Roth Tibor (a Brassói Hitközség elnöke): elhangzott a Debreceni Zsidó Hitközség szervezésében tizedik alkalommal megrendezett, a határon túli magyar anyanyelvű hitközségek találkozóján
Roth Tibor (a Brassói Hitközség elnöke): A sorvadó Kelet Európai Zsidó Hitközségek jövőjéről
/elhangzott a Debreceni Zsidó Hitközség szervezésében tizedik alkalommal megrendezett, a határon túli magyar anyanyelvű hitközségek találkozóján/
Semmi sem tart úgy össze egy közösséget, mint a közös érdek, a közös cél, vagy Isten ments, a közös veszély. Már látni csökkenő hitközségeinken belül is, hogy lazulnak az összetartó kötelékek, mind nehezebben jönnek össze a kevesek. Zsidó élet, vallásgyakorlat, kóser étkezés, zsidó kultúra, jiddish nyelv, már nem divat. Brisz, bar micvo, haszene ha van évenként egy-egy, de egyre inkább szökőévenként. Közös veszélyérzet, hála Istennek pusztulóban, bár sajnos még néha, helyenként jelentkezik, de azért a mindennapi emberek mindennapi életében nem tényező.
Soah, Holokauszt emlék, még mély hatást keltő és még sokáig az lesz, de már nagyon kevesen maradtak szemtanúk. Azok, akiknek a holokauszttal kapcsolatban személyes emlékeik vannak, nemigen fognak már az elkövetkező évtizedben ezekről szólni, a Shoa történelmi emlékké válik – amit az elődök éltek át, kevesen éltek túl – de már-már nem lesz az a drámai, fájó, mindenen túlnövő borzalom, kapocs. Hogy mi marad a zsidóságot összetartó tényezőként? Erről szólna a következő tíz kérdés, mely nekünk, meg így-úgy működő kisebb vagy még kisebb hitközségek vezetőinek létkérdés.
I. kérdés: Nép, nemzet vagy vallás?
Nemrégiben Neuman Viktor, a temesvári egyetem professzora nyomott kezembe egy általa írt könyvet erről a témáról. Nem a zsidóságról, hanem általában és inkább arról, hogy ez a kérdés legalábbis Európában, már nem aktuális, mert már itt van a Homo Europaeus és a XIX-XX. századot betöltő, sok vérrel áztatott disputa a francia NATION demokratikus fogalma és a német etnocentrikus VOLK elmélete között, mely békés és bölcs módon rendeződött. Zsidó vonatkozásban ez még csak elméletileg sem igaz, mert itt vagyunk mi, akik már most is a fenti kérdéssel vívódunk, és nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy például zsidó nemzetűnek, vagy inkább a zsidó népi kisebbséghez, vagy még inkább csak zsidó valláshoz tartozónak valljuk magunkat. Talán, ha héberül kezeljük a témát a válasz egyszerűbb, egyértelműbb. Nép és nemzet egyazon szóval fordítható- AM, AM JISZRAEL, AM SZEGULA- a választott nemzet – nép, aki az egyisten választott, hogy törvényét tartsa és hirdesse. ATA Behartanu (Te kiválasztottál) itt semmi kétely nem kellene, hogy legyen. De mégis a kérdés nagyon súlyos és aktuális.
Mondanom sem kell, hogy a nemzsidók szempontjából mi egyértelműen csupán csak zsidók vagyunk, minden nemzet-, nép-, vallásdilemmán túl. Engedelmükkel erre egy pozitív viccet mondanék. A Moszkvai Hadiakadémián egy tábornok tartott előadást a jövendő tiszteknek egy esetleges elkövetkező III.világháború stratégiai sajátosságairól. Miután befejezte, egy hallgató azt kérdezte az előadótól, hogy ha Oroszország részt venne a feltételezett háborúban, ki lenne az ellenfele. A válasz az volt, hogy valószínűleg Kína. Ismét kérdezte a hallgató, hogy hogyan tudna a 150 milliós Oroszország hadakozni az 1500 milliós Kínával. A tábornok nyugodtan válaszolt, hogy „a modern háborúban a létszám nem játszik döntő szerepet és példaként említi, hogy a Közel- Keleten 5 millió zsidó többször legyőzött 100 millió arabot.” Rövid szünet után a hallgató kétkedően kérdezte: „De tábornok úr, van nekünk ennyi zsidónk?”
II. kérdés: Orthodox, vagy „csak” zsidó?
A Gallup Közvéleménykutató Intézet egy frissen közzétett értékelése szerint az európai zsidóság 30 %-a orthodox (ebből 22 % un. modern orthodox) 30 % konzervatív és reform, (ill. neológ és neológabb), de 38% „csak” zsidó meg laikus, a fennmaradó 6 % nem volt hajlandó, vagy nem tudott választ adni erre a nehéz kérdésre, mert maga a kérdés nagyon nehéz.
Hogy mi a különbség az orthodox, konzervatív, ill. a reform között az jellemzően a hupe alatt érzékelhető. Fenti megoszlás egyéni bevallások alapján készült, ami azt jelenti, hogy többé-kevésbé ez a hitközségeken belül is érvényes. Még komplikáltabbá válik a helyzet, ha tekintettel vagyunk arra, hogy a tagság több mint a fele nő, hogy egy része nem igazán zsidó származású, mint például vegyes házasságokban az élettárs, és végül is a zsidó származású tagok zsidó nevű többsége nem halahikus zsidó. Ennek dacára az ilyen összetételű hitközségek nagy része orthodoxnak tartja magát, vagy annak van minősítve. Van még egy olyan eset is, hogy a hitközség multiárnyalatú és kérésre változtatható, pl. a nők karzaton ülnek kötelezően, vagy sem.
III.kérdés: Ki a zsidó és főleg ki nem?
Legjobban szeretem Simon Peres meghatározását: „zsidó az, akinek a gyermekei zsidók”. Ez egy optimista és bölcs hozzáállás, mert legalábbis a jövőt nézve ezzel a felfogásssal remélhetjük a szektarizmus által megtépázott zsidó egység helyreállítását. De sajnos nem sokan, főleg a döntőképes vallási tényezők közül vállalják azt a feladatot, hogy ezt a szépen hangzó meghatározást a gyakorlatban foganatosítsák. Ennek következménye az, hogy hitközségeken belül képződnek feszültségek, mert egyek tagok kevésbé zsidók, mint mások, így kínos diszkriminációk születnek (minjan, hitközségeken belüli tisztségviselés, temető parcellázás stb.)
Egyrészt a zsidóságot szerető, csodáló vagy csak becsülő egyén, aki valamilyen tiszteletreméltó okból a törzshöz szeretne, egyenlőként tartozni elriad, mert sokszor gyanúval, idegenkedéssel és áthidalhatatlannak tűnő feltételekkel viszonozzák naív szándékát. Másrészt szaporodnak az ún. „konkurrenciális”szervezetek, egyesek sikeresen, mint pl. a Chabad, a JCC rendszer, valamint sok vallásos vagy nem vallásos, de zsidó eszmeiséget kereső kezdeményezés. Nem kellene attól is tartani, hogy amíg mi azon vitakozunk a hitközségeken belül, hogy ki zsidó vagy ki nem, mások fogják ezt a kérdést eldönteni?
IV. kérdés: Hogyan olvassuk a Tórát?
A zsidók a Tórát a Savuot ünnepen kapták az Úrtól. Nem véletlen, hogy a keresztények Pünkösdje – szintén a Húsvét utáni két hétre esik és jelentősége az Isteni sugallatú szentlélekkel kapcsolatos.
A Tóra a zsidóság lelke. A Tóra minden nemzedéknek újbóli megnyilatkozása. A vallásos cionizmus híres megalapítója a nagy Kook Abraham rabbi egy tükörhöz hasonlította a Tórát. A tükör változatlan marad, csak a beletekintő más, minden nemzedékkel változó. Minden időszak új helyzeteket, új befolyásokat, új kihívásokat hoz magával. Ha Tóránk tükréből figyeljük, népünk sorsát tudjuk elővetíteni. Modern világunkban nagyon sok esetben hiányzik a „tükör”. A zsidóságot fenyegető talán legnagyobb veszély a „tudatlanság”.
Az a hatalmas kapocs, amely még létezik, még ott van és összetartja a földön szétszórt zsidó népünk gyérülő közösségét, az összetartozás tudata. Közös értékeink fogyóban vannak, illetve közös értékeink ismerete ritkul. Egyre inkább találkozunk a zsidó tudatlanság, a zsidó ignorancia jelenségével. A könyv népe egyre kevésbé ismeri saját könyvét és habár a tudományok házában ma is fontos szerepet vállal, a maga zsidó tudományában egyre növekvő az analfabetizmus.
Mi itt a teendő? Talán olvassuk a Tórát fordításban, vagy írjuk meg annak modern változatát?
V. kérdés: Hiszünk még Istenben?
Hányan vannak még hitközségeinkben, akik erre a kérdésre vonakodás és magyarázatok nélkül őszintén és határozottan igennel felelnek? Hitközségeinkben nem lett-e a HIT kényes téma, legjobb esetben úgy értelmezve, hogy „ne magyarázd, inkább gyakorold!” Nem ritkán előforduló helyzet, hogy egy–egy hitközségi választott személyiség, sőt elnök azzal kezdi működését, hogy „én igenis vállalom a „kávodot”, sőt a munkát, meg a felelősséget, de a valláshoz nem sokat értek és nem is akarok ezzel foglalkozni. Ez a feladat a rabbira (esetleg az előimádkozóra) hárul. Ma már ott tartunk, hogy a mi vidékünk hitközségeiben alig van rabbi és az előimádkozók, ill. imádkozni tudók (Tóra olvasásról nem is beszélve) egyre kevesebben vannak.
Ha egy rabbinak tesszük fel a kérdést, minden valószínűséggel kérdéssel válaszolna „melyik istenben?” De ez már csak időnyerés, mert a mai világban, a monoteista vallások kezdik felfedezni és elismerni azt, ami közös bennünk. Erre az új megértésre alapul az egyre szélesebben terjedő zsidó-keresztény párbeszéd.
Nem ritkán Isten nevét túl gyanúsan használják. Egy súlyos baleset, melyben két autó egymásnak szalad, totál kár, egy fiatal férfi és egy szép fiatal nő karcolás nélkük kiszállnak a tönkrement autókból. A nő: „Biztos Isten úgy akarta, hogy mi életben maradjunk és barátokká váljunk.”
A férfi: „Semmi sem maradt az autómból, csak egy üveg bor, ami csodával határos módon nem tört el. Biztos Isten úgy akarta, hogy ezt most megigyuk.” Ki is vette, le is ivott jó pár kortyot (az üveg felét) és a másik felét odanyújtotta a hölgynek, aki nyugodtan válaszolt: „Én előbb megvárom a rendőröket”.
VI. kérdés: Hogyan foglalkozzunk a Holokauszt emlék ápolásával?
Többször használtuk felhívásként „Megbocsátunk, de nem felejtünk”. A megbocsátást úgy értjük, hogy nem tarthatjuk és nem is tartjuk felelősnek most élő zsidó és nem zsidó polgártársainkat a 65 évvel ezelőtt történt zsidóirtás borzalmaiért, de nem felejtünk. Zsidó tradíciók szerint szeretteink emlékét úgy szolgáljuk, hogy haláluk napján kaddist, ill. El Male Rahamim imákat mondunk az elhunyt emlékére. Igy kellene cselekednünk a Holokausztban elhunytak emlékének adózva is. Egyszer az év meghatározott napján nagyméretű gyászgyülekezetet kell tartanunk városaink nem zsidó polgárainak és elöljáróinak aktív részvételével.
Akciókat kell indítani -sajtó és egyéb szervezetek, hatóságok támogatásával azokban a városokban, ahonnan zsidókat nagy számban deportáltak, – a holokausztban mártírhalált halt polgártársak emlékére. A helységek központjában (nem a zsidó templomok, vagy hitközségek hátsó, bezárt udvaraiban) emlékműveket kell emelni.
A Rishon Le Tzioni, testvérvárosok /barátságpark példa erre a megváltozott zsidó attitűdre.
VII. kérdés: Hitközségek és szövetségesek hogyan tovább?
Az európai zsidóság emancipációját megelőző időszakban a zsidó községek (Communitás Judeorum) politikai közületek szerepét töltötték be. Egyenjogúsítás után, -mely nem hirtelen és nem egyszerre ment végbe különböző európai és főleg közép-kelet európai országokban – a hitközségek jogi helyzetének megfelelő törvények és kormányhatározatok születtek. A hitközség, vallás, ill. szertartási, kulturális, oktatási és humanitárius intézmények fenntartására létesített testületrendszer a zsidó felekezet mindenkori főszerve lett. A hitközségeknek egymással laza szövetségi jellegű kapcsolatai voltak. A hitközséghez való tartozás közjogi kötelesség volt és a hitközségi adó befizetése által a tagok kötelezően hozzájárultak a hitközség terheihez. Ezen kívül komoly községi és állami támogatást kaptak a helyileg szervezett és államilag elismert zsidó hitközségek. Államonként ez a szervezeti rendszer részleteiben különbözött ugyan, de nagy vonalaiban hasonló volt.
A holokausztot követő időszakban és a térségben létrejött kommunista államokban a zsidóság száma drasztikusan csökkent. A központosított, diktatórikus önkény rendszerekben az a kevés zsidó vallási, nemzeti, kisebbségi élet, amely engedélyezve volt, a kommunista rezsimek intézményrendszeréhez hasonlóan lett megszervezve.
Rendszerváltások után az újdonsült demokráciákban a zsidóság szervezkedése főleg külföldi anyagi támogatással, improvizációval, számos jóindulatú, de a helyi jellegzetességeket kevésbé ismerő, sokszor egymással versengő zsidó szervezetek segítségével történt.
Talán a vajúdó Európai Unió keretein belül a kelt-európai, volt kommunista országokban is egy egységesítő jogrendszer keretein belül fogunk keresni és találni megoldásokat. Sok érv szól amellett, hogy a hitközségek a még létező zsidóság számának figyelembevételével hatékony, minél inkább a helyi közigazgatási rendszerhez igazodó szervezetté alakuljanak át. Európai szinten újra kell gondolni a hitközségek megfelelő (állami/helyi) támogatását a helyi önkormányzatokon keresztül.
A különböző államokhoz kötött szövetségek szerepét és hatáskörét szintén ideje átgondolni és egy európai gondolatrendszerben egységesen felújítani.
VIII. kérdés: Kié a vagyon?
Minden hitközségnek volt vagyona (zsinagóga, mikve, csirke vágóhíd, elemi iskola, székhely, temető). Nagyobb hitközségeknek volt kórháza, idősek otthona, árvaháza, fiú/leány gimnáziuma, néhol kultúrháza, sőt bérházai, telkei is. Sajnos az ingatlanokat először a nácik, utána a kommunisták különböző időpontokban és különböző érvekkel kisajátították, államosították, vagy egyszerűen elvették és más szervezetek, vagy személyek „de facto” tulajdonába parancsolták.
Voltak épületek, sőt templomok is, melyeket egyszerűen leromboltak, vagy felgyújtottak. Mindennek dacára még „dúl” a zsidó intézményi vagyonok rendezésének folyamata. A megoldás koncepciója és lebonyolítása országonként változik. Az első és a legfontosabb lépés a visszaszerzés majd a tulajdonjogi rendezés. Nagyon sok olyan hitközség van, amelynek vagyona megmaradt, de már nem képes azt felhasználni, vagy értékesíteni. Itt vetődnek fel az örökösödési kérdések, jogi, etikai, morális vagy éppen szentimentális szemszögből. Sok az igénylő: szövetségek, adakozók, leszármazott, vagy kiszármazott szervezetek, emlékápolók, kegyeletőrzők. Mindenki a saját igazáért, illetve részéért küzd.
Időközben az eredeti tulajdonos, a hitközség, – amelynek valamikori tagjai e vagyonokat önerejükből, lelkesedéssel, hittel és áldozattal hozták létre – egyre gyorsabban és visszavonhatatlanul sorvad.
Ennek a témának azonban van egy nagyon fontos vonatkozása, mégpedig az, hogy sokan szeretnék a vagyonok gyümölcsét élvezni, azonban kevesen – mondhatni senki – nem hajlandó vállalni az ápolás és felelősség súlyos gondját, lásd az elhagyott zsidó temetők megoldhatatlannak tűnő anyagi és etikai kérdését. Kellene egy intézményes megoldás, európai v. világszinten. Egyértelmű, igazságos a zsidó hit, tradíció és morál szellemében létrehozott szervezet, mint például a KEREN KAYEMET LEISRAEL volt és még marad is. Egy szervezet, amely transzparens, demokratikus, és amelyben minden zsidó hisz, mely kellő befolyással és szakértelemmel rendelkezne, hogy ezt a számtalan bonyolult kérdést a zsidó nép érdekében rendezze egységesen, hisz nincs más, akié a vagyon lehetne.
IX. kérdés: Hol van Izrael?
Egy Amerikában lévő mozgalom neve: American Council of Judaism. 1942-ben floridai reform rabbik alakították. Ők teljes egészében elutasítják a cionizmus alapgondolatát a zsidóság nemzeti mivoltáról és azt vallják, hogy a zsidóság csak vallás (nem egyedüli a világon). A zsidó hitű amerikaiak azt vallják, ők nincsenek száműzetésben (Diaszpora, Galut) hanem otthon vannak a hazájukban.
Szerintük Izrael állama egy politikai jelenség, amely nem része a zsidó vallásnak. Allan Brownfeld –Issues c. folyóiratuk kiadója – úgy hiszi, hogy ezt a nézetet osztja az amerikai zsidóság „halk többsége”. Ezzel szembel Joel Margui a francia „Consistoira Central” elnöke ezt írja: „Vállalom Izraelhez, a zsidó nép történelméhez, tradíciójához, kulturájához, nyelvéhez, vallásához való tartozásomat, azonban ez nincs ellentétben francia állampolgárságommal.”
Jean Cohen amerikai újságíró szerint:”Izrael az, ami a világ zsidóságát életben, büszkének és biztonságban tartja”. Sokan állítják, ha nem lett volna SOAH, nem lett volna Izrael, lehet. De az biztos, hogy nem lett volna SOAH, ha akkor lett volna Izrael.
Azt vallom, hogy Izrael a szívünkben van, akárhol legyünk is. Nem volna ideje, hogy minden zsidó hitközség a világon cionistának vallja magát?
X. kérdés: Öregek vagy ifjak?
Hitközségeink tagságának átlagkora változó, 60 és 75 között. De hála Istennek nem kevesen vannak 80 év felettiek is. Az ifjúsággal van a gond. Egyrészt kevesen vannak, másrészt kevés köztük a zsidó.
Létezik Svédországban egy kormánykezdeményezéssel alakult tanintézet, a neve PAIDEIA, mely görög szó és nevelést, karakteralakítást jelent. Célja a zsidó vagy zsidósághoz közelálló fiatalok zsidó nevelése. Minden évben 25-30 fiatal zsidó vezető tanul itt héberül zsidóságot izraeli és európai neves előadóktól. Azonban nemcsak Svédországban, hanem máshol is Európában képeznek fiatal zsidó vezetőket, pl. Lauder Iskola és a szarvasi tábor. Hitközségeinkben fiatal emberek kell, hogy átvegyék a stafétát. Nyugodtak lehetünk, minden fiatal vezetőből öreg vezető lesz, ami fordítva nem mondható el, de így legalább egy ideig vannak fiatal, tettrekész, a mai időket értő és kihasználni tudó vezetőink hitközségeink élén. Nekünk, az idősebb korosztálynak bölcs, demokratikus tanácsadókként kell működnünk.
Akármit hozzon is a jövő, úgy gondolom rózsásabb lesz, ha cionista hitközségeink – élén fiatal vezetőkkel – egységbe tömörítik a jelenleg egymással vetélkedő sok kis zsidó szervezetet.
BreuerPress-info
