Ha Izrael csapást mérne Iránra – amerikai forgatókönyv

The New York Times. Izrael mindenképpen a meglepetés erejével tudná végrehajtani a támadást, 


 Ha  Izrael csapást mérne Iránra – amerikai forgatókönyv

Az amerikai-izraeli viszony gyors romlásával, iráni ellencsapással és regionális
válsággal járna, ha Izrael az Egyesült Államok értesítése nélkül
megelőző légicsapást mérne iráni atomlétesítményekre – ismertette a
Brookings Intézet elemzését a The New York Times.

 Izrael mindenképpen a meglepetés erejével tudná végrehajtani a
támadást, de a létesítmények lebombázása nem jelentené az iráni
tudás „lebombázását” is, vagyis Teherán előbb-utóbb helyreállítaná a
károkat. Az akció sikerességét eltérőképpen ítélné meg az amerikai
és az izraeli vezetés.
 Washington szerint a légi támadások legfeljebb néhány évvel
vethetnék vissza az iráni atomprogramot, ami nem érné meg azt az
árat, amelyet az izraeli akcióért kellene fizetni. Jeruzsálem
viszont sikerként könyvelné el az akciót, mondván, pár év is számít.
Azzal is érvelne: a katonai fellépés meggyengítené az amúgy is
törékeny helyzetű teheráni rezsimet, és siettetni bukását.
 Izrael 1981-ben már lebombázta az iraki Ozirakban működő
atomerőművet. Szíriában 2007-ben megsemmisítő csapást mért egy
észak-koreai építésű reaktorra. Titokban átrepülési engedélyt és
felszerelést kért 2008-ban a Bush-kormánytól, hogy egy napon
megtámadhassa Irán jobban rejtett és védettebb atomlétesítményeit.
Washington a kérést elutasította. Izrael ezek után vajon kockáztatna
egy csapást? Ha igen, az milyen következményekkel járna? – ezt
vizsgálta meg egy szimuláció keretében a washingtoni agytröszt. A
nagyobb élethűség kedvéért egykori amerikai döntéshozókat és
felderítő tiszteket kértek fel, hogy az amerikai, izraeli és iráni
vezetés szerepébe helyezkedve játsszák el a valószínű
forgatókönyvet.
 Első lépésben Izrael gyorsan üzemanyag-újratöltő bázist létesít
Szaúd-Arábia sivatagos részén Rijád tudta nélkül, majd megtámadja
Irán hat legfontosabb nukleáris létesítményét.
 Mivel Washington előzetesen nem kapott értesítést a támadásról,
gyorsan lehűl az amerikai-izraeli viszony. Az amerikai vezetés
felszólítja Izraelt, hogy szüntesse be a támadásokat, bár
Washingtonban többen azt remélik, az izraeli attak meggyengíti a
teheráni kormány, különösen az Iszlám Forradalmi Gárda
helyzetét.
 Miközben Washington igyekszik csillapítani a feleket, Patriot
rakétaelhárító egységeket és Aegis cirkálókat telepít a térségbe,
figyelmeztetve Iránt, ne is gondoljon ellencsapásra. Amerikai
szakértők figyelmeztetnek: Izrael célja, hogy a konfliktusba bevonja
Amerikát, hogy további csapásokat hajtson végre Irán ellen.
 A viszály következő lépéseként a figyelmeztetések ellenére Irán
ellencsapást hajt végre izraeli célpontok, köztük a dimonai katonai
atomlétesítmény ellen. A károk és az áldozatok minimálisak, de Irán
két szövetségese, a libanoni Hezbollah és a palesztin Hamász
mozgalom rakétákkal támadja meg Izraelt, amely, azt gondolván, hogy
elérte célját, nem válaszol.
 Irán az őt ért támadások után a helyzetet arra igyekszik
kihasználni, hogy nacionalista alapon egyesítse az ország népét,
egyúttal legyűrje az ellenzéki pártokat. Kisebb támadásokat intéz
Izrael ellen, az Egyesült Államokat pedig papírtigrisnek állítja be,
amely nem képes úgymond megfékezni szövetségesét. Teherán, azt
gondolván, hogy Szaúd-Arábia részese volt az izraeli támadásnak,
rakétákat lő ki az abqaiq-i olajfeldolgozó ellen, és az ország
keleti részén felkelést igyekszik szítani a síita muszlimok körében
a szaúdi kormány ellen. Egyúttal támadásokat hajt végre európai
célpontok ellen is, arra számítva, hogy az ottani kormányok Izrael
és Amerika ellen fordulnak.
  Irán úgy dönt: nem támad meg amerikai célpontokat, hogy elkerülje
az Egyesült Államok teljes fellépését.
 Annak ellenére, hogy az iráni ellencsapás Izraelben csak mérsékelt
károkat okoz, az izraeli kormány hazai kritikusai a sajtóban azt
állítják: az ország vezetői, miután nem képesek minden
rakétatámadásra reagálni, aláásták az izraeli elrettentő erő
hitelét. A Hezbollah naponta 100 rakétát lő ki Észak-Izraelre,
többnek Haifa és Tel-Aviv a célpontja. Az izraeli gazdaság megbénul,
a kormány amerikai beavatkozást sürget, arra panaszkodva, hogy az
ország népességének egyharmada menedékhelyen él. Százezrek
menekülnek el Haifából és Tel-Avivból.
 Izrael – az Egyesült Államok hallgatólagos beleegyezésével –
ellenakciót indít a Hezbollah ellen: légicsapásokat hajt végre, és
különleges erőket vet be 48 óra leforgása alatt, egyben megkezdi egy
nagyobb légi és szárazföldi támadás előkészítését.
 Irán – tudván, hogy végső fegyvere az olajár emelése – úgy dönt,
rakétákkal megtámadja a szaúd-arábiai Dhahran olajipari központot,
egyidejűleg megkezdi a Hormuzi-szoros elaknásítását. Egy panamai
bejegyzésű, amerikai tulajdonú tanker és egy amerikai aknaszedő hajó
súlyosan megsérül. Az olaj ára magasba szökik.
 Washington nem képes tétlenül szemlélni, hogy katonai erejét és a
közel-keleti olajkészleteket fenyegetik, ezért nagy arányú erősítést
hajt végre a Perzsa-öböl térségében.
 A szimuláció ekkor, nyolc nappal az első izraeli légi csapás után
ér véget. A folytatás kitalálható: az Egyesült Államok hajlik arra,
hogy megsemmisítsen minden iráni légi, földi és tengeri célpontot a
Hormuzi-szorosban és környékén. Az iráni haderő egy ilyen akcióban
súlyos veszteségeket szenvedne.
 Győztesről nem lehet beszélni. Izrael sikert emleget, az Egyesült
Államok kétségeit hangoztatja. Megkezdődik annak értékelése, milyen
mértékben sikerült felszámolni az iráni nukleáris programot, és
léteznek-e az országnak olyan titkos létesítményei, ahol egy-két
éven belül újraindíthatják az atomprogramot.