Megdönti-e

Megdönti-e az iráni rezsimet a népharag? –

Fennállásnak 30 éve alatt az
iráni iszlám rendszer túlélt egy pusztító háborút Irakkal, durva
amerikai szankciókat és nemzetközi elszigeteltséget. Ám a vitatott
kimenetelű elnökválasztás nyomán a hatalmon lévő elit új és
nyugtalanító kihívással néz szembe: terebélyesedő ellenzéki
mozgalommal, amely a jelek szerint széles támogatással bír a
lakosság körében, s amelynek élén egy, az elitből kikerült politikus
áll.

 Az iráni teokrata rendszer a jelek szerint nincs közvetlen
veszélyben. Ám az uralkodó síita klérus tagjai élénk figyelemmel
kísérik az utcai fejleményeket, elvégre ugyanezt a népi
elégedetlenséget használták ki maguk is három évtizeddel ezelőtt,
győzelemre segítve a sah uralma ellen kirobbant iszlám
forradalmat.
 Van esély – de csak esély – arra, hogy az utóbbi napok
tüntetéseiből komoly, hiteles mozgalom nő ki, amely alapvetően
megváltoztatja a jelenleg mindenható és érinthetetlen teokrácia
(azaz klérus) által irányított rendszert.
 Van egy másik, az előzőnél nagyobb esély arra, hogy a fenti
forgatókönyv elkerülése érdekében a klérus vagy megszabadul a
keményvonalas Mahmúd Ahmadinezsád elnöktől, vagy pedig a minimumra
korlátozza jogköreit, gyengítve a pozícióját. Ennek érdekében
azonban arra lenne szükség, hogy a tüntetések folytatódjanak,
átterjedjenek újabb városokra, és – ami a legfontosabb – kellően
erős támogatást kapjanak a papság részéről. A hatalom felsőbb
szintjén ugyanis csak így keletkezhetnek repedések.
 „Senki nem tudja megmondani, mi történik holnap vagy holnapután –
vélekedett Suzanne Maloney, a Közel-Kelettel foglalkozó washingtoni
Saban Center Irán-szakértője. – (A tüntetők) mindenesetre
rákényszerítették a rezsimet arra, hogy hátráljon egy
lépést.”
 Ennek dacára nagyon csekély a valószínűsége annak, hogy a síita
klérus uralta iráni rendszer radikális változáson menne keresztül.
Az irániak nagy része szorosan kötődik az 1979. évi forradalomhoz,
annak örököseihez és az általuk létrehozott rendszerhez. Ezek a
rétegek pedig nem hajlandók semmit tenni annak érdekében, hogy újból
véres lázadás törjön ki hazájukban.
 A mostani tiltakozó megmozdulások különböznek Irán legutóbbi
zavargásaitól, a diákok által 1999-ben kirobbantott – majd csendben
elhalt – utcai tüntetésektől. A legfőbb újdonság, hogy a jelenlegi
demonstrációkhoz csatlakozott az iráni középosztály egy része is; az
a réteg, amely 1979 elején jelentős forradalmi erővé változtatta az
addig vallási jellegű megmozdulásokat.
 A mostani utcai demonstrációk vezéralakja is különbözik az 1999-ben
reformokat követelő diákok hangadóitól. Mir Hoszein Muszavi
semmiképpen sem nevezhető amatőrnek vagy az oldalvonalon kívülről
bekiabáló szereplőnek. Tapasztalt politikusról van szó, aki a 80-as
években, az Irakkal vívott háború idején miniszterelnök volt.
 Úgy tűnik, hogy Muszavit nem félemlítette meg az ország legfőbb
vallási vezetője, Ali Hamenei ajatollah és annak belső köre. Sőt,
panaszaival közvetlenül hozzájuk fordulhat. Ráadásul megnehezítheti
az életüket, ha bírálni kezdi a klerikális rendszert mint olyan
tényezőt, amely bűnrészes Ahmadinezsád védelmezésében.
 Nem lehet tudni, vajon Muszavi megkérdőjelezné-e, vagy egyáltalán
meg akarja-e kérdőjelezni magát az iszlám rendszert. Ő is a
forradalom szülötte, és 1979 óta soha nem hívta fel reformerként a
figyelmet magára. Mindazonáltal máris tovább ment, mint azt bárki is
várta volna tőle. A végső szót alighanem a papok fogják
kimondani.
 Muszavi eddig nem fenyegette közvetlenül az iszlám berendezkedést.
Ugyanakkor tett egy célzást hétfőn, a hívei által rendezett
nagygyűlésen. Beszédében felszólította az egybegyűlteket, hogy
„szálljanak szembe ezzel a megdöbbentő talánnyal… Máskülönben
semmi nem fog maradni abból a bizalomból, amelyet a nép a kormány és
a rendszer iránt táplál”.
 Az iszlám forradalom óta eltelt 30 év alatt a tüntetők még soha nem
lépték át ezt a vörös vonalat, a demonstrációk soha nem irányultak
az uralkodó papság ellen. Ha ezt megteszik, akkor nehéz helyzetbe
hozzák a klérust. Utóbbi választásra kényszerül: vagy politikai
engedményeket tesz a reformokat követelőknek, vagy tétlenül figyeli,
hogy a zavargások egyre veszélyesebb szintet érnek el.