– Remények és valóság címmel rendezett szerdán az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) konferenciát a Visegrádi
Együttműködés négy országának (Csehország, Lengyelország,
Magyarország és Szlovákia) demokratikus átalakulásáról a
rendszerváltás huszadik évfordulója alkalmából.
A szervezet párizsi székhelyén cseh, lengyel, szlovák és magyar
hozzászólók, valamint a párizsi Nemzetközi Tanulmányok és Kutatások
Központja francia elemzőinek részvételével nagy érdeklődés mellett
tartott vitasorozat a Visegrádi Négyek (V4) UNESCO-n belüli első
közös együttműködése volt.
A közép-európai országok nagykövetei tavaly ősszel határoztak
arról, hogy többek között együttes megjelenések formájában
szorosabbra fűzik a szervezeten belüli kapcsolataikat, ezzel is
erősítve a közép-európai régió érdekérvényesítését.
„A közép-európaiság nagyon sok lehetőséget rejt magában.
Félszavakból is megértjük egymást, ezt eddig nem aknáztunk ki
eléggé, s ezzel élni kell … Azóta minden hónapban találkozunk,
gondolatot cserélünk, mindent megbeszélünk” – mondta a konferenciát
követően az MTI-nek Bogyay Katalin. Magyarország
UNESCO-nagykövetének megítélése szerint a bemutatkozás iránti
érdeklődés – amelyre eljött többek között a kínai, az afganisztáni,
az iraki, a vatikáni, a német, a francia, a szerb és a horvát
nagykövet – azt mutatta, hogy a világ többi részét kifejezetten
érdekli, hogy a régiónk történelmi tapasztalata a demokratikus
átmenet szempontjából adaptálható-e máshol. Ezenkívül a közös
fellépés Magyarország számára is – amely jelenleg a V4-ek soros
elnöki tisztét tölti be – erősebb jelenlétet és érdekérvényesítést
tesz lehetővé.
Jacques Rupnik, Közép-Európa egyik legjelentősebb francia
szakértője arról beszélt, hogy távolról nézve a közép-európai
rendszerváltásokban az erőszak nélküli átmenet a legkülönlegesebb,
és a leginkább elemzésre méltó elem a mai napig. Ez pedig a
demokratikus ellenzék stratégiájának köszönhető, amely a nyolcvanas
években tudatosan felmérte a pártállami rendszer erőszakmentes
megdöntésének lehetőségét. A nyugati elemzőket ez a kérdés
foglalkoztatja a legjobban, s ettől a példától tart jelenleg
leginkább az iráni vezetés is – tette hozzá a politológus.
Rupnik azt is fontos elemnek tartja, hogy a demokratikus ellenzék
minden országban felismerte, hogy elszigetelt forradalom nem
lehetséges, hanem együtt kell működni a kelet-európaiaknak.
Ehhez kapcsolódott a magyar hozzászóló, Miszlivetz Ferenc, az
egykori Szabad Kezdeményezések Hálózata egyik alapítójának előadása
is. A szociológus arról beszélt, hogy a kommunizmus valójában az
1956-os magyar forradalommal véget ért, és ezt megértve valamennyi
közép-európai ország hozzáfogott a rendszer gyengítéséhez, de
mindegyik másképpen. Példaként említette a lengyel Szolidaritás
mozgalmat, illetve a magyar demokratikus ellenzéket. Az egyes
országok ellenzéki civil társadalmai, amelyekben több ezren vettek
részt, viszont egy idő után elkezdtek a határok felett együttműködni
egymással és folyamatos konzultáció folyt az országok között.
Rupnik és Miszlivetz szerint igazából meglepő, hogy ez a szoros
együttműködés a rendszerváltást követően megszakadt Közép-Európában,
viszonylag kevés szinten működik jelenleg, s gyakorlatilag húsz évet
kellett várni ahhoz, hogy például a Visegrádi Együttműködés
keretében ismét egymás partnerei legyünk.
Rupnik úgy vélte, hogy a kelet-európai országok sokáig nem akartak
a régió megkülönböztetéséről hallani, mert céljuk az uniós
csatlakozással az Európához való tartozás elismertetése volt, de
mára megérett a helyzet a regionális együttműködésre. Példaként
említette a magyar-szlovák viszonyt, ahol a politikai együttműködés
elakadásával óriási szerep juthat a kulturális diplomáciának és az
oktatási programoknak a konfliktusok kezelésére.
BPI/MTI
