továbbra is csak ő képes kivezetni Franciaországot a válságból. Ellenzői viszont mindig is durvának és veszélyesnek tartották stílusa és autoriter hajlamai miatt.

Tizenkilenc évesen kezdett el politikával foglalkozni, rövidesen a kor legfontosabb jobboldali pártja vezetőjének, Jacques Chiracnak a sodrásába kerül. Huszonnyolc évesen megválasztották az előkelő párizsi peremváros, Neuilly polgármesterének, 34 évesen parlamenti képviselő lett, 38 évesen megkapta első miniszteri tárcáját, majd 2004-ben megválasztották a Chirac által alapított Tömörülés a Köztársaságért (RPR) utódpártja, a Népi Mozgalom Uniója (UMP) elnökének.

A rekordméretűnek számító, 86 százalékos részvételi arány mellett a szavazatok 53 százalékával államfőnek választott Sarkozy új lapot kívánt nyitni a Chirac-korszak után Franciaország történelmében, amelyet alapjaiban szeretett volna megreformálni. „Nem csalódhatnak bennem” – hangoztatta öt évvel ezelőtt. Jelenlegi szocialista riválisával, Francois Hollande-dal ellentétben Sarkozy mindig is arra törekedett, hogy más legyen, mint elődje és mentora.

A de Gaulle tábornokéhoz hasonló népszerűsége azonban fél év alatt hatalmasat zuhant, miután a példanélküli pénzügyi, majd gazdasági válság miatt a programjában szereplő reformok jelentős részét nem tudta végigvinni már rögtön mandátuma kezdetétől. Annak ellenére, hogy 2008-ban az állami beavatkozásnak köszönhetően sikerült a bankrendszer összeomlását elkerülni és a válság hatásaitól a szomszédos országoknál jobban megvédeni a lakosságot, a gazdasági mutatók negatív irányban mozdultak el, s a strukturális reformok várattak magukra.

Támogatói számára Sarkozy mindenekelőtt továbbra is a „reformer elnököt” testesíti meg, aki ötéves mandátuma alatt sikeresen végrehajtotta a nyugdíjreformot, bevezette a kötelező minimum szolgáltatást a Franciaországban megszokott sztrájkok elviselhetőségének érdekében, s akit a líbiai nemzetközi katonai

beavatkozás kezdeményezőjeként ünnepelt a kelet-líbiai Bengáziban a lakosság. Azt is bebizonyította, hogy a nemzetközi színtéren képes Barack Obama amerikai elnök partnere lenni, Európában pedig első számú támogatójának tudhatja Angela Merkel német kancellárt. Mindezek azonban hazájában egyáltalán nem javítottak a népszerűségén. A munkahelyteremtésre és a vásárlóerő javítására tett ígéreteit ugyanis nem tudta teljesíteni: a munkanélküliség 12 év óta jelenleg a legmagasabb, közel tízszázalékos rátával, s az államadóssághoz kapcsolódó tripla A hitelminősítését is elvesztette Franciaország.

Stéphane Rozes közvélemény-kutató szerint Sarkozy hatalomgyakorlásának legfontosabb jellemzője az, ahogy az elnöki funkciót saját személyiségéhez igazította. A franciáknak egyszerűen nem tetszett, ahogy betöltötte a tisztséget, s elsősorban emiatt vált népszerűtlenné. A sarkozyzmus öt év alatt nem annyira egy politikai irányvonal, hanem egy stílus megnevezésévé vált. A tabudöntögető, őszintén fogalmazó és gyorsan cselekvő, fiatalos és modern jobboldalé, amely Franciaország gyarmatosító vagy a náci Németországgal való kollaboráló múltjától ugyan egyértelműen elhatárolja magát, de amiatt nem hajlandó többé bűnbánatot gyakorolni, és központosítja a hatalmat.

A kampányban Sarkozy többször is elnézést kért a mandátuma elején, az elsősorban személyiségéből fakadóan elkövetett hibákért, amelyekért ráragadt a „gazdagok elnöke” jelző. Elismerte, hogy megválasztása estéjén hibát követett el, amikor milliomos barátaival a Champs Elysées egyik legelegánsabb éttermébe, a Fouquet,s-ba ment ünnepelni, mielőtt híveit köszöntötte a Concorde téren, s hozzátette, hogy ma már nem menne oda. Az alig kétórás kitérő rányomta bélyegét Sarkozy teljes mandátumára, ahogy az is, hogy másnap egy milliárdos üzletember luxusjachtjára ment pihenni Máltára. Sem a média, sem az ellenzék nem felejtette el ezt a kezdetet az elmúlt öt évben. Hibának nevezte az államfő azt is, hogy gyakran keveredett sértegetésig fajuló, botrányos vitákba nyilvános rendezvényeken egyszerű állampolgárokkal.

Miután néhány hónappal megválasztása után elvált akkori feleségétől, Céciliától, s kiteregette Carla Bruni egykori topmodell-énekesnővel induló románca részleteit a médiában, a franciáknak az a benyomása támadt, hogy az elnököt valójában jobban érdekli saját boldogsága, mint az ország sorsa. Sarkozy volt az első francia államfő, aki mandátuma alatt elvált, majd újranősült. Carla Brunitől az év elején egy kislánya is született, Giulia, aki az államfő negyedik gyermeke.

A francia elnökválasztás nagy esélyesének számító Francois Hollande szocialista jelölt tökéletes ellentéte Nicolas Sarkozy jelenlegi államfőnek. Az évtizedek óta a francia politikai élet élvonalába tartozó, de sokáig csak háttéremberként tevékenykedő politikust hívei konszenzuskereső, kedves, nyugodt és kitartó emberként írják le, míg ellenfelei döntésképtelensége és tapasztalansága miatt bírálják.

Az 57 éves Hollande-nak az Európát, a külföldi befektetőket vagy a gazdasági kormányzást érintő mérsékelt álláspontjai gyakran egybevágnak a jelenleg kormányzó jobboldal javaslataival. Hollande mindenekelőtt stílusváltást ígér a franciáknak. A hiperaktív Sarkozy szerinte abnormális elnökségével szemben „a normális elnökség” jelszavát tűzte zászlajára, amely a franciákban Francois Mitterrand 1981-es elnökválasztási kampányának jelszavát, a „nyugodt erőt” idézi meg.

„Tízéves korom óta elnök akarok lenni” – vallotta be a kampány kezdetén Hollande, akinek politikai karrierje 25 éven át volt élettársa, Ségolene Royal, a 2007-es elnökválasztás baloldali vesztesének árnyékában folyt. Royal még a szocialisták előválasztási kampányban is az „inaktivitás” szóval jellemezte volt élettársa három évtizedes pályafutását.

Négy gyermekének anyjával Hollande a francia elitképzőnek számító ENA-n ismerkedett meg 1979-ben, s ez érzelmileg és politikailag is meghatározta karrierjét. Hollande és Royal a nyolcvanas években a francia politikai élet legismertebb párja lett, de a fény sokáig csak Royalra vetült, aki több miniszteri tisztséget is betöltött szocialista kormányokban, Hollande viszont soha nem volt kormánytag. A szocialista pártban (PS) azonban minden lépcsőfokot megjárt, és 11 évig irányította is a pártot.

Apja a szélsőjobboldalhoz közel álló orvos, anyja pedig szociális munkás volt. Tanulmányai elvégzése után a szintén jobboldali családból származó Royallal együtt a néhai Francois Mitterrand szocialista táborához csatlakozott és profi politikus lett. Hollande már 26 évesen képviselőjelölt volt Jacques Chirac kihívójaként a jobboldal bázisának számító Correze megyében. Sokáig alulmaradt, de 2008 óta ő a megyei tanács elnöke. A volt konzervatív államfővel pedig olyannyira baráti viszonyba került, hogy Chirac állítólag jelezte: Hollande-ra fog szavazni az elnökválasztáson.

Hollande a kilencvenes években Jacques Delors-nak, az Európai Bizottság akkori elnökének egyik legfőbb tanítványa lett, majd Lionel Jospin közeli munkatársa. Amikor Jospin alakított kormányt 1997-ben Párizsban, Hollande-ra bízta a PS vezetését, aki 11 évig maradt a párt élén, vegyes mérleget hagyva maga után. A PS helyi szinten erős maradt, de 2002-ben és 2007-ben is elvesztette az elnökválasztást, 2005-ben pedig az európai alkotmány kapcsán kiírt népszavazáson nagyon megosztott volt, s a helyzeten a konfliktuskerülő Hollande nem tudott változtatni.

Hollande egyébként már 2007-ben is gondolkodott az elnökjelöltségen, a felmérések szerint azonban akkor nagyobb esélye volt élettársának a győzelemre. A vesztes kampány alatt a pár útjai szétváltak, s Hollande-nak végre sikerült kilépnie az árnyékból: 2008-ban átadta a pártvezetést Martine Aubry-nak, és Valérie Trierweiller személyében egy politikai újságírónővel kötötte össze az életét. Neki köszönhetően lefogyott tíz kilót, megszabadult pártfunkcionáriusi imázsától és humoros beszólásait nem osztja meg többé a nyilvánossággal.

Amikor Hollande több, mint egy évvel ezelőtt bejelentette, hogy elindul a legnagyobb ellenzéki párt előválasztásán, a baloldali tábor még Dominique Strauss-Kahnban, a Nemzetközi Valutaalap akkori vezérigazgatójában látta Nicolas Sarkozy államfő legesélyesebb kihívóját. Az akkor még a népszerűségi listák élén álló politikus-közgazdász szexbotrányai miatt azonban megnyílt az út az azonnal favorittá váló Hollande előtt, aki bejárta egész Franciaországot, hogy személyesen szerezze meg az emberek támogatását.

A tapasztalatlanságát érintő bírálatokra azzal szokott visszavágni, hogy Barack Obama sem volt kormányzó mielőtt amerikai elnökké választották volna. Másrészt pedig azzal érvel, hogy volt polgármester, képviselő, megyei és pártvezető is. Sarkozy negatívumként állítja be Hollande konfliktuskerülő magatartását („Hollande nem tud nemet mondani”), párttársai viszont a konszenzuskeresést és az összefogásra való képességét emelik ki.

Azon kérdésére, hogy a szerénység álarca mögött mit rejteget valójában, élettársa egy francia lapnak azt válaszolta: „Minden, amit látunk, igaz. Nincs másik Hollande”. A kampánystábjában dolgozó fia, Thomas szerint apja „megfoghatatlan”, „szabad ember”, „igazi optimista”, olyan stratéga, aki meg akarja érteni az embereket, miközben segíteni szeretne.

Hollande meggyőződéses szociáldemokrataként és elkötelezett európaiként azt a reformbaloldalt képviseli, amely elfogadja, hogy a gazdasági válság és a költségvetés szűkíti a mozgásteret, ugyanakkor a szociális igazságosságot tekinti fő vezérelvnek. A kampányban „legfőbb ellenfelének” a spekulatív pénzvilágot nevezte meg. A deficit és az államadósság csökkentésére viszont nem annyira az állami kiadások visszafogását, hanem a jelenleginél igazságosabb adópolitikát támogatja. Az egymillió euró feletti jövedelmek egymillió feletti részére például 75 százalékos adót vetne ki. Ezenkívül államilag támogatott munkaszerződésekkel a fiatalok munkahelyteremtését tekinti legfőbb feladatának.