Anti-judaizmus (a zsidó vallás üldözése). Anti-Izraelizmus
Antiszemitizmus és Anti-Izraelizmus az Európai Unióban
Lax Mordechai Tamás
Amikor a jegyzeteim már készen voltak, és a végleges szövegezéshez kezdtem, pihenésképpen felmentem a facebook oldalamra. A legfrissebb üzenet így szólt: „Büszke zsidók klubja has just confirmed you as a friend on facebook.”. Magyarul – a Büszke Zsidók Klubja befogadott a facebook-on. Ez azért már egy olyan bátorítás, amivel neki lehet kezdeni cikket írni, előadást tartani. A mi országunk – Erec Jiszrael – himnusza a HaTikva. Magyarul a Remény. És a kérdés örökké az, hogy van e remény. De ha van magyar nyelven egy BZsK, egy Büszke Zsidók Klubja, ha ez fent van a facebook-on, és ahogy megnéztem a „tagság” meghatározó része fiatal, akkor van remény. Akkor van értelme foglakozni az antiszemitizmussal, akkor van értelme előadásokat tartani, cikkeket írni; van értelme zsidó közéletet élni, mert vannak, akiknek fontos, vannak, akik törődnek a jövővel. Akkor van remény. Akkor fennmarad a himnusz. Akkor van, és lesz Remény.
Sigmund Freud híres aforizmája szerint: „Ha nem hagyod gyermekedet zsidóként felnőni, akkor azoktól az energiáktól fosztod meg, amelyeket semmi más nem pótolhat. Zsidóként kell majd megküzdenie az élettel… ne foszd meg őt ettől a kiváltságtól.” Annak, hogy ez a megállapítás éppen Freud-tól származik, nagyon mély jelentősége van. Annak a megállapítása, hogy ha egyszer zsidó származású valaki, mindenképpen zsidóként kell majd harcolnia, csak az antiszemitizmus korának kezdetétől van értelme, és Sigmund Freud ennek a kezdetnek az embere.
Ugyanakkor ezek a bevezetők, és maga a tanulmány is csak akkor érthető, ha tisztázzuk azokat a fogalmakat, amikről beszélünk. A zsidóellenesség, az antiszemitizmus, az Anti-cionizmus és az Anti-Izraelizmus, illetve ezek különböző szinonimái fogalmi definíciót kívánnak. Annál is inkább, mert a köznyelvben tisztázatlanok és keverednek, és önmagukban is vitára adnak okot, és ha csak azt sikerül elérnünk, hogy ezekben a fogalmakban rend legyen, már egy nagyot léptünk előre.
Mielőtt azonban a zsidóellenesség különböző formáit és annak definícióit taglalnánk, rögzíteni kell, miért az Európai Unió-val foglalkozunk, és mit értünk az EU fogalmán, ebben a tanulmányban. Nem tárgyunk a Távol-keleti szórványzsidóság helyzete, az sem általában a zsidóság helyzetére, sem Izrael helyzetére, sem a világpolitikára nem volt jelentős hatással, és várhatóan a belátható jövőben sem lesz. Kína, India, Japán vagy Ausztrália egy ilyen tanulmány szempontjából a vizsgálatból kizárható, és ez a zsidóság vagy Izrael általános helyzetének megítélésére nincs szignifikáns hatással. Ugyancsak nem foglakozunk az egykori Orosz Birodalom területeivel. Oroszország, Belorusz és Ukrajna; majd a Szovjetunió; majd újra az említett FÁK országok rendkívüli jelentőséggel bírnak úgy a zsidóság, mint Izrael szempontjából, de elemzésük – egyedi sajátosságuk folytán – külön tanulmányt is kívánnak. Az Orosz birodalom pogromjai egyedülállóan nagy szerepet játszottak az első alliyákban, a szovjet antiszemitizmusnak ugyanúgy szerepe volt a zsidók és Izrael életében, mint Izrael Állam másodikként történ elismerésének vagy az arab ügy támogatásának, és még lehetne sorolni. Mindenesetre az egykori Orosz Birodalom és utódjainak szerepe teljesen önálló kutatást és tárgyalást igényel, semmiképpen nem vonható össze európai folyamatok elemzésével. Ugyanilyen módon teljesen önálló terület az arab világ és a zsidóság közös történelme, valamint a XX. Századi arab világ és Izrael konfliktusa – már eleve a szefárd zsidóság története nem mosható össze az askenázival, és a Közel-keleti konfliktus sem az antiszemitizmussal. Ugyanígy nem tárgyunk az amerikai földrész, amelyből az Egyesült Államok és Izrael különleges viszonya, valamint az Észak-amerikai zsidóság helyzete alapjaiban tér el a világ többi térségétől.
A „maradék” Európa. Európa alatt pedig az EU Európáját értjük, ha nem is szorosan. Azokat a Nyugat-európai országokat, amelyek alkotmányos okokból nem lehetnek az EU tagjai, de gazdaságilag, politikailag, társadalmilag egy egységes európai civilizáció részei (pld Svájc) értelemszerűen ide értjük {noch da zu Svájc Schengen része}, míg az EU felvételért küzdő Törökországot – már csak a zsidó történelemben játszott tipikusan nem európai szerepe miatt sem soroljuk ide. Horvátországot és Szerbiát például igen. Szóval arról az Európáról beszélünk, ahol élő és létező, tradicionálisan is, az európai gondolat.
Következőként definiálni kell azokat a fogalmakat, amelyekről beszélünk. Meg kell, hogy különböztessünk egymástól négy fogalmat, nevezetesen:
1. Anti-judaizmus
2. Antiszemitizmus
3. Anti-cionizmus, és
4. Anti-Izraelizmus.
Anti-judaizmus (a zsidó vallás üldözése).
Az anti-judaizmus, a zsidó vallás üldözése egyidős a kereszténység római államvallássá emelésével, és az óta is létezik, bár jelentősége a XIX. sz. vége, az antiszemitizmus kezdete óta csökken. Az anti-judaizmus lényege, hogy a zsidó vallást, mint vallást üldözi; a zsidót, mint embert ebben a kontextusban csak, mint valláshordozót tekinti és nem, mint embert, népet vagy nemzetiséget üldözi. Tipikusan három lehetőséget ad a zsidónak, aki vagy elhagyja a zsidó hitet és betér a keresztény vallásba (őszintén és nem csak látszat gyanánt), vagy elhagyja a feudális-keresztény közösség területét, vagy ha sem elmenni, sem betérni nem akar, akkor meghagyja nekik a mártírhalál lehetőségét.
Mindaddig, amíg az európai társadalom egységes keresztény-feudális szerkezetű, és a zsidó ettől elkülönülten létezik; addig csak az anti-judaizmus típusú zsidó-ellenesség és zsidóüldözés létezik. Ha a zsidó megszűnik zsidó lenni (azaz betér a keresztény vallási közösségbe), megszűnik zsidó lenni és a társadalom tagja lesz.
Az anti-judaizmus tehát visszatekintve vallási antiszemitizmus. Lényegét legjobban Luther Márton fogalmazta meg: „A zsinagógákat a földdel kell egyenlővé tenni, a zsidók házait el kell pusztítani, csak a legnehezebb és legdurvább munkát végezhetik, a gazdag zsidók vagyonát el kell kobozni, ha mindez nem segít, a keresztény fejedelmeknek az a kötelességük, hogy veszett ebként kivezessék őket az országból.”. Mindez Luthernél annak a levezetésnek az eredménye, miszerint a zsidó egyistenhit ad abszurdumig vitele azt eredményezi, hogy „mindannyian egyenlőek vagyunk abban, hogy keresztények vagyunk”, aki pedig nem keresztény, annak nincs helye közöttünk.
Amint a polgári forradalmak széttördelik az európai társadalmak egységes szerkezetét és az egyén, mint egyén jelenik meg a társadalomban; ennek következtében a zsidó egyén, mint egyén tagozódhat be szekularizált polgári társadalomba; amikor a zsidó egyén, mint egyén, egyéni döntés alapján kísérelhet meg nem zsidó módjára élni, akkor jelenik meg a zsidóellenesség új, korszerű formája, az
Antiszemitizmus.
Magát az antiszemita kifejezést, éppen ezért, 1860-ban használta először Moritz Steinschneider zsidó tudós (aki Leopold Zunc-cal együtt a modern zsidó tudomány megalapítója) amikor Ernst Rencan francia történész filológus „antiszemita előítéleteiről” beszélt. A kifejezés ezt követően 1865-ben már szerepelt a Porosz Nagylexikonban. Híressé akkor vált a kifejezés, amikor Wilhelm Marr újságíró 1873-ban először használta újságcikkben a zsidógyűlölet helyet.
Az antiszemitizmus lényege, hogy nem a zsidó vallással, hanem a zsidó személlyel, a zsidó néppel és a zsidó nemzettel szemben fogalmazódik meg, és nem a zsidó vallást, mint olyat üldözi, hanem a zsidót, mint megfogható személyt. Ez vezet ahhoz, hogy a XIX. század végére, Houston Chambarlain filozófiájában először, az antiszemitizmus faji (biológiai, genetikai) jelleget öltött. (Endlösung der Judenfrage, 1899).
Mindennek egyrészt az adott lehetőséget, hogy a másvallású zsidóktól való idegenkedés, a más vallásúakkal szembeni gyűlölködés az anti-judaizmus formájában már 1700 éve létezett Európában. A vallásgyakorlás különbözőségei segítették, bizonyos kulturális sztereotípiák rögzülését – melyek az európai történelemben olykor pogromok, olykor vallásháborúk formájában törtek elő. (Paradox módon, mégis akkor kezdték igazán üldözni a zsidókat, amikor Európa világivá válik.)
Másrészről jelentős szerepe volt az antiszemitizmus megjelenésében és megfogalmazódásában az 1873-as „Gründer Krise”, a Nagy Válság a kontinentális Európában, amelynek során kispolgárok tízezrei mentek tönkre Bécsben, Berlinben és Párizsban, és amely válság az európai fővárosok tőzsdekrachjaival kezdődött. Éppen ezért nagyon sokan azok közül a kispolgárok közül, akik az előző években olcsón jutottak hitelhez, az általános kereskedelmi és túltermelési válságért egyedül és kizárólag a (zsidó) tőzsde spekulánsokat okolták. Ennek alapját az jelentette, hogy a mezőgazdasági termelésre alapozott európai termelési mód ekkoriban még tőkehiányos. Az erre a termelésre alapozott életet a nacionalizmus, a beszűkültség, a helyhez kötöttség jellemzi, ugyanakkor a technikai fejlődés, a kereskedelmi tőkefelhalmozás, a gyarmatosítás igényli a nemzetközi zsidó kapcsolatokat és szakértelmet. Így már érthető, hogy a gazdasági válságot a liberalizmus ellen, a reakciós politikai átalakulás érdekében használták ki, mivel a liberális polgárság – elsősorban Németországban – még korántsem volt elég erős, hogy ellenálljon a monarchiának, az arisztokratikus, despotikus törekvéseknek. Ennek a reakciós fordulatnak lett meghatározó eszköze a modern antiszemitizmus. Ezért lehetséges az antiszemitizmus, mint a nacionalizmus legszélsőségesebb formája, amihez – végső soron – még zsidók sem kellenek. Olyan országokban is terjedt, ahol egyáltalán nem voltak zsidók, és ez a jelenség mind máig létezik. És ez vezetett oda is, hogy az antiszemitizmust a XX. században berendezkedő totalitárius diktatúrák nyíltan vagy burkoltan hivatalos politikai elemmé tették – és ezen, generációk nevelődtek fel. A szovjet blokk országaiban egyenesen generációk sora.
Miért éppen a XIX sz. vége az, amikor a vallási alapú Anti judaizmust felváltja az antiszemitizmus komplex és bonyolult jelensége? Önmagában egy gazdasági válság nem ad erre magyarázatot.
Azt kell látnunk, hogy a zsidóság egészen a XIX. sz második feléig, Európában zsidóként akart élni. Az alapvetően feudális világban nem csak a földalapú társadalom zárta ki magából a zsidóságot, de a zsidóság is „kizárta magából” a többségi társadalmat; saját törvényei alapján, saját közösségében kívánt élni. Ez az elkülönültség nem csupán fizikai elkülönültséget – szélsőséges esetben gettó-t – jelent, nem csak vallási elkülönültséget jelent, hanem saját iskolát, saját értékeket, saját, a társadalom egészétől eltérő életmódot, saját gazdasági életet és mindezt saját törvények alapján – tiszteletben tartva – kifelé, a többségi társadalom felé – a társadalom törvényeit. A kulcspont a saját törvények. A római jog ugyanis az adósviszonyt korlátozott viszonynak tekinti. Adósság, mint jogviszony addig létezik, amíg annak mind a 3 szereplője létezik. Azaz: kell egy hitelező, kell egy adós és kell egy adósság. Ha a hitelt visszafizették, a jogviszony megszűnt. Ha az adós meghalt, hiányzik egy szereplő, az jogviszony megszűnt. Ha a hitelező meghalt, nincs kinek fizetni, a jogviszony megszűnt. Magyarul, az adós-hitelező jogviszonyt több módon is meg lehet szüntetni, mondjuk – végső esetben akár a hitelező megölésével is. A zsidó törvények szerint viszont, az adós-hitelező jogviszony elvi kérdés, a személyektől elvonatkoztatott „absztrakt” jogviszony, ami a személyektől függetlenül létezik; mit ilyen maga az adósság is értékesíthető, örökölhető, átruházható; mint ilyen pénzforgalmi vagy áruforgalmi eszköz, ami lehetővé teszi a váltók, értékpapírok rendszerét, a pénz nemzetközi forgalmát. Igazából ez teszi lehetővé a banktevékenységet – tehát az európai társadalmak átalakulását tőkés társadalmakká nem ehetett volna megtenni a zsidó – végső soron az európai zsidóság nélkül. A nagy földrajzi felfedezések lehetővé tették a kereskedelmi tőke koncentrációját, az ipari forradalom a termelés permanens bővítését, de mindennek társadalmasítása csak a zsidó törvénykezésen alapuló pénzpiac segítségével valósulhat meg. Így a XIX. sz. második felére, a korábban társadalmilag marginális kis zsidó közösségek gazdaságilag és társadalmilag meghatározó szerepbe kerülnek. Európa tőkés átalakulásának a zsidók nyertesei, míg sokan mások a vesztesei.
Ráadásul a társadalmilag komoly szerephez jutó zsidók kikerülnek a gettóból és bekerülnek a társadalomba. A mezőgazdasági társadalmakban az oktatás ritka és alacsony szintű, az írni-olvasni tudás esetleges, a feudális társadalom értelmisége szinte kizárólag a papság és egy szűk városi réteg töredéke. A könyv népe esetében az írás-olvasás mindenkinek kötelessége, a jog ismerete általános, a tudás presztízse rendkívül magas. Ilyen módon, a formálódó új társadalom értelmiségének (orvosok, jogászok, írók és újságírók, művészek, de mérnökök és közgazdászok stb.) jelentős részét a már képzett zsidóság adja, így, az egyéni törekvésektől függetlenül is asszimilálódik, integrálódik a többségi társadalomba; ráadásul meghatározó pozíciókba és meghatározó arányban. Ez az a folyamat, ami már említett gazdasági válsággal együtt az antiszemitizmus kialakulásához vezet, a nacionalizmus funkcióváltásával együtt. A nacionalizmus ugyanis, egészen az új, tőkés társadalom megszilárdulásáig a polgárosodó demokrácia fegyvere volt az eredendően soknemzetiségű birodalmak értelemszerűen nemzetközi (ma úgy mondanánk globális) arisztokráciája ellen. A nemzetállamok és azok nemzeti gazdaságának kialakulásával azonban a nacionalizmus szerepe már nem „kifelé” a külföld vagy a nemzetközi ellen irányul, hanem befelé, a nemzeti burzsoázia védelmében a nemzetközi pénzpiac és a nemzetközi burzsoázia ellen.
Így magyarázható hogy az antiszemitizmus már nem a zsidó vallás, hanem a zsidók ellen irányul. Ahogy a zsidóság komplex társadalmi szerephez jut Európa modernizálódó országaiban, úgy a kialakuló antiszemitizmus is egy rendkívül összetett, bonyolult jelenség, amely különböző szellemi áramlatokat, hite, filozófiát, gondolkodás- és cselekvésmódot, attitűdöt, és ezek alapjait foglalja össze. Ezért érthető, hogy az antiszemitizmus – végső soron – a gázkamrákig vezet, ahogy ezt az európai történelem megmutatta. És ez adja a magyarázatot arra is, hogy az antiszemitizmus miért alapvetően európai jelenség.
Anti-cionizmus
A cionizmus szintén a XIX sz. végén kezd kialakulni, mintegy az antiszemitizmusra adott egyik lehetséges válaszként. Ha a zsidók hazatérnek saját történelmi hazájukba, akkor ott ők a többségi társadalom, nem kell sem másokhoz asszimilálódni, sem másoktól kirekesztődni – és a probléma ezzel meg is van oldva. Ennyi a cionizmus lényege most, ennek a tanulmánynak a szempontjából.
A cionizmus megjelenése viszont újabb jelenséget vált ki – nevezetesen az anti-cionizmust. Mindahhoz képest, amit eddig vizsgáltunk sokkal sokrétűbb és sokkal összetettebb fogalommal van innen kezdve dolgunk.
Az első réteg annak a feltárása, hogy az antiszemitizmus európai jelenség. Az Amerikai Egyesült Államokban mindenki bevándorló, nincsenek feudális tradíciók, egy eleve tőkés társadalom alakít államot, senkit nm az érdekel, ki honnan jön, csak az, hogy hova tart. (Egyébként ugyanez igaz Kanadára is). Ebben a közegben, aki akar, zsidó marad, aki akar, elfelejti a gyökereit, aki akarja, megtartja és gyakorolja a vallást, aki nem akarja nem; az egyéni emberi szabadság oszthatatlan és korlátozhatatlan. Ez egyben példát is ad a galutban élő zsidóságnak ahhoz, hogy, hogy szeretne élni az európai országokban. A gyarmatokon gyarmatosítók és gyarmatosítottak vannak – az egzisztenciális és ideológiai (akár vallási) ellentét nem zsidó és nem zsidó gyarmatosok, hanem az őslakók és a gyarmatosok (telepesek) között vannak. A fentiek igazak valamilyen módon Afrika, Ázsia és Latin-Amerika országaira, illetve Ausztráliára és Új-Zélandra.
Mivel a fentiek szerint megjelent annak a lehetősége, hogy a zsidók, akár asszimilálódva, akár nem, de teljes értékű polgárként élhetnek az Európán kívüli országokban, ugyanez az igény támadt fel az európai zsidóságban is. Végtére is évszázadok óta ez a földrész volt az otthonuk, ezek az országok lettek a hazájuk, az európai zsidóság megosztott lett, a következők szerint. Egy réteg a teljes asszimilációt akarta választani, feladni nem csak a gettót, de a vallást és a zsidó tradíciót, és integráns része lenni annak a népnek, amelyiknek az országában éltek. Egy másik – és jellemzően nagy tömegek – azt választották, hogy a zsidóság számukra csupán vallás, vallási tradíció, de nem a zsidó nép vagy nemzet tagjai, hanem ahhoz a néphez tartoznak, amelyiknek az országa őket befogadta. Így lehettek „Mózes hitű” magyarok, németek, osztrákok, stb. Ezen belül is alakultak irányzatok, például a teljen egyedül álló „neológ” magyar zsidóság, de tartozhatnak ide ortodoxok és reformirányzatok egyaránt. A harmadik rész csupán, akik a hazába való visszatérést vallották, és a cionizmust választották.
Az anti-cionizmus első problémája, hogy a cionisták és az antiszemiták egy dologban egyetértenek: zsidók menjetek haza. És ez a látszólagos egyetértés mindaddig gondot is okozott, amíg maga az antiszemitizmus nem ment át egy alapvető „fejlődésen”, vagy ha úgy tetszik transzformáción a shoa után. De ez majd a modern európai antiszemitizmus taglalásának tárgya. A fontosabb következtetés, hogy az anticionizmus a zsidók körében is létező jelenség, hiszen a mindenáron asszimiláns zsidóság a zsidóságot, mint népet tagadja, és csak a zsidó vallást és tradíciót ismeri el. Mint ilyen a zsidó népnek otthont adó, a zsidó nemzetet tömörítő zsidó nemzetállamot, mint a zsidóság egyedüli otthonát, és mint különleges országot a független államok között nem igazán tudja elfogadni. Tehát minden más zsidóellenességgel ellentétben az anticionizmus egyben zsidó jelenség is.
Az anti-cionizmus egészen 1948-ig egyedüli jelenség volt, azóta, részben, mint az antiszemitizmus politikailag korrekt változata jelentkezik, részben átalakult anti-Izraelizmussá. A baj csak az, hogy amint Joschka Fischer megállapította, az anti-cionizmus automatikusan antiszemitizmushoz vezet, hiszen, ha már megkülönbözteti a zsidókat, ha már elvitatja a hazatérési jogukat, ha már elvitatja az önálló államalkotási jogukat, akkor már aligha különböztethető meg az antiszemitizmustól. Hiszen az anti-cionizmus lényegét úgy lehetne megfogalmazni, hogy azonos azzal a mély meggyőződéssel, hogy a földkerekség minden nemzetének joga van az önálló államalkotásra a zsidók (és a modern Európa szerint a cigányok) kivételével. Magyarul, ahogy Dina Parat a Tel Aviv Egyetemen olyan találóan megállapította, az anti-cionizmus szerint a zsidók létezése mindaddig jogosult, amíg ezt mint egyének teszik és nem akarnak népként/nemzetként létezni.
Anti-Izraelizmus
Izrael Állam megszületésével – akár azt is mondhatnánk megszületésének pillanatában jelent meg új jelenségéként az Izrael ellenesség. Első látásra fogalmilag ellentmond az antiszemitizmusnak, hiszen amíg az alapvetően azt állítja, hogy „zsidók, menjetek haza!”, addig a zsidó haza létezésének tagadása nem értelmes állítás. Abban a modern kontextusban viszont, ahol az antiszemitizmushoz még zsidók sem kellenek, már elképzelhető az összhang.
Az anti-Izraelizmus vizsgálatának az a nehézsége, hogy komplex jelenség, vallási, etnikai, politikai és katonai vonatkozásai is vannak; számtalan országban számtalan eltérő módon jelenik meg. Európában egyszerűen az antiszemitizmus álcájaként jelenik meg, hiszen egy ország demokratikus kritikája a közélet normális eszköze, nem olyan, mint az antiszemitizmus.
Izrael Állam jogos létének megkérdőjelezése számtalan okból merül fel – a környező arab államok már megszületésekor háborút indítottak ellene, és az iszlám világ a mai napig egységes abban, hogy Izrael létezését ne tekintse jogszerűnek, még akkor sem, ha mint politikai realitást elfogadja. Annak, hogy Izrael Állam,egy legyen a rendes, normális, szuverén s elfogadott országok sorában, ami David Ben Gurion nagy álma volt, egyelőre semmi reménye. Izrael népe tudja, hogy a világ nagy része nem akarja a zsidó állam fennmaradását, és azt is, hogy ennek következtében az állam fennmaradását a nemzetközi szervezetek és a nemzetközi közösség ellenében tudja csak biztosítani.
Az anti-Izraelizmus ugyanis annak a következménye, ami shoa tanulsága az antiszemita világ részére. A zsidóság azt tanulta, hogy csak akkor van biztonságban, ha van egy erős állam, a történelmi Izrael Állam, amely képes menedéket és védelmet adni a zsidó népnek a történelmileg megalapozott európai zsidóüldözés és antiszemitizmus ellen. Az antiszemiták ugyanezt tanulták, és azt a következtetést vonták le, hogy tehát nem lehet elfogadni Izrael Állam fennmaradását; mindent meg kell tenni annak meggyengítésére, és segíteni kell minden olyan erőt a világban, amely Izrael Állam ellen szóban vagy tettben bármit is képes tenni. Ez egyben a mai, modern antiszemitizmus lényege.
Így mára az anti-Izraelizmus lett az antiszemitizmus legveszélyesebb és leghatékonyabb formája azáltal, hogy folyamatosan és szisztematikusan delegitimizálja, deflamálja és démonizálja Izrael Államot. Azon felül, hogy a priori antiszemita álláspont, abbeli törekvése, hogy meggyengítse, majd eltörölje Izrael Államot, függetlenül attól, hogy iszlám, vagy radikális bal- vagy jobboldali ideológiából táplálkozik-e azokon klasszikus antiszemita sztereotípiákon alapszik, mint a „nemzetközi zsidó lobby”, vagy a „világméretű cionista összeesküvés” esetleg a zsidó „háborúgyártók”.
Modern európai antiszemitizmus
Bármilyen meglepő, és minden józan várakozásnak ellentmondó, a shoa borzalmai és Izrael Államának megalapítása után az antiszemitizmus és annak valamennyi módosult formája ugyanolyan erős ma Európában, mint volt mindezek előtt. Ráadásul az anti-Izraelizmus új jelensége is csatlakozott – ami érthető volt a szovjet birodalomban és csatlós országaiban -, de aminek az eltűnését reméltük egy új Európa szabad országaiban. Ennek pontosan az ellenkezője történt, az anti-Izraelizmus hirtelen és váratlanul áradt szét a Nyugat-európai demokráciákban. Mindezzel egyidejűleg viszont az iszlám térhódítását figyelhetjük meg. Sajnálatosan kell látnunk, hogy az, az ellenséges attitűd, ami a XIX. sz. végén alakult ki a zsidó közösségekkel szemben Európa országaiban, és amit antiszemitizmusként határozunk meg, tradicionális és szerves része lett az európai kultúrának, és az Európai Unió közéletének. Erre tekintettel kell új stratégiát készíteni a Bne’ Brit szervezeteinek.
Ez, a modern antiszemitizmus viszont nem azonos a régivel. Ehhez már zsidók sem kellenek. Ez, a modern európai antiszemitizmus ott is megjelenik és ott is virulens, ahonnan a zsidókat teljesen kiirtották, vagy ahonnan teljesen elmenekültek. Ez az antiszemitizmus minden létező kisebbség ellen irányul. Ez az egész európai antiszemitizmus azon is alapszik, hogy az európai kultúra nem ismeri a patriotizmus, a néptől-nemzettől független haza fogalmát; csak a nacionalizmust, a nacionalizmuson alapuló nemzetet, a nemzetállamot ismeri, és ez utóbbi nemzetállamot képes csak hazaként definiálni. A többnemzetiségű haza, amely a különböző történelmű, különböző kultúrájú állampolgárok közös otthona Európában mindmáig értelmezhetetlen. Minden olyan kísérlet, ami az egységes Európában oldotta volna fel a nacionalizmusok kártékonyszelemét valamilyen formában elbukott, és a „nemzetek Európája” már csak kisebbségeket kirekesztő nacionalizmusokat tudja erősíteni.
Különösen hozzájárul ehhez a folyamathoz az EU antiszemitizmussal kapcsolatos kétarcú politikája. Míg az egyik kezével az EU diszkriminatív és Izrael ellenes politikát folytat – mondjuk, éleszti a tüzet és gyújtogat – addig a másikkal a tűzoltót játssza, megpróbálva oltani-, vagy csillapítani a klasszikus vallási és etnikai antiszemitizmus lángjait. Olyannyira része lett az antiszemitizmus a tradicionális európai kultúrának, hogy egy 2009-es felmérés szerint az európaiak 35%-a tesz rendszeresen antiszemita kijelentéseket. Ugyanakkor az Anti Defemation League 2002-es, 10 országban végzett felmérése szerint a lakosság 25%-a kimondottan antiszemita, és további 10 – 20% az, aki kisebb vagy nagyobb mértékben viseltetik antiszemita előítéletekkel. A Nyugat-európai számok átlagosan 10%-al alacsonyabbak a Kelet Európaiaknál.
A modern média, a televízió és az internet ezeket az antiszemita ideológiákat is elképesztő sebességgel terjeszti. Jelenleg több mint 3 000 európai antiszemita website-ot lehet megszámlálni, és ez azt jelenti, hogy egy olyan eszköz van a ma antiszemitáinak birtokában, ami nem állt rendelkezésre, amikor a nácik kezdték terjeszteni propagandájukat.
Összefoglalva
Az antiszemitizmus a harmadik évezred és a XXI. század elején változatlanul európai jelenség, és virulensebb, mint valaha. Látni kell azt is, hogy míg az ókori zsidóellenesség az akkor globális görög hellenisztikus világ, illetve az egész ismert világot jelentő globális Róma ellenérzése és harca a lokális, patrióta zsidó nemzet ellen irányult, addig a modern antiszemitizmus a lokális nacionalizmusok és a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, szétszórt zsidóság ellenében jelentkezik. A shoa utáni antiszemitizmus kiegészül az Izrael-ellenességgel, és így e kettő, mint modern jelenség, egyesíti az ókori-, és a jelenkori támadásokat. A lokális és patrióta izraeli nemzet ugyanolyan támadásoknak van kitéve, mint a galut szétszórt nemzetközi, alapjaiban részben vagy teljesen asszimilálódott zsidósága.
A zsidóság, a zsidó állam, egyben az antiszemitizmus és anti-Izraelizmus jövője alapjaiban Európa jövőjétől függ. A XX. század második felének kétpólusú világa biztonságot jelentett úgy Izraelnek, mint a zsidóságnak, mert a szabad világ egyértelmű feladatának tekintette Izrael védelmét a kommunista zsarnoksággal szemben, és a kiélezett ideológiai küzdelemben az antiszemitizmusnak nem maradt helye. A kommunizmus bukása, az egyesülő Európa levette a véd ernyőt Izrael fölül, és egyidejűleg a demokrácia kiterjedése a posztkommunista Kelet-európai államokra – az antiszemitizmus eredendő hazájára – újra „szalonképessé” tette az európai antiszemitizmus megnyilvánulásait, és az addig elfojtott előítéletek nyíltan törhettek a felszínre.
Ezt a folyamatot erősítette fel a 2008-as pénzügyi és gazdasági válság. A válság ugyanúgy az alsó- és középrétegeket sújtotta, mint az 1873-as, és társadalmi hatásai is kísértetiesen azonosak. A nacionalizmus és protekcionizmus feléledése, a nemzetközi zsidó burzsoázia, a külföldi, az idegen bankok és bankárok elleni ellenséges érzület ugyanúgy fejeződik ki és erősíti a szélsőséges nacionalista, sok esetben soviniszta érzelmeket, mint 135 évvel korában. Ez egy nagyon kedvezőtlen trend mind a zsidóság, mind Európa számára, de ezt a folyamatot, önmagában, lehet, és lehetne is kezelni, és erre a demokráciák készek is és felkészültek is. A baj az, hogy a folyamat nem önmagában jelentkezett.
Csodálatos lehetőség kapujában állt Európa 2003-ban, az EU első, jelentős nagyarányú bővítésekor, amikor a 10 új tagállam felvétele lehetőséget nyújtott egy egységes, modern európai nagyhatalom létrehozására. Egy, az európai nemzeteket egyesítő Európa, alternatíva lehetett volna a helyi nacionalizmusok, határon túlnyúló kisebbségi problémák, és egyben az antiszemitizmus kezelésére is. Ezt a történelmi lehetőséget egy hibás francia politika, és a francia szavazók döntése megakadályozta. Az e helyett létrejött széthúzó, nemzetek Európájának nevezett konglomerátum nem képes kezelni a megoldatlan nacionalista követeléseket, a nemzeti elsőbbséget, a kultúrnemzetek harcát. Mire a pénzügyi válság első hullámai elérték Európát, addigra az EU már alkalmatlanná vált a problémák közös kezelésére, és a pénzügyi uniót mentő tűzoltó lépések, csak még jobban felerősítik a közösséget szétfeszítő tendenciákat.
A harmadik probléma a muszlim előretörés Európában. Az apránként, évtizedek óta érkező vendégmunkások lassan letelepedtek, második – és ma már harmadik – generációjuk pedig nem a beilleszkedést, hanem az európai iszlám világ megteremtését, az iszlám közösségek társadalomformáló szerepét választja. Az európai muszlimok, ma már nem asszimilánsok, viszont az évtizedek során választópolgárokká váltak elsősorban Nyugat Európa meghatározó országaiban. Ezzel, az antiszemitizmus mellett az Izrael ellenes választói követelések is megjelennek az Európai Unió közéletében, és a politikaformáló körök, a meghatározó Nyugat-európai pártok fokozatosan érvényesítik többé-kevésbé; nyíltan vagy burkoltan Izrael ellenes, Izrael Államot gyengítő politikájukat úgy az egyes országok, mint az Unió hivatalos politikájában.
A három folyamat – a pénzügyi- és gazdasági válság, az európai dezintegráció valamint az európai iszlám előretörése erősíti egymást, és antiszemitizmus valamennyi formáját. Ha a válságból való felépülés gyors és a hétköznapok emberei számára közvetlenül érezhető lesz, ha ennek következtében Európa szerte megerősödik a középosztály; ha éppen a válság és a felépülés hatására újra megerősödnek az integrációs folyamatok és az EU egy szorosabb, egységesebb egésszé válik, akkor gyengül az iszlám közvetlen befolyása az európai politikára, és kevesebb terep marad a nacionalizmusoknak és az egyéb szélsőségeknek. Ebben az esetben az európai antiszemitizmus kezelhető szinten stabilizálódik, noha, úgy tűnik, az európai kultúrának mindörökké szerves része marad. Ebben az esetben Európa is stabilizáló szerepet játszhat Izrael jövője szempontjából.
A pesszimista forgatókönyv sajnos mindennek az ellenkezője. Ha a szavazótömegek életszínvonala, lét- és társadalmi biztonsága nem stabilizálódik, és nem kezd el érezhetően emelkedni már most a jelenben, illetve a nagyon közel jövőben, akkor valamennyi kedvezőtlen folyamat rohamos fejlődésnek indul, még a következő választások előtt. Megkezdődhet az EU dezintegrációja, ahol a „régi” tagállamok jobban összefognak és az „újak” a perifériára szorulnak; ezzel egyidejűleg egyes országok – Magyarország és talán a Cseh Köztársaság egyre inkább önkéntesen távolodnak. Lelassulhat, vagy akár meg is szűnhet a további bővítés, a schengeni határok kitolása, az euro-övezet bővülése. A nemzeti gazdaságok támogatása bomlasztani fogja a egységes piacot, ennek következtében nem csökkennek, hanem nőnek a tagállamok közötti különbségek. Ez mind együttesen a nacionalizmusok erősödéséhez, a szélsőséges ideológiák mélyüléséhez és további terjedéséhez vezet, ezek egyre jobban vesznek majd rész a valós politikai életben. Az antiszemita közélet mellett antiszemita törvények elfogadása is elképzelhető egyes tagállamokban, és a zsidók kiközösítése a mindennapi életben már az elkövetkező évek valósága lehet.
Ebben a környezetben már elképzelhetőek iszlám tömegmozgalmak, az iszlám meghatározóvá válása egyes európai országokban, aminek hatására az EU olyan megegyezéseket szorgalmazhat a nemzetközi közösség Közel-keleti politikájában, amelyek Izrael tragikus meggyengítéséhez, adott esetben ellehetetlenülésében és védhetetlenségében jelenik meg. Mindennek hatása a zsidó nemzet jövőjére kiszámíthatatlan.
Történelmi távlatban nincs pesszimista jövő. Az egykor Izraelt fegyveresen majd kulturálisan hódító görög birodalom és a hellenizmus letűnt történelmi múlt, csakúgy, mint az egykori római birodalom. A zsidó nép, és a változatlan zsidó tradíció és kultúra mindezt túlélte. Ma már látható, hogy mire a valódi európai egység megvalósul – ha megvalósul – Európa világpolitikai és világgazdasági szerepe olyan kicsivé válik, hogy saját földrészén kívül elhanyagolható tényező lesz. Bármi történik Európában, Izrael népe, hite, tudása és kultúrája túl fogja élni.
Csak addig, nekünk, Európában kell, hogy legyen egy holnapunk.
