a cimesz
Ötezer-hatszáz kilencvenkilenc, avagy 1938-dik polgári év. Ránézett a helyi zsidó újság címlapjára, amely harsogva hirdette Ros Hasana eljövetelét és kérte a Mindenhatót, hogy olvasóinak és híveinek Jó Évre való bepecsételést adjon. Mellette egy kisebb cikkben pedig az időjárás napos és nyárias meglétére hívta fel a figyelmet, örülve annak a ténynek, hogy bár ősz van akkor is meleg és fényes napok köszöntenek az Újévvel együtt. „Mintha ez égi jel is lenne” tette fel azt a filozofikus megállapítást a cikk írója, ami kiemelt sorként az olvasónak egyből szembetűnt. Stern Mór cipész ember lévén tájékozott és olvasott embernek számított. Sokszor kérték meg a közösség zsidó tagjai olvasson, vagy énekeljen nekik. Olvasni szeretett, énekelni viszont kevésbé, ilyenkor mindig a fiát tolta maga elé és tessékelte fel a kántori emelvényre. Mindkettőjüknek érces baritonja volt. Mór megcsóválta a fejét és belenyúlt a zsebébe. Elővette a még apjától kapott mára már kopott pénztárcáját és nézte, ahogy a széttárt bőrfiókok között az üresség gúnyosan mutatta magát. Nem is tudta miért nézett bele a tárcájába, hiszen napok óta egy fillér sem volt benne. Talán csodára várt. Talán arra, hogy legyen egy apró csoda, ami az Újév beköszöntével megérintheti a családját és reményt adhat neki és az öt gyermekének. Szégyellte magát a szegénysége miatt. Itt vannak az őszi ünnepek és nincs egy fillérje sem a családnak. Hiába volt szorgos és javított meg minden lábbelit az ünnepek beállta előtt, nem tudott fizetni neki senki sem. Napok óta minden nap egyformán zajlott. A házukhoz tartozó kis műhelyben dolgozott egész nap és az este beálltával megjelent a felesége az ajtóban ránézett, ő csak megrázta a fejét és ebből értett az asszony, hogy aznap sem volt bevétel. Nem bántották egymást soha a pénztelenség miatt. Inkább az aggodalom ült melléjük és mint hívatlan, kellemetlen vendég ott maradt. A gyerekek miatt aggódtak.
Minden nyomorúságuk ellenére szerették Debrecent, szerettek a városban élni. Szép nagy zsidó közösség volt, három hatalmas zsinagógával és sok imaházzal, kóser vágodával, mikvével. Ezért is költöztek be a kis nyírségi faluból, hogy az örökül kapott zsidó hagyományaikat meg tudják élni egy szép nagy közösségben ahol minjen is van. És persze a megélhetés is fontos volt. De így? Mór megértette mások szegénységét is. Sokszor mondta a Rózának, a feleségének: – ne aggódj a Mindenható annyit adni fog amennyi kell. Ott állt a Pásti utca és Kápolnási utca között. Fel akart menni a közösség székházába, hogy ünnepre egy kis kölcsönt kérjen, de nem vitte rá a lélek. Nézett maga elé miközben az ortodox és Status Quo közösség világa összeért ott ahol ő állt. A két zsinagóga mintha nem is két más irányzat híveit várná, hanem egy közösséget. – Talán ez lesz a jövő – gondolta miközben elhatározta, hogy mielőtt beáll az ünnep haza megy, tiszta inget ölt, és megtakarítja a zakóját. A többiek már biztos elkészültek otthon. Ahogy a Nyíl utca közelébe ért egy váratlan mozdulattal befordult az Apafi utcára. Ott volt az öreg barátjának az üzlete. Ehrenfeld Izidor már rendezgette az ünnepre megmaradt áruját, hogy az üzlet mögötti kis házrészbe magával viszi. Nem volt sok portéka, elfért egy ládában. Amikor meglátta Mórt felcsillant a szeme: – Gyere csak „kaptafa”! Így nevezte tréfásan, amin mindketten jót nevettek. Igen. A kaptafa nagyon is találó gúny név volt. – Na mi van öreg? Mindjárt beáll az ünnep. Jön velünk?
– Indulunk mi is – hangzott a válasz. – De gyere csak! Ezzel közelebb lépve Mórhoz a kezébe nyomta a ládát. – Van benne répa, alma, néhány kanál méz a bögrében, cukor és még pár dolog. Az ünnepre talán jó lesz – tette hozzá mosolyogva. Úgy is tartoztam a gyerekek lábbelijének talpalásával. Nem is szeretném, ha úgy mennénk az ünnepbe, hogy ezt a tartozást magammal vigyem.
Mór remegő kézzel vitte a ládát, miközben a szeme megtelt könnyekkel. Felnézett az égre és abban az őszi napfényben látni vélte a Mindenhatót, aki a felhőkön ülve mosolygott.
Ne haragudjon, hadd kérdezzem már meg, hogy mi az a kezében? – hallotta a háta mögötti harsány és szokatlanul magas férfihangot.
Imakönyv – válaszolta miközben megfordult. Stern Samu almát válogatott miközben élvezte, ahogy a Nap az ősz melegével végigsimítja a hátát. Arra gondolt, hogy mielőtt az előadása kezdődik vesz egy kevés almát és répát az egyetem melletti zöldségesnél, de azonnal rájött, hogy alig van nála pénz. Hónap vége van és ilyenkor szinte fillérekből él. Persze mikorra ha nem, szeptember végére esik az ünnep. Hosszas gondolkodás után mégis odaállt a kirakott zöldségek elé és számolt. Abból a párszáz forintból, ami a zsebében lapult alig tud venni valamit. Vesz négy-öt szál répát és vagy öt-hat almát – határozta el – az talán kitelik. Méz nem biztos, hogy van otthon, ha nincs, akkor cukrot olvaszt, ahogy gyerekkorában édesanyja tette.
Utálta ezt az érzést. Nem is a szegénységét, hanem azt, hogy olyanra sem telik, aminek nagy szükségét érzi. Igen. Szüksége volt arra a kevés almára és répára. Úgy érezte most, ebben a pillanatban, ebben van minden identitása. Az ünnepi étel megléte a zsidósága meglétét is jelentette.
Megfordult és a kérdezősködő alacsony, kopasz emberre nézett, majd a kezében lévő könyvre.
Ez egy imakönyv – válaszolta.
– Tudtam – mondta a kérdező – láttam, hogy nem magyar betűk vannak rajta. Megfordította a könyvet, hogy a kis ember jól láthassa „ A zsidó újév imarendje”.
– Aha mondta a kisember – most valami ünnep van? Ön zsidó?
Ennél a kérdésnél már a bolt tulajdonosa is kilépett a kipakolt ládák közé és várta mit fog válaszolni. A három férfi felváltva nézett egymásra, mintha a soron következő válasz olyan fontos lenne. Neki fontos volt. Igen – válaszolt – az vagyok. Ma este áll be a Ros Hasana ünnepe. Vagy, hogy egyszerűbben mondjam, zsidó Újév van.
És itt az egyetemnél van zsinagóga? – kérdezősködött tovább a kisember – azt hittem csak a belvárosban, a Pásti utcán van.
Van a Kápolnási utcán is – válaszolta, majd elcsendesedett. Úgy döntött nem megy bele a két zsinagóga közti különbség magyarázásába.
– Ahhoz hogy imádkozzunk nem kell zsinagóga. – Ennél a mondatnál kikerekedett a kérdező szeme – de én azt hittem mindig zsinagógában imádkoznak és azt is úgy tudtam, hogy sok ember kell hozzá.
Nem kell sok hozzá – válaszolt majd elgondolkodott – illetve ahogy vesszük mi a sok. Tíz zsidó férfit imához találni manapság már soknak tűnhet, de amikor arra gondolunk, hogy egykor milyen szép és nagy közösségek voltak, ahhoz nagyon kevés. Egy ember is sok olykor, de egy ember nagyon kevés, hogy a zsidó hagyományokat megélje. Önmagában kevés. És itt elgondolkodott. Sokszor maradt egyedül a gondolataival. Egyedül élte meg azokat, amiket másoktól tanult. A szüleitől és az ismerősöktől. A tanáraitól a rabbiképzőben, ahová szeretett járni és beszippantani a kapu mögötti zsidó lét minden illatát. Egyedi volt az ő zsidó érzése és zsidó tudata, de most mit is magyarázza ennek az embernek. Úgy sem értené meg, ahogy nem értik meg sokszor a zsidó barátai sem. Ez az ő dilemmája. Egyet biztosan érzett, ettől elszakadni már nem tud és nem is akar. Megkapta örökül, mint származását és ő választotta hitének is. Nem ez a fontos. A fontos az, hogy tudjon mindenről, amit a dédszülei érezhettek és tettek azokban a napokban, amikor még szabad volt megélniük a zsidóságukat. Ilyenkor arra gondolt, hogy a dédnagyapja, Stern Mór is így tenne. Erről nem beszélhetett már neki senki sem, nem volt, ki elmondja. Nem volt, aki bevezesse abba a tudásba, amit egykor az apák és nagyapák adtak át gyermekeiknek, megtartva ezzel az egyik legfontosabb micvát. Ő egyedül lépett be ebbe a világba. Édesapja is csak keveset tudott azokról az időkről, amiből táplálkozhatott. Hiába a régen felismert kötődés, hiába a több tíz éves tanulás, az ilyen kérdésekre még mindig nem volt felkészülve. Olyan érzése volt mintha az igen válasz után csodabogárnak tekintenék. Nem akart mást csak gyorsan kifizetni a kis csomag répát és almát és otthon elkészíteni azokat úgy, ahogy a szokás kéri. A sárgarépa cimesz és mézes alma édességével elfelejteni azt a keserűséget, amit abban a pillanatban érzett, amikor beszélnie kellett a zsidóságáról.
Szinte elmenekült az egyetem irányába, siettében belepréselte a táskájába, amit vásárolt. Percek teltek el, még lenyugodott és lassított. Megállt az egyetem kapuja mellett és hiába az ősz melege nem érezte azt. Ürességet és hideget talált magában.
– Miért olyan érzékeny az ilyen kérdésekre? Azok ott a zöldségesnél csak néztek utána, ahogy futva és alig hallható köszönéssel távozott. Azt is elfelejtette mit fog az óráján mondani. Nem baj ez a legkisebb gond. Talán a zsidó identitásról olvas majd a hallgatóinak és elemzik közösen az esszéket. Utána, haza megy, megcsinálja a cimeszt, elkészíti az ünnepi tálat és visszasiet a belvárosba a templomba.
Így is tett. Az óra végén gyorsan összepakolta a táskáját, felkapta a szatyor zöldséget és mire feleszmélt már az utcán volt.
Sietett haza, vállán a táskája, kezében a szatyor, amit olyan erősen markolt, mintha azt soha nem akarná elereszteni úgy, mint az ősei által ráhagyományozott zsidóságát.
Heller Zsolt Debrecen
