Seres Attila: Zsabotinszkij újra | Breuerpress International

… aki azért nem lett próféta a saját hazájában,
mert a hazája csak a halála után született meg

Zeev Vlagyimir Zsabotinszkij egyike volt a cionizmus megteremtőinek. Izrail Zalman Sazar – Izrael leendő elnöke – nekrológjában így jellemezte: „Gondolkodó és politikus, álmodozó és újságíró, író és fordító, költő és zengő hangú szónok, a világirodalmat nyelvek sokaságán ismerő ember volt, aki mindezt a gazdagságot a saját népének ajándékozta.”

Zsabotinszkij 1880-ban született a soknemzetiségű, kozmopolita Odesszában, ahol akkoriban a lakosság egyharmada zsidó volt.

„Hétéves voltam, vagy még annyi sem – írja «Életem novellája» című könyvében – amikor megkérdeztem anyámat, lesz-e nekünk zsidóknak valamikor saját királyságunk. «Persze, hogy lesz, te buta» – válaszolta. Azóta sem kérdeztem ezt senkitől, ez nekem elég volt.”

A berni egyetem jogi karára beiratkozott Zsabotinszkij hamarosan csatlakozott – a főleg zsidókból álló – „orosz kolóniához”. A „kolónia” klubjában a tizennyolc éves ifjú sokat vitatkozott a világ és Oroszország aktuális problémáiról – a forradalomról, a szocializmusról és a cionizmusról.

Egy vita során, az európai zsidóságot körülvevő gyűlöletről beszélt. „Szent Bertalan éjszakát” jósolt számukra, és kijelentette: «Az ettől való menekülés egyetlen útja a zsidók általános áttelepülése a saját országukba.»

A gyűlés szó szerint felrobbant. A résztvevők többsége antiszemitának bélyegezte Zsabotinszkijt. Pedig – ma már tudjuk – ez volt az első próféciája, amelyet a huszadik század történelme igazolt.

Ez a berni beszéd volt Zsabotinszkij első cionista fellépése. A zsidók teljes repatrizációját haláláig – még több mint negyven évig – hirdette, és éppen, hogy meg nem kövezték érte.

(Egy cionista kongresszuson Max Nordau, Herzl közeli munkatársa azzal vigasztalta, hogy „A zsidó csak azután vesz esernyőt, miután már tüdőgyulladást kapott.”)

Amikor 1901-ben visszatért Odesszába, írásai gyorsan népszerűvé tették az oroszországi értelmiség köreiben. Írásainak radikális következtetései azonban felzaklatták az olvasók lelki békéjét, és magukra vonták a cári hatalom figyelmét. 1902 elején házkutatást tartottak Zsabotinszkij lakásán, és az ott talált néhány brosúra miatt letartóztatták. A „politikaiak” között töltött időről – már idézett önéletrajzában – ezt írja: «Ami ez alatt a hét hét alatt velem ebben a börtönben történt, a legkedvesebb emlékeim közé tartozik.»

Zsabotinszkij életében a döntő fordulatot az 1903-as év hozta. A pászka előtti napokban hírek kezdtek terjedni a zsidók ellen tervezett pogromról. Néhány ifjú barátjával pénzt gyűjtöttek és felhívást nyomtattak egy földalatti nyomdában, melyben felszólították a zsidókat az önvédelem megszervezésére. «Ezek tartalma nagyon egyszerű volt – írta később Zsabotinszkij –, két paragrafus a büntető törvénykönyvből, amelyekből világosan kitűnik, hogy az, aki önvédelemből öl, mentesül a büntetés alól, és egy rövid felhívás a zsidó ifjúsághoz – ne tartsa a nyakát a kés alá.»

Az Odesszában várt pogrom elmaradt, viszont a kisinyovi vérontás 47 halottat és több száz sebesültet követelt. Az «Odesszkije novosztyi» (Odesszai hírek) Zsabotinszkijt küldte Kisinyovba tudósítani, és átadni az odesszai zsidóság pénz- és ruhaadományait az áldozatoknak és hozzátartozóiknak. Itt találkozott először a cionisták oroszországi vezetőivel, és amikor visszatért Odesszába az «Erec-Izrael» cionista közösség javasolta Zsabotinszkijt a VI. Cionista Kongresszusra – annak ellenére, hogy még nem is töltötte be a delegáláshoz előírt 24. évét. A bázeli volt az utolsó Cionista Kongresszus, amelyen még részt vett Herzl, aki – a viharos felháborodás ellenére – jóváhagyta a jelölést.

Zsabotinszkij mindig ellenezte a Cion nélküli cionizmust, azonban a lelke mélyén meghajolt Herzl előtt, és kész volt behunyt szemmel követni „az izraeli diaszpóra utolsó vezetőjét”. Haláláig a fülében csengett a vezérnek a kongresszuson elhangzott esküje: «Vágják le a jobb kezemet, ha elfeledlek téged, Jeruzsálem…»

Amikor Zsabotinszkij – egy antiszemita pétervári miniszterrel folytatott tárgyalása miatt, az orosz küldöttek által bírált – Herzl pártjára állt kongresszusi felszólalásában, a terem felbolydult és a küldöttek a szónok távozását követelték. Herzl odament az ifjú szónokhoz, és csendesen ezt mondta: «Az Ön ideje lejárt …». Azonban Herzl 1904-ben meghalt, és Zsabotinszkij ideje ekkor jött el. Központi alakja lett az oroszországi cionista mozgalom – a «Jevrejszkaja zsizny» (Zsidó élet) utódaként –, Moszkvában, Berlinben és Párizsban 30 éven át megjelenő «Rasszvet» (Hajnal) című, hivatalos folyóiratának.

Az 1905-1907-es orosz-japán háború és a forradalmi hullám új reményt hozott az oroszországi zsidókérdés megoldásában bizakodók számára is. A birodalom negyedik legnagyobb lélekszámú kissebségét alkotó zsidók már nem csak az egyenjogúságukért, hanem nemzetiségi jogaikért is küzdöttek. Ebben a harcban kiemelkedő szerepet vállalt a vaslogikával vitázó Zsabotinszkij. Ő volt a nemzeti kissebségek jogait rögzítő Helsingfors-i Program fő megfogalmazója, amelyet a III. Összoroszországi Cionista Kongresszus fogadott el 1906-ban.

A diaszpóra felszámolását követelő cionistákkal ellentétben, Zsabotinszkij a cionista mozgalom elé új feladatot kívánt állítani – a cionizmus eszméinek megvalósítása felé terelni a diaszpórát. «A diaszpórában semmilyen értéket nem hozunk létre – jelentette ki –, az egyetlen, amit most tehetünk, hogy megszervezzük a zsidóság kölcsönös segítségnyújtását az Egyiptomból való kivonulás előtt.»

A cionista mozgalom Zsabotinszkijt az Állami Dumába akarta küldeni, hogy ott ismertesse a Helsingfors-i Programot, azonban ez a törekvésük nem járt eredménnyel.

Az időközben megházasodott Zsabotinszkij 1907-ben a vihar előtti csendet élvező Bécsbe utazott, hogy ott tanulmányozza a nemzeti kissebségek problémáit és megismerkedjen a közép-európai népek nyelveivel.

Bécsben jutott el Zsabotinszkijhoz az 1908-as ifjútörök forradalom híre, amely újraélesztette Herzl századeleji elgondolása – a zsidóknak az ottomán birodalomhoz tartozó Erec-Izraelbe való kitelepülése – megvalósulásának reményét. A forradalom első hónapjaiban – a minél szélesebb körű társadalmi támogatás érdekében –, annak vezetői kijelentették, hogy nem fogják megtiltani a zsidók bevándorlását Erec-Izraelbe. Ezen felbuzdulva, Zsabotinszkij 1908 telén, rövid időre Erec-Izraelbe utazott, hogy saját szemével győződjön meg az ottani helyzetről. Itt még minden kezdetleges állapotban, szinte még pelenkában volt. A Jaffótól keletre hullámzó homokdűnékről – ahol később Tel Aviv nőtt ki a földből –, ezt írta: «A Tábor-hegy tetejéről vad pusztaságot láttam – Izrael völgyét.»

Zsabotinszkij 1909 tavaszán tért vissza Oroszországba, és aktív írásbeli és szóbeli propagandába fogott a Konstantinápollyal folytatandó tárgyalások érdekében.

Amikor elkezdődik az első világháború, «Törökország és a háború» című könyvében Zsabotinszkij újrafogalmazza az Ottomán birodalomról vallott nézeteit. Szerinte a Nagy Törökország halálra van ítélve, ezért maguknak a törököknek is hasznára válna, ha megszabadulhatnának a birodalomhoz tartozó népek „terhétől”. «Aki Törökország felosztására törekszik, az a török nép barátja, nem ellensége.» – írta.

Zsabotinszkij egy moszkvai napilap haditudósítójaként 1914. decemberében Egyiptomba utazott, ahol találkozott Jószéf Trumpeldorral, az 1904-1905-ös orosz-japán háború zsidó veteránjával – aki a harcokban elvesztette egyik karját –, és felszólították a száműzetésben élő palesztinai zsidókat, hogy támogassák a brit, francia és orosz politikai és hadászati tevékenységet a németekkel és törökökkel szemben. Néhány nap alatt ötszázan jelentkeztek. Zsabotinszkij és Trumpeldor meggyőzte a brit kormányt arról, hogy járuljon hozzá a Cion Öszvéres Osztag létrehozásához. A zsidó alakulat tevékenységét a brit parancsnok nagyra értékelte, és ezzel megteremtődött a zsidó katonai részvétel lehetősége Palesztina elfoglalásában.

1917. augusztusában létrehozták az Első Zsidó Légiót, és 1918. júniusában Zsabotinszkij hadnagy már a 38. lövészzászlóalj egyik századát vezette, amely sikeresen átkelt a Jordánon. „A Jordán gázlóinak megszerzésével – mondta Allenby a Zsidó Légió jobb szárnyának parancsnoka a háború után – önök nagymértékben járultak hozzá a Damaszkusznál aratott ragyogó győzelemhez.„

Az angolok azonban nem sokáig voltak hálásak. 1920-ban, az arab felkelések időszakában a Zsabotinszkij vezette Haganah szervezet megkísérelte a zsidókat megvédeni a támadásoktól. A britek azonban Zsabotinszkijt tiltott fegyverviselésért letartóztatták, és börtönbe zárták, ahonnan azonban a nemzetközi tiltakozás hatására, rövidesen kiengedték.

Zsabotinszkij 1921-től tagja lett a Cionista Végrehajtó Bizottságnak. 1925-ben, politikai nézeteltérések miatt kilépett, és megalapította a Cionista Revizionisták Szövetségét, a Hatzohart, mely a Zsidó Állam azonnali létrehozását tűzte ki célul. Ennek érdekében 1923-ban létrehozta, a tagjainak katonai és nemzeti nevelését végző, Betar ifjúsági mozgalmat.

Az 1928-29-es időszakban Zsabotinszkij áttelepült Palesztinába, és a Doar Hayom című héber nyelvű napilap szerkesztése mellett, fokozta politikai aktivitását. 1929-ben külföldi előadókörútra indult, melynek végén a brit hivatalok megtagadták tőle a beutazási engedély. Ezután haláláig a diaszpórában élt, azonban az általa vezetett három mozgalom – az Új Cionista Szervezet (New Zionist Organization – NZO), a Betar ifjúsági mozgalom és, az 1937-ben létrehozott, fegyveres Irgun (Irgun Tzvai Leumi – IZL) szervezet – nagyon sokat tett a zsidó állam létrejötte érdekében.

A mozgalom politikai szárnya – az NZO – kapcsolatokat tartott fenn a kormányokkal és a politikai szervezetekkel, az ifjúsági szárny – a Betar – a diaszpóra ifjúságát nevelte a szabadság szeretetére és Erec Izrael építésére, a fegyveres szárny – az Irgun – pedig a cionista vállalkozások ellenségeivel vette fel a harcot. A három szárny együttműködött Af Al Pi mozgalomban, amelynek keretében több mint 40 hajó szállította az illegális bevándorlókat Erec Izraelbe az európai kikötőkből.

A britek 20 év után, 1940-ben „rehabilitálták” Zsabotinszkijt. Churchill ezt mondta: „Elégedettséggel tölthetett volna el bennünket, hogy a palesztinai zsidóknak fegyvereik vannak, és meg tudják védeni magukat. Ők voltak egyetlen hűséges barátaink abban az országban, és mégis sokkal inkább ellenőrzésünk alatt tartottuk őket, mint a szétszórt arab lakosságot.” Churchill hozzátette: „Azt hittem, a háború kitörésekor Nagy-Britannia egészséges politikai érzéke azt diktálja, minél hamarabb épüljön ki Palesztinában egy erős zsidó hadsereg.”

Ennek ellenére, hiába „házalt” a második világháború kezdete után Zsabotinszkij Angliában és az Egyesült Államokban, nem sikerült létrehoznia a Szövetségesek oldalán, a náci Németország ellen harcoló Zsidó Hadsereget.

Zsabotinszkij szíve 1940. augusztus 4-én – amikor New Yorkban egy Betar tábort látogatott meg. – megállt. Végakarata szerint, földi maradványait csak a Zsidó Állam Héber Kormánya temethette Erec Izrael földjébe. Izrael Állam 1947-ben létrejött, utolsó kívánságát azonban – a cionista vezetőkkel, elsősorban Ben Gurionnal való szembenállása miatt – csak a harmadik miniszterelnök, Levi Eshkol teljesítette 1964-ben.

Zsabotinszkij sírja azóta van a jeruzsálemi Herzl hegyen, életét és műveit pedig önálló intézet, a Jabotinsky Institute kutatja.

Nyelvében él a nemzet

Zsabotinszkij azonban nemcsak a politikában és a harcban tett sokat a zsidó állam létrejöttéért. Nem biztos, hogy ismerte Széchenyi szállóigévé vált mondását, de fanatikusan hitt abban, hogy a zsidó államot csak akkor lehet felépíteni, ha az ivrit tölti be a zsidó múlt és a jövő közötti híd szerepét, és újra a mindennapi élet és a kultúra nyelvévé válik. Az ír nép példája lebegett a szeme előtt, amelyben, az ő korában nem volt meg ez a fanatizmus, és többsége a gyűlölt ellenség nyelvét, az angolt használja.

Már 8 éves korában kezdett ismerkedni a héber nyelvvel, 10 éves volt, amikor elkezdett verseket írni, és oroszra fordította az „Énekek énekét”.

Még 14 éves sem volt, amikor már kívülről ismerte Puskin és Lermontov Shakespeare fordításait, Tolsztoj, Csehov és Gorkij sok művét. Később eredeti nyelven tudta idézni a világirodalom remekeit.

Amikor Edgar Allan Poe „A holló”-jának orosz fordítását elküldte Fjodorov ismert orosz írónak, az nemcsak jóváhagyta azt, de az orosz irodalmi égbolt feljövő csillagának nevezte az ifjú Zsabotinszkijt. Ajánlására lett az „Odesszai Lapok” berni, majd római tudósítója 1898-ban. Még azon a nyáron verset jelentetett meg a „Voszhod”(Kelet) folyóiratban a „Béke városáról”, Jeruzsálemről, ősszel pedig Rómában folytatta tanulmányait.

Rómában töltötte Zsabotinszkij életének legboldogabb éveit. Tökéletesen elsajátította az olasz nyelvet – Csehov és Gorkij fordításai jelentek meg olasz folyóiratokban.

A héber nyelvnek a diaszpóra körében való terjesztése 1910 és 1913 között volt a legintenzívebb. Az ivritet nemcsak az asszimilláns, de a cionista zsidók sem használták. Csak nagyon kevesen hittek abban, hogy egyszer a hétköznapi élet, a tudomány és a művészet élő nyelve lehet. Még az olyan, héber verseket író költők sem használták a mindennapokban, mint az orosz Bjálik, akinek a költeményeit Zsabotinszkij fordította oroszra – többek között, a kisinyovi pogrom után, «A gyilkosságok városában» című versét is, melyet a saját, önvédelemre felszólító előszavával terjesztett az oroszországi zsidó közösségben.

Amikor Eliézer Ben Jehuda, az ivrit nyelv megújítója Lilienblum cionista vezetővel héberül akart beszélgetni, ő azt mondta: „Hagyd abba a hülyéskedést, és beszélj emberi nyelven!”

De Zsabotinszkij nem csak követelt, hanem példát is mutatott ebben a kérdésben. Fiával születése óta csak héberül beszélt. Amikor pedig egy orosz zsidó írótársa, Mengyel Moher Szfarim jubileumi köszöntőjét a megjelent írók jiddis nyelven mondták el, Zsabotinszkij héber beszédet tartott. Mindig felháborította, hogy a cionista kongresszusok hivatalos nyelve a német volt. Ebben nagy veszélyt látott, és azt követelte a küldöttektől, hogy tanulmányozzák az ivrit nyelvet. Az 1921-es XII. kongresszuson kijelentette: «Elhatároztam, hogy ezen a kongresszuson az ivriten kívül egyetlen nyelven sem fogok megszólalni. Egyetlen oka van annak, hogy mégis németül beszélek. Én nem védekezni jöttem, hanem támadni, éppen azokat az urakat, akik nem értik a nyelvünket. De méltatlan valakit olyan nyelven támadni, amelyet az illető nem ért.»

Az ivrit oroszországi terjesztése a «kétötöd» jelszavával kezdődött – a zsidó iskolákban a tantárgyak kétötödét csak ivrit nyelven szabad tanítani. Zsabotinszkij azt is követelte, hogy alapítsanak tisztán héber nyelvű óvodákat és iskolákat. Azt akarta elérni, hogy a diaszpórában létrejöjjön a cionista mozgalom magja, akik megvalósítják Cion álmát. «Ötven városban és helységben mondtam el, szó szerint ugyanazt, a zsidó kultúra nyelvének szentelt beszédet… – írta – A cionisták mindenhol forrón megtapsoltak, de utána odajöttek hozzám, és komoly hangon ezt mondták: fantazmagória.»

Zsabotinszkij azonban nem adta fel. Az orosz cionisták 1913-as bécsi kongresszusán azt javasolta, hogy az ország összes zsidó iskolájában az ivrit legyen az egyetlen oktatási nyelv. Ezt nehéz lett volna teljesen elutasítani – ezért a határozatot úgy felhígították, hogy az a messianisztikus kor óhajtott ideája maradjon.

Politikai aktivitása ellenére Zsabotinszkij folytatta irodalmi tevékenységét is. Az általa, 1911-ben alapított «Turgman» (Fordító) kiadó jelentette meg héber nyelven – többek között, saját fordításában a «Szpartakusz», Bjálik fordításában a «Don Quijote» és a David Elin által fordított «Ezeregyéjszaká»-t. Publicisztikái mellett, versekben, novellákban és könyvekben is a zsidóság politikai, szociális és gazdasági problémáival foglalkozott. Művei – a «Zsidó légió», az «Előjáték Delillához (Sámson)» az «Az Ötök» – mind a diaszpóra lelkesítésére szolgáltak.

Zsabotinszkij csodálatos nyelvérzékkel rendelkezett – saját szavai szerint, három hónap alatt bármilyen nyelvet képes volt megtanulni. Az írni-olvasni és beszélni tudás mellett, tíz nyelven alkotni is tudott, és még legalább húsz nyelvet tudott használni. Fiatalkori barátja, Slomó Gepstein mesélte, hogy az angol-orosz szótár szerzője, Steinberg, Zsabotinszkij nyelvérzékétől elragadtatva, ezt mondta neki: «Fiatalember, hagyja a fenébe a cionistáit és foglalkozzon a nyelvekkel. Garantálom, hogy Ön lesz Európa legjobb nyelvésze.»

Sok nyelvet ismert, és héberre fordította a világirodalom legismertebb klasszikus műveit, mégis a hébert tartotta a legszebb nyelvnek a világon. Sokszor hangoztatta, hogy az ivrit: «… a legcsodálatosabba az összes nyelv között …az Énekek énekének nyelve…az elfeledett és feledhetetlen, az eltemetett és örökké élő nyelv.» Ő írta «A zsidó kiejtés» című érdekes brosúrát, és ő csiszolgatta a berlini zsidó színház művészeinek beszédét.

Zsabotinszkij az ivrit írásbeliség megváltoztatása ellen lépett fel amikor a törökök áttértek a latin írásmódra, pedig neki magának is egyszerűbb volt a latin abc használata, mint a szögletes ősi zsidó írásmód.

Az ivrit nyelv feltámasztására irányuló törekvések elfojtásáról utolsó, «A zsidó nép háborújának frontja» című könyvében ezt írta: «Én, aki kívülről tudom Puskin verseinek a felét, bármikor kész vagyok elcserélni az egész mai orosz költészetet a szögletes zsidó ABC hét betűjéért.».

Amikor megismerkedik a szefárd zsidókkal, valósággal beléjük szeret. Életrajzi regényében ezt írja róluk: «Ha van lélekvándorlás, és ha az újjászületésem előtt választhatnék magamnak népet és törzset, akkor zsidó lennék – de szefárd.» A «Fordítások» előszavában pedig ezt írja: «Aki ezeket a verseket fordította, nem költő. Abban azonban biztos, hogy napjaink költészetének nyelve a szefárd akcentusú ivrit.»

Az 1913-as XI. Cionista Kongresszus, Weizman doktor javaslatára elhatározta, egy zsidó egyetem létrehozását Jeruzsálemben. A szervezéssel Zsabotinszkijt bízták meg, aki nagy erőfeszítéseket tett a szükséges pénz összegyűjtésére, és az egyetemi struktúra kialakítására. Belgiumban és Olaszországban tanulmányozta a korlátozott anyagi erőforrásokkal rendelkező egyetemek működését.

Az egyetem létrehozását éles viták kísérték a cionista vezetők között. Weizmannal ellentétben – aki az egyetemet szellemi központként, tudományos akadémiaként képzelte el, ahonnan a jövő Nobel-díjasai kerülnek ki –, Zsabotinszkij a világ többi egyeteméhez hasonló oktatási intézményt akart, amelyben a „numerus clausus”-ok miatt továbbtanulni képtelen zsidó fiatalok sajátíthatják el a tudományokat.

Az egyetem alapkőletételénél, 1918. júliusában, Zsabotinszkij még katonai egyenruhában vett részt a jeruzsálemi Szkopusz hegyen. Az 1928-ban felavatott egyetemen már az ő elképzelései szerint kezdték el az oktatást – az érettségi után bárki jelentkezhetett.

Az acélfal és az arab-zsidó kerekasztal

1924-ben, a «Rasszvet» (Virradat) két egymást követő számában megjelent két írásában –«Az acélfal» és «Az acélfal etikája», Zsabotinszkij megjövendölte, hogy a zsidók és az arabok egymás mellett élését Palesztinában csak a fizikai elválasztás garantálhatja. Kíméletlen őszinteséggel fejtette ki, hogy miért nem lehet eredményes tárgyalásokat folytatni a palesztinai arabokkal.

Megállapította, hogy a „bennszülött” arabok önként sohasem fognak beleegyezni, hogy a zsidók kerüljenek többségbe Palesztinában. Ha pedig a zsidók többségbe kerülnek, azt az arabok gyarmatosításként fogják megélni. Történelmi példákkal illusztrálja, hogy a „bennszülöttek” – legyenek akár európai értelemben civilizáltak, vagy civilizálatlanok – mindig harcoltak a gyarmatosítók ellen.

«Minden bennszülött nép, függetlenül attól, hogy civilizált, vagy vad, úgy tekint országára, mint a saját nemzeti otthonára, ahol örökké ő a teljes jogú gazda– írja –; nem csak új gazdákat, de új gazdasági szereplőket és partnereket sem enged be önként a gazdaságába.

Ez érvényes az arabokra is.»

Két következtetést von le Zsabotinszkij.

Az első következtetése az, hogy: « … vagy abbahagyjuk kolonizációnkat, vagy folytatjuk, dacolva a bennszülött lakosság akaratával. Ezért ez csak a helyi lakosságtól nem függő erő – egy olyan acélfal – védelmében folytatódhat és fejlődhet, amelyet helyi lakosság nem képes áttörni.»

Ugyanakkor, leszögezi azt is, hogy « … ez nem jelenti azt, hogy a palesztinai arabokkal nem képzelhető el semmiféle megegyezés – csak az önkéntes megegyezés lehetetlen. …Egy élő nép csak akkor hátrál meg az ilyen sorsdöntő kérdésekben, ha már semmi remény nem maradt, ha az acélfalon egyetlen kis rés sem látható. … Csak ekkor veszítik el a „semmi sem számít” jelszavát hangoztató csoportok a befolyásukat, és szerzik azt meg a józanul gondolkodók. …»

Zsabotinszkij 1906-ban, amikor a Helsingforsi Programot fogalmazta, meg volt győződve arról, hogy ha világon valaha létrejön a két- vagy több egyenjogú nemzetiség által alkotott állam, az a zsidó-arab Palesztina lesz. Az 1930-as, «Kétnemzetiségű Palesztina» című cikkében azonban már utópiának nevezi ezt az elképzelést. Ezt írja: «Elismerem, volt olyan pillanat, amikor én is egy arab-zsidó Palesztina-szerződésről szőttem álmokat.»

Az „arabofil” cionista vezetők arab-zsidó „kerekasztal”-ra irányuló próbálkozásai sorra kudarcba fulladtak, aminek okát Zsabotinszkij abban látja, hogy még nem dőlt el: ki lesz az új Palesztinában többségben – az arabok, vagy a zsidók? Ebben az írásában leszögezi, hogy «a zsidók számára a kissebségi státusz elfogadása egy kétnemzetiségű rendszerben az öngyilkossággal egyenlő.» Tudja azonban, azt is, hogy a palesztinai arabok, saját jószántukból, sohasem egyeznének bele olyan mértékű zsidó bevándorlásba, hogy ők kerüljenek kisebbségbe. És levonja a következtetést: «Attól félek, hogy Palesztinát mi csak harc árán fogjuk elnyerni.»

Egy másik, a «Kerekasztal az arabokkal» című cikkében pedig ezt írja:

«Mi mindnyájan békét akarunk az arabokkal. Bármelyik zsidónak azt bizonygatni, hogy egy ilyen béke kívánatos, olyan , mint egy nyitott ajtón kopogtatni. A kérdés nem rajtunk, hanem a palesztinai arabokon múlik.

Mi nemcsak békét akarunk az arabokkal: minden zsidó és cionista a palesztin arabok javát is akarjuk. Mi nem akarunk egyetlen arabot sem kiűzni a Jordán partjairól. … Mi a jövendő zsidó Palesztináját így képzeljük el: a lakosság többsége zsidó, azonban az összes állampolgár, mindkét nyelv és az összes vallás egyenjogú, és minden nemzetiség széleskörű kulturális autonómiát élvez. A kérdés az, megelégednek-e ennyivel az arabok.…

… Akadnak közöttünk álmodozók, akik azt hiszik, hogy gazdasági előnyökkel a palesztinai arabokat meg lehet „hajlítani”(arról nem is beszélve, hogy honnan vesszük ezeket, amikor nekünk sincs elég). Ez az álom az arab lélek lebecsüléséből fakad, amire nekünk semmi alapunk nincs. Az egyes arabokat meg lehet venni, de az egész népet „gazdasági előnyökkel” senki sem tudja eltéríteni a nemzeti érzéstől. …

… a kerekasztal nem nyújt többet, mint egy kerek asztalt.

„Lesz béke Palesztinában, de csak akkor, amikor a zsidók többségben lesznek és az arabok meggyőződnek ennek elkerülhetetlenségéről; vagyis akkor, amikor világossá válik számukra, hogy „a probléma megoldása” nem az ő egyetértésüktől függ. …Addig azonban minden, az arab-zsidó politikai megegyezést eredményező párbeszédre irányuló próbálkozás hiábavaló és káros”

Megjelent a Remény 2006. nyári és őszi számában.

Felhasznált irodalom:

1. Зеев Жаботинский

www.beitar.org.ua/static/zhabo/index.html

2. Юрий Финкельштейн (Нью-Йорк):

Прощание с родиной („Полонез Жаботинского”)

www.vestnik.com/issues/97/0722/win/finkel.htm

3. Владимир Жаботинский: Ревизионисты

www.countries.ru/library/countries/israel/zabotinsky.htm

4. Jewish Virtual Library: Ze’ev (Vladimir) Jabotinsky

www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/biography/jabotinsky.html

5. The Jabotinsky Institute in Israel: Biography