A Szajna bal partjának tán legismertebb szállodája a Hotel Lutetia, amelynek
szépségére csak történelme vet árnyékot.
Az art deco előfutárának tartják: a Szajna bal partjának tán legismertebb szállodája a Hotel Lutetia, amelynek szépségére csak történelme vet árnyékot. A II. világháború idején a nácik sasfészke volt, nemrég viszont izraeli tulajdonba került. Az adásvétellel az épület jellegzetesen XX. századi története is újra felizzott.
A patinás szálloda krómmal díszített sörözőjében Sancerre bort és
osztrigát szolgálnak fel. A hely még őrzi olyan nagyságok
emlékfoszlányait, mint Simon de Beauvoir, aki 1940-ben a hotelben
írta egyik szerelmeslevelét Jean-Paul Sartre-nak. Azokat az időket
azonban elmosta a náci megszállás, a szép épületbe hosszú-hosszú
évtizedekre belevésődött a horogkereszt: a világégés alatt a Lutetia
a náci tisztek erődítménye volt. Néhány hónapja azonban Alfred
Akirov izraeli ingatlanmogul csoportja vette meg 145 millió euróért.
Az üzletet sokan a szálloda náci múltjának megváltásaként ünnepelték.
A Lutetia – visszafogott luxusa ellenére – mindig is az egyetlen
szálloda volt a Szajna bal partján, amely közelébe ért a jobb part
ragyogó „nagyasszonyainak”, a Ritz Hotelnek vagy a Crillonnak.
Az iraki gyökerekkel bíró Akirov a tervek szerint további 140 millió
dollárt költ majd az épületre, bár a felújításról szóló tervek még
nem kerültek napvilágra. Akárhogy lesz is, a tulajdonos annyit már
közölt, hogy nem akarja zsinagógává változtatni a szállodát – mondta
a The New York Times Magazine-nak Jean-Luc Cousty, a hotel vezetője.
Kémelhárítási központ kihallgató szobával
A szomszédos Bon Marcé áruház igazgatóinak ötletéből foganva a
Lutetia 1910-ben nyitotta meg kapuit, elsősorban azok előtt, akik a
városon kívülről jöttek vásárolni. Hullámos homlokzata egyik első
példája volt az eklekticizmusnak, vagy ahogy később hívták, az art
deco irányzatnak. Kezdettől fogva a folyó bal partja anekdotáinak és
intrikáinak hanyag eleganciával bíró helyszíne volt, ahol egy életet
lehet eltölteni olvasgatva és kávét szürcsölgetve.
Itt töltötte nászútját Charles de Gaulle, itt forgatta A bársonyos
bőr című filmjének egyes részeit Francois Truffaut. Itt bújt meg
Isadora Duncan. Peggy Guggenheim első férje egy telefonkészüléket
zúzott szét féltékenységi rohamában a hotel falai között, és itt
értesült Guillaume Apollinaire haláláról Pablo Picasso. A hír
hallatán a mester magába roskadt, csak ült némán, mielőtt tovább
dolgozott volna egyik önarcképén. Eddy Mitchell dala szerint itt
támasztotta a pultot Humphrey Bogartot idézően martinivel a kezében
Serge Gainsbourg. 1968-ban a szállodában lakott a párizsi
béketárgyalásokra érkező észak-vietnámi küldöttség. Akkoriban 12
dollár volt a szobaár egy éjszakára, manapság 300.
Napjainkban a Lutetia a Saint-Germain negyed krémjének menedéke,
ahol Catherine Deneuve és Isabelle Huppert ad interjúkat, Gérard
Depardieu tűnik fel motorbiciklijével, és ahol néha Carla
Bruni-Sarkozy is reggelizik.
Talán épp a hotel hangulata volt az, ami miatt a nácik is szemet
vetettek az épületre. A német tisztek már 1940 júniusában pezsgővel
köszöntötték egymást, de azt bizonyára nem tudták, hogy a
személyzetnek sikerült a hotel pincéjében egy fal mögött elrejteni a
legjobb palackokat.
A Lutetia hamarosan a birodalom kémelhárításának helyi központja
lett, itt fizettek jutalmat azoknak, akik árulóként információkkal
szolgáltak az ellenállásról. Kihallgatások zajlottak abban a
szobában, amelynek ablaka a Cherche-Midi börtönre nézett. A
fegyházban híresztelések szerint a megkínzott rabokat kádba tették,
majd gyakorlatilag felforralták őket.
Nem személyes ügy
Rögtön a háború után a Lutetia a koncentrációs táborok túlélőinek
fogadóhelyévé változott. Az épületet megsemmisült remények íze járta
be, a faliújságokat az eltűntek fényképei borították: a fotókon a
megsemmisítő táborok szellemhez hasonlító egykori rabjai bóklásztak
csíkos pizsamáikban.
Iréne Némirovsky írónő – a Suite Francaise szerzője – két lánya is
itt kereste szüleit. Az idősebb, Denise egy alkalommal kétségbeesve
rohant egy nő után, akit anyjának vélt. Akkor még nem tudta, hogy
Némirovsky három évvel korábban meghalt Auschwitzban.
Alfred Akirov tud a szálloda sötét történelméről, de különösebben
nem indítja meg, és arra sem büszke, hogy a korábbi náci sasfészek
most zsidó tulajdonba került. Az adásvétel után a Le Monde című lap
egyik olvasója úgy kommentálta a hírt, hogy „ha nem az araboknak,
akkor ellenségeiknek adjuk el Párizst”. Sokan úgy vélték, hogy
fölöttébb udvariatlan fogalmazás ez, de valahol mégiscsak pontos. A
Ritz, a George V és a Royal Monceau ugyanis mind arab tulajdonban
van, a Hotel de Crillon pedig szaúdi birtokba került.
Amikor Akirovnak az amerikai újságíró felhozta, hogy akadnak, akik
szerint a vétel a Lutetia történetének szimbolikus erejében
gyökerezik, az ingatlanmogul azt válaszolta: „Nézzék, nem hinném,
hogy egy nagyvállalat ilyen okból köt üzletet, ez nem hobby, ez nem
személyes ügy”. Valóban, a Lutetia újabb ékes darab Akirov gyorsan bővülő
hotelportfoliójában. A 69 éves üzletember birtokában van Jeruzsálem
két legjobb szállodája, a David Citadel és a Mamilla, amely 2009-ben
nyílt meg. Most épp azon dolgozik, hogy újabb két gazdag történelmű
épületet – a londoni Café Royalt és az amszterdami Conservatoriumot
– alakítsa öt csillagos szállodává. Mindkettő egy éven belül
vendégeket fogadhat.
Bizonyos tekintetben Akirov múlt iránti közömbössége nem is fontos
– vélik jó néhányan, hangsúlyozva: a Lutetia egyszerre fájdalmas és
szomorú, máskor csillogó, mélyen francia, de egyben kozmopolita
története mindig is Párizsé marad.
A szálloda falán emléktábla hívja fel a figyelmet mindarra, ami a
világháború alatt ott történt. És vannak még élők is, akik
emlékeznek. Például Juliette Gréco. A híres énekesnő, a
Saint-Germain múzsája, 2010 decemberében visszatért a Lutetiába,
hogy részt vegyen az épület 100. évfordulójának ünneplésében. A 84
éves művésznő számos estét töltött ott Albert Camus, Jean Cocteau
vagy épp Serge Gainsbourg társaságában. De ott volt akkor is, amikor
a háború után anyját és testvérét kereste. Családját 1945-ben
deportálták, mert részt vettek az ellenállásban. Szerinte a Lutetia
története a „szeretet, a megtalálás, a boldogság, ugyanakkor a
terror története is”.
