Minden szerepet játszunk, sokkal inkább élünk az életben
Márton András színművész, volt főkonzul, volt kulturális intézet vezető pályájáról beszélt, arról, hogy mennyire segítette a színészt a diplomáciában, no meg arról is, hogy mit szabad és mit nem egy művészembernek.
Színész, főkonzul, ma nyugdíjas, bár ez utóbbit nehezen hiszem el. Most éppen Izraelben járt.
Volt bennem egy kis csalódás, mert azt mondták, meleg lesz, de hideg volt.
Ahogy most itt ülünk, egyszerűen nem hiszem el, hogy már nyugdíjas.
Pedig nyugdíjas vagyok, már 73 évesen.
Ám Ön különös nyugdíjas, mert közben dolgozik, szerepel is.
Ez egy döntés kérdése is, hogy az ember miként él nyugdíjasként. Én bő tíz éven keresztül éltem Amerikában, Kaliforniában, ahol ugye az ember örökké él.
Beszélt a nyugdíjas életéről, de most kezdjük az elején. Mikor döntötte el, hogy színész lesz?
Amikor késő kamaszkoromban rádöbbentem arra, hogy az embernek egy élete van és én ezt valahol kevésnek éreztem. Mindenkiben van egy örök szorongás az élet végessége miatt, én meg azon gondolkodtam, hogyan is lehetne ezt kitolni. Rájöttem arra, a színház lehet az a hely, ahol az ember más életét éli. Az édesapámnak volt három öltönye, öt cipője, öt télikabátja, milyen unalmas lehet egy gardróbbal leélni az életet?! Az ember a színházban mindig más, még korokat is képes változtatni.
A szülei mit szóltak a döntéséhez?
Elfogadták, ők elég liberálisak voltak, édesapám mérnökember volt, édesanyám meg háziasszony. Az ötvenes években a nagy nyomor idején sok mindennel foglalkozott, tanított nyelvet, német, angol, francia nyelvet.
Egyből felvették a főiskolára?
Nem. Amikor először jelentkeztem, akkor még valahogy nem voltam erre kész, egy nagyon későn érő gyerek voltam.
Emlékszik még rá, hogy mivel készült, amikor nem vették fel vagy amikor felvették?
Nem igazán emlékszem, mert én háromszor felvételiztem. Amikor először tettem ezt, akkor mondták, jöjjek vissza egy év múlva. Nekem addigra már nagyon megtetszett az egész légkör, így akkor nagyon fájt, hogy nem vettek fel. Elmentem a Vígszínházba díszítőnek. Nagy színészek közt jöttem-mentem, ami különösen tetszett, mint Bulla Elma, Benkő Gyula, Páger Antal, Ruttkai Éva, Pálos György és még sorolhatnám. Érdekes, amikor végeztem a főiskolán, akkor Várkonyi Zoltán szerződtetett a Vígbe.
De még nem tartunk itt. Kirúgták először, elment díszítőnek, majd?
Másodjára is kirúgtak, akkor elmentem laboránsnak a Humán Oltóanyagtermelő Intézethez, fogalmam sincs, honnan jött az ötlet. Végül harmadjára felvettek, Ádám Ottó osztályába kerülhettem. Nekem ő az életem találkozása volt, olyan, mintha megtaláltam volna a saját hangomat. Mindig is azt a humort szerettem, mindig is éreztem a bölcs hallgatást, a mosolyt. Főiskolásként a Madáchba mentem gyakorlatra, egyszerűen remek volt. Ám a végzés után, magam sem tudom miért, de a Vígszínházhoz szerződtem, ahol Várkonyi Zoltán volt az igazgató, aki nagyszerű ember volt, de én nem szerettem. Nagyon jóban voltunk, de egyszerűen nem éreztem jól magam a Vígszínházban. Elszerződtem a József Attila Színházba, ami csodálatos volt, onnan mentem később Ádám Ottóhoz a Madáchba, de akkor már túl volt a színház a nagy korszakán. Nagyon szerettem a társulatot, jó szerepeket játszhattam. Majd jöttek Zsámbéki Gáborék és a Nemzeti. Hívtak, mentem, majd utána jött a Katona, ahol vagy három évig voltam tag. Csodálatos szerepeket játszottam, mint például Kornis Mihály darabjában, a Hallelujában, aminek a bemutatása sem volt egyszerű.
Mit írt Önről a kor nagy kritikusa, MGP?
Szerette, én őt nagyon kedveltem, szerintem nem volt a színházi világnak ilyen művelt értője, mint ő. Olyannyira jóban voltunk, hogy amikor a Merlin Színházat vezettem, akkor felkértem, hogy segítsen nekem, elmentünk Londonba, hogy a Játék a kastélyban szerepeire keressünk színészeket.
A Merlin akkor arról volt híres, hogy angolul játszottak. Önnek az idegen nyelvek ismerete otthonról jött?
Igen, egy vidéki polgári családban az természetes volt, hogy más nyelveket is ismernek.
A Merlin kezdete után mi történt?
Elmentem Los Angelesbe, mert sok nehézség jött, amikkel úgy éreztem nem tudok megküzdeni. Érdekes volt ez az időszak, 1989-et írtunk, ilyenkor színházat alapítani, állami dotáció nélkül, ez nem volt egy kis feladat. Lett egy kis konfliktus Jordán Tamással, aki egyébként szerzett pénz a színháznak, szervezte az életét, én meg ebbe a konfliktusba nem akartam beleállni. Ekkor – mér a rendszerváltás után vagyunk – jött egy telefon a külügyből, hogy vállalnám-e a főkonzulságot Los Angelesben. Tudom, hogy ez nem volt egy szokványos út.
Irigykedtek Önre a kollégái?
Igen, biztosan volt ilyen. Az irigység az egy rettenetes dolog, persze az ember is mindig ara törekszik, hogy irigyeljék, én meg nagyon erősen küzdök azért, hogy ne irigyeljenek.
Ezt a munkát szerepként fogta fel vagy netán arra gondolt, hogy lehet ebből egy nemzetközi színészi karriert is kihozni?
Egyáltalán nem volt eszemben a nemzetközi színészi karrier, sokkal inkább a főkonzulságot is egy szerepnek tekintettem. Írtam egy könyvet, Karakterből címmel, amiben életem különböző szerepei vannak leírva. Ez egyfajta életírás. Megpróbáltam úgy vizsgálni az életemet, hogy az ember a színházban több szerepet is játszik, az életben is osztanak rá szerepet, legyen az apai, férji és így tovább. Minden szerepet játszunk, sokkal inkább élünk az életben.
Megkapta a szerepet, elment Los Angelesbe.
Igen, azzal a feladattal, hogy fel kell állítani egy főkonzulátust, ahol előzőleg nem volt semmi. Persze rengeteg magyar, akik sokkal több kárt tudnak okozni, mint hasznot.
Ezt hogyan kell érteni?
Úgy, hogy ha valaki a kinti magyar közösséggel nem találja meg a hangot, azt nagyon hamar tönkreteszi, belekötnek, áskálódnak, feljelentik. Amikor kimentem, akkor még éltek a háború után kivándoroltak, szabadságharcos szövetségek tagjai, jobboldaliak, de volt nagyon sok baloldali gondolkodású is, volt egy jelentős zsidó közösség is köztük, tulajdonképpen fel lehetett tárni az összes részét a magyarságnak. Azt hiszem, nekem sikerült megtalálnom a hangot velük, engem nem bántottak, talán szerettek is. Többekkel találkoztam, jóban voltam, mint a nemrég elhunyt Gábor Zsazsával, aki maga volt a primadonna. Ahogy egy primadonnát el kell játszani az életben, azt Zsazsa hibátlanul játszotta. Hihetetlen módon tett tönkre embereket egy pillanat alatt. Ám ha az ember egy kicsivel többet beszélgetett vele, akkor kiderült, ő egy nagyon szeretetéhes nő volt.
Itthon leírták a színházi világban?
Nem, sőt mondták, hogy én nem hülyültem meg ettől a helyzettől. Mikor lejárt a mandátumom, akkor visszajöttem és az akkori Budapest, a változások mellbe vágtak. Rácsokat láttam az ajtókon, félelem és szorongás költözött az emberekbe, a középosztály meg lecsúszott. Csak egy példa: az a belbudai bérházban, ahol előtte laktam, egyszer csak kiköltöztek az emberek, akik egyidősek voltak velem, furcsa elemek jöttek, akik már nem köszöntek, akikkel képtelen voltam kontaktust találni. Én is inkább eladtam a lakásom és elmentem Pécsre, ahol a színházban dolgoztam. Azért előtte vissza-visszamentem Amerikába, ahol sok mindennel próbálkoztam, bár szerettem ezeket, de nem teljesen jöttek össze. Gyógyszergyár alapításában vettem részt, tanítottam színészmesterséget, tanítottam egyetemen, végeztem fizikai munkát, szóval sok mindent, amit nem illik egy korábbi főkonzulnak. Én ezzel nem foglalkoztam, szerettem ezeket a feladatokat, munkákat.
Mi volt a feladata Pécsen?
Rendeztem játszottam, Balikó Tamás hívott, aki mellett egy elég jó társulat alakult ki. Könnyen sikerült beilleszkednem, elég gyorsan megtaláltam a helyem. Elkövettem ott egy hibát, én előtte, amikor főkonzul lettem, nem léptem be az MDF-be, majd megalakult az MDNP, amit Szabó Iván vezetett, akivel én nagyon jó viszonyban voltam, ő hívott, hogy lépjek be. Azt gondoltam, ez lesz a békés, jobboldali, polgári párt, ahol nekem helyem lehet. Pécsen voltak nagyon helyes, értelmes tagjai ennek a pártnak, nagyon jól voltunk ott. Lett egy időközi választás a városban, rábeszéltek, hogy induljak, így is tettem, sikerült is megnyernem, városi képviselő lettem. Ez volt a hiba. Egy művész sose mutassa ki a politikai szimpátiáját, sőt, szerintem minden meggyőződés kicsit hamis. Az emberek azt hitték el, hogy én ott Toller Laci ellenzékeként ülök ott, akit én nagyon szerettem, ő hihetetlenül népszerű polgármester volt. Visszatérve, az ember a színházban ne mutassa ki a politikai érzelmeit, mert akkor rögtön úgy kezelik. Ha pedig úgy kezelik, akkor kihűl körülötte a levegő, velem is így volt. Ekkor láttam egy pályázatot a new yorki Magyar kulturális Intézet igazgatói posztjára. Megpályáztam, megnyertem. Itt is az volt a dolgom, mint főkonzulként, létre kellett hozni az intézményt. Megtettem, de az volt a baj, hogy ezt hivatalosan nem jegyezték be, ezt két kormányzati adminisztráció is elszabotálta, politikai oldaltól függetlenül. Fogalmam sincs, hogyan történhetett mindez, vannak ötleteim, de konkrétat nem tudok. Engem ez halálosan bosszantott, ma is bosszant, egyébként nem tudom, hogy mára elintézték már ezt a bejegyzést. Ettől persze működik az intézmény, mi csináltunk egy évben 200 rendezvényt.
Összességében sikeresnek tartja ezeket az éveit?
Én ezt úgy éltem meg, mint életem legboldogabb, legtermékenyebb időszakát, mind a los angelesi, mind a new yorki munkáimat tekintve, azonban a belpolitikai csatározások elkerülhetetlenül sújtottak le rám. Engem nem nagyon tudtak hova tenni, ezért igyekeztek valahova tenni, ám ahova tettek, abba a dobozba nem nagyon fértem bele. Hihetetlen, de például mindenféle titkos táviratok mentek rólam Hiller Istvánnak, aki később el is mondta ezeket, de én ezekre csakugyan fütyültem.
Ha előtte nem lett volna a színészmesterség birtokában, akkor túl tudta volna élni ezt az intrikálást?
Valószínűleg nem. Ehhez az kell, hogy az ember abban a pozícióban lássa magát, amelyben, mint egy szerep, egy karakter nézhető.
A családja mit tudott mindezekről?
Keveset, a gyerekek egyrészt kicsik voltak, a feleségem nagyon jól bírta ezt az egészet. Nagyon jól tudtunk dolgozni, jól működött az iroda, ami nem működött, arról már beszéltem, ez ugya bejegyzés körüli hercehurca volt. Egyébként végigkérdeztem a többi akkori kollégámat New Yorkban és másutt is láttam hasonló problémákat más országok kulturális intézeteinél is, de persze olyan dilettantizmust, mint a nem bejegyzést, nem láttam másutt. Egy példa: kimentem New Yorkba, mint első osztályú tanácsos, ami a nagykövet után jön a rangsorban, de ez nem lehettem mégsem, mert nem Washingtonban voltam, hanem New Yorkban. Közben a főkonzuli címem is megvolt, ám az külügyben azt mondták, ilyen nincs, hogy egy nem bejegyzett intézmény vezetője vagyok, ilyen címekkel,, így legyek konzul. Igent mondtam, de erre egy külügyér azt mondaná, ez egy súlyos visszalépés. Én viszont nem foglalkoztam vele, a feladatra fókuszáltam. Sajnos a magyar nagykövettel sem volt jó a viszonyom. Én ezt a korszakot kiírtam a könyvemben. Sok akaratlan ellenségem támadt, akiket gyűlölök gyűlölni, de gyűlölni kell.
Mi a tanulság?
Elsősorban az, egy színész politikailag ne involválódjon. Ám ha az ember erkölcsileg nem köteleződik el, ha morálisan eltér attól, amit célul tűzött ki, az is nagy baj. Ahhoz a morálhoz kell ragaszkodni, amit a gyerekkorában magénak ítél. Nem szabad a három-, négyszavas üzenetekben hinni, nem tesz jót az embereknek, ha napi szinten kényszerítik politikai színvallásra, így nem tudnak morális lények maradni.
A színésztársadalom egészségesebb? Hiszen visszafogadták?
Nem, a színésztársadalom nem tud egységes véleményt artikulálni, ennek köszönhető, amikor a Budapesti kamarát bezárták, egyetlen szervezet sem emelte fel a hangját.
New York után mi történt?
A Radnótiba kerültem, ahol jó szerepeket játszottam. Érdekes, én kétszer voltam hűtlen a színházhoz, de mindkét eset után visszahívtak, volt helyem.
Ha a két amerikai kiruccanás előtt kínálnak fel Önnek nagyköveti helyet, hogyan csinálta volna?
Sokkal nyugodtabban. Én eredményorientáltabb voltam, nagyon szerettem volna eredményt felmutatni. Amikor Los Angelesben voltam, akkor mi voltunk a harmadik legeredményesebbek a táviratok küldésében.
Önnek két gyereke van. Nem érezték azt, hogy kint kéne maradniuk Amerikában?
Nem igazán, hiszen ők nem érezték sohasem Magyarország zártságát, már szabadon utazhattak, jöhettek, mehettek.
Vezette már a Merlint egyszer, nem gondolkodott egy új színházi igazgatóságon?
Próbálkoztam, de engem nem szeret a politika, igaz, én sem őt. Ma már túl vagyok azon a koron, hogy nekifussak. Izgalmas egyébként egy társulatot összerakni, emberekkel beszélni, egyfajta kultúrára elhívni őket, ez egy nagy meló. Energia még van bennem, de ezt már a teniszpályán engedem ki. A sporttal, a zenével, olvasással és a színházban való munkával tartom karban magam.
Most, hogy Jeruzsálemben volt, megérintette Önt a város szellemisége, az Örökkévaló jelenléte?
Igen, természetesen. Tudja, én református, templomjáró ember vagyok. Az édesanyám halála előtt egy évvel, amikor már nagyon beteg volt, akkor is elmenetem Jeruzsálembe, hogy elmondhassam neki, ott jártam, ahol Krisztus ült, közben rá gondoltam. Nem lehet, hogy az ember nem érzi meg ezt az egészet Jeruzsálemben, főleg nekem, akinek megadatott, hogy ezekről még beszélgethettem édesanyámmal. Izrael engem mindig nagyon megérint.
Ha az Örökkévaló még adna húsz évet Önnek?
Azt nagyon megköszönném, mert nagyon jó itt lenni, azt még nem tudom, hogy odaát milyen, remélem, hogy van olyan jó, mint itt. A következő időszakban nagyon sokat kéne rendezni a viszonyokat egy-két emberrel. Nagyon rossz, ha az embernek meghal valakije, akivel nem rendezte a viszonyát. Szeretnék kibékülni pár emberrel, akikre én már rég nem haragszom, Fontos az is, hogy életem végéig úgy tekintsünk egymásra a feleségemmel, ahogy elterveztük. Sok bűnöm van vele szemben, ő is színész, aki feláldozta a karrierjét, amikor kimentünk Los Angelesbe. Mára szerencsére megtalálta a helyét, a munkáját, kutyatrénerként dolgozik, szerencsére sikeresen. Vele kapcsolatban még lenne egy kívánságom, hogy eljöjjön a színházba.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
