„Semmi oka nincs annak, hogy védjük azoknak a jó hírnevüket, akik informátorok, ügynökök voltak” – Oberlander Báruch és M. Kende Péter az ügynökaktákról
A magyar közéletet több mint egy hete kavaró ügynökakták voltak a Pirkadat november 11-i adásának témája. M. Kende Péter Oberlander Báruchhal, a Vasvári Pál utcai zsinagóga rabbijával, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetőjével vitatta meg, jó-e, ha ennyi év után megismerjük a múltat, hogyan kellene beszélni róla, és mit kezdjen egy zsidó közösség azzal, akinek a neve felbukkan a listákon. A műsorvezető a párbeszéddel kezdené, a rabbi a bocsánatkéréssel.
Ami 2005-ben még korai volt
Kende első kérdése az volt, hiba volt-e, hogy az elmúlt 36-37 évben semmi ilyesmi nem történt. Oberlander felidézte, hogy 2005-ben hosszú tanulmányt írt a témáról a Magyar Jogba. Akkor arra jutott, hogy jobb nem nyilvánosságra hozni a neveket, mert sokan kényszerből, zsarolás hatására tették, amit tettek, bár nem mindenki: volt, aki az előmenetele érdekében használta ki a lehetőséget. A rendszerváltás után az emberek nagyon indulatosan reagáltak volna, ami érthető annál, aki egy aktából tudja meg, hogy miatta veszített el mindent, indulatban azonban nehéz higgadtan gondolkodni. Harminc évvel később viszont a rabbi már semmi okát nem látja annak, hogy kíméljék a besúgókat.
Előbb a család asztalánál
Kende, ahogy több műsorban is kifejtette, kifejezetten jónak tartja, hogy egy csomó név nyilvánosságra került, azt viszont sajnálja, hogy a hírek szerint csak a nevek egyharmada. A kritikusok gyakran mondják, hogy előbb a társadalmat kellett volna felkészíteni; ő épp fordítva gondolja. Először a családban kellene leülni egy asztalhoz, és szót ejteni arról, hogy a szülők, nagyszülők hogyan érintettek ebben, aztán indulatok nélkül megérteni, mi miért történt, és csak ezután vinni a beszélgetést egyre nagyobb közösségek elé.
A hibákat sem hallgatta el. Nem magyarázták el, kik tagadták meg az együttműködést, kik adtak szándékosan használhatatlan jelentéseket, és kik okoztak valóban kárt másoknak. Leginkább azt hiányolta, hogy a beszervezők, a tartótisztek nevét nem tették közzé. Egy ilyen lista mindkettejük szerint nagyon fontos lenne, és Kende bízik benne, hogy előbb-utóbb sor kerül rá.
A legnagyobb botrány: a megsemmisített iratok
A rabbi arra figyelmeztetett, hogy a teljes igazság soha nem derül ki. A legnagyobb botránynak azt tartja, hogy a rendszerváltás után éveken át folyt az archívum megsemmisítése. Ha 160 ezer emberről beszélünk, és 50-60 ezer név maradt meg, akkor rengeteg emberről soha nem tudjuk meg, önként vagy zsarolásra lett-e besúgó, és milyen jelentéseket adott.
A kényszerre hivatkozást sem fogadta el feltétlen mentségnek: attól, hogy valakit kényszerítettek, még nem szabad tönkretenni a másik ember egzisztenciáját. Ha valaki meglátja a másik pénztárcáját az asztalon, és zsebre teszi, az sem kényszer.
Mit kell tudnia az államnak?
Vitájuk egyik legélesebb pontja az állam szerepe volt. Kende azt mondta, hogy rendszertől függetlenül minden államnak fontos tudnia, mi történik a kisebb-nagyobb közösségekben, hogyan alakul az emberek véleménye. Ez nem mindenki lehallgatását jelenti, de 1990 után is mindig voltak, akik jó szándékkal, mert fontosnak tartották, információkat osztottak meg az állammal; ősi szakma ez.
Oberlander ezzel nem értett egyet. Az amerikai FBI példáját is felhozva elismerte, hogy a közbiztonság, a szélsőségek kiszűrése törvényes feladat, de minden más információhoz nem szabad nyúlni, a véletlenül begyűjtött adatot pedig meg kell semmisíteni. Édesapja mondását idézte: Sztálinnak mennyit kellett dolgoznia az információért, ma pedig Washingtonban az amerikai elnök sokkal többhöz jut hozzá anélkül, hogy 10-20 millió embert megöltek volna. Kende pontosított: az információnak rendelkezésre kell állnia, az állam kiszűri belőle a fontosat, a többit megsemmisíti. A rabbi aljasságnak nevezte, ha valaki a saját érdekében jelent, és nyitott kérdésnek tartotta, hol volt az a határ, amely már az akkori törvények szerint sem volt jogszerű.
Meglepetések és egy saját kézírású levél
Meglepetést Oberlandernek az okozott, hogy egy egykori intézményvezetőnek tucatjával vannak meg a jelentései, a kartonja viszont nem került elő. Más nagy meglepetés nem érte, mert sok emberről korábban is hallott. Felidézett egy évekkel ezelőtti esetet is: a Vasvári Pál utcai zsinagóga egyik tagja egyszer csak elmaradt, mert egy másik ember kezdett járni, aki annak idején jelentett róla. Hiába próbálta nyugtatni, hogy nem kell mindent elhinni, a férfi kikérte a saját aktáját, és megvolt neki a jelentés a besúgó saját kézírásával. Annak az embernek a kartonja most elő is került.
Beszámít-e a minjenbe?
A rabbi becslése szerint akiknek most nyilvánosságra került a kartonja, talán 70-80 százalékban már nem élnek, és nem tudnak válaszolni. A háláchikus és etikai kérdés az élőkre vonatkozik: ha egy ilyen ember eljön a zsinagógába, beszámítható-e a minjenbe, az imához szükséges tíz férfi közé, és hogyan kellett volna ehhez viszonyulni ötven évvel ezelőtt, illetve most.
Kende, aki saját szavaival „a magyar zsidó közösség nagy szerencséjére” nem rabbi, azt felelte, hogy ha az lenne, odamenne az illetőhöz, kezet nyújtana neki, és leültetné. Ezzel a közösség tagjának tekintené, tehát beszámítaná a minjenbe. Utána beszélgetne vele arról, mi történt, hogyan látta akkor, és hogyan látja ma; a bocsánatkérés ezután következne.
Oberlander számára ez jó akadémiai kutatás, de az első lépés a bocsánatkérés azoktól, akiket az illető feljelentett, akár kényszerből tette, akár nem. Zsidó vallási vezetőként a tesuvá, a megtérés mellett áll: nincs olyan ember, aki ne térhetne meg, és akit Isten ne fogadna vissza. Ezt mondta annak idején Szegedi Csanád esetében is. Lépnie azonban annak, aki vétett, mindenképpen kell: az nem elég, hogy „öreg ember vagyok, hagyjátok már”.
Kínzás, hallgatás, bátorság
A rabbi megkülönböztette a zsarolást attól, amikor valakit letartóztatnak és megkínoznak. Engländer Tibor, akiről vallottak, és akit letartóztattak, egyszer azt mondta neki, hogy van az a pillanat, amikor a kínzás alatt az ember már nem tud ellenállni. Egy Lubavicsban mesélt történet a harmincas évek Szovjetuniójából szól, ahol az élet volt a tét: egy chászid a kínzás hatására vallani kezdett, majd a cellájában rádöbbent, hogy más zsidók ellen beszélt, és másnap már semmire nem „emlékezett”, amiért kétszeres kínzás várt rá. Amikor harminc évvel később elhagyta a Szovjetuniót, és régi ismerősei számon akarták kérni rajta az árulást, a Rebbe azt felelte: mit akarnak tőle, hiszen már másnap megkapta a büntetését.
Oberlander édesapja egyszer összehívta a családot, amikor egy letartóztatott zsidó üzletember ügyében tanúvallomásra idézték, és kijelentette, hogy egy másik zsidó ellen soha egy szót sem fog mondani, még ha emiatt börtönbe kerül is. A halasztások után végül nem került sor a vallomásra, de ez a beszélgetés a rabbi szerint mindig a szeme előtt van.
A témáról több írása is megjelent: a 2005-ös tanulmány mellett vasárnapi online előadásának írásos változata, és a zsido.com-on hosszú recenzió Veszprémy László Bernát Scheiber Sándor professzorról szóló könyvéről. Scheiberről egy később St. Gallenben élő ismerőse mesélte neki, hogy 1956 előtt borítékokat adott át neki, hogy vigye ide vagy oda. Oberlander ezt megható bátorságnak tartja: egy dolog, hogy kötelező bátornak lenni, és más, hogy valakiben tényleg meglegyen hozzá a lelkierő. A beszélgetést Kende ezzel zárta, és jelezte, hogy jövő héten folytatják. Oberlander búcsúzóul hozzátette: egyelőre sokkal több a kérdés, mint a válasz.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
