kilencven évvel az 1848-as forradalom kitörése után, Bibó István, aki akkor olyan idős volt, mint a márciusi ifjak, megírta a szabadságszerető ember tízparancsolatát.
Ünnepi beszéd a Magyar Zsidó Szabadságharcosokért Emlékbizottság Egyesület megemlékezésén, Budapest, 2010. március 14.
Tisztelt Ünneplő Közösség,
kilencven évvel az 1848-as forradalom kitörése után, Bibó István, aki akkor olyan idős volt, mint a márciusi ifjak, megírta a szabadságszerető ember tízparancsolatát. Az ötödik parancsolat ezekkel a szavakkal kezdődik:
„A szabadságszerető ember szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát veszélyezteti…”
Azokat a zsidó honfitársainkat, akik magukénak érezték az 1848-as forradalom eszméit és részt vettek a szabadságharcban, az egy és oszthatatlan szabadságnak a vágya vezérelte, és ennek a szabadságnak az érvényesítése révén gondolták megélni a honfitársaikkal szembeni kötelességeiket is. Számukra nem létezett elkülönülő zsidó szabadság, csak az egy, osztatlan magyar szabadság, amibe, hitték, az ő személyes, a zsidóságuk kibontakozásának is teret adó szabadságuk is beletartozik. Mintha tudták volna, amit később Bibó pontosan megfogalmazott: ha elfogadom, hogy a környezetemben bármely embertársam szabadsága igazságtalan korlátokat szenvedjen, akkor a magam szabadságát is veszélyeztetem. Ha másokért harcolok, magamért is harcolok. De ha elviselem, hogy az erőszak ma a szomszédomat térdre kényszerítse, mert talán cinkos vagyok, vagy mert csupán csak félek, akkor ne csodálkozzam, ha holnap majd értem jönnek el, és már nem lesz, aki mellém álljon, és megvédjen.
Zsidó honfitársaink 1848-ban számosan csatlakoztak a szabadságharchoz, és sokan kitartottak a fegyverletételig. Hősiességüknek nem lehet hitelesebb méltatója, mint Szemere Bertalan miniszterelnök, aki a szegedi országgyűlés utolsó ülésén, 1849. július 28-án így szólt:
„Uraim, ha a zsidó nép szinte ott van a csatatéren és vérét ontja egy olyan hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságért, melyet csak remél, azon jogokért, melyeket még nem bír, mit bírnak a többiek, kik vele harcolnak, azt hiszem, az igazság kívánja, hogy … a nemzetgyűlés azon elvi kijelentését tovább ne halassza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai, jogban, kötelességben a többiekkel egyenlők.”
Tisztelt Ünneplő Közösség,
az emlékezés felszabadít és kötelez. Szemere Bertalan szavai, de Bibó István szavai is, bár a távoli múltból érkeznek hozzánk, még mindig azzal szembesítenek bennünket, hogy a szabadságról alkotott képünk milyen töredékes, és, különösen, a szabadsággal kapcsolatos tapasztalataink mennyire ellentmondásosak és hiányosak. Legyen számunkra ez a nap is, amikor hálával és tisztelettel emlékezünk az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban részt vevő zsidó honfitársainkra, az eszmélődés és az erőgyűjtés alkalma: lássuk meg, milyen sokat kell még tennünk, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság ügye közöttünk egy és oszthatatlan legyen, és szánjuk is rá magunkat a szabadság felé vezető, még mindig igen hosszú útra!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Dr Csepregi András
