„Az egyik nincs a másik nélkül. Ezt hívják életnek” – Váradi Eszter Sára a Kék égbolt című előadásról, amely a Hanukafeszten is látható
A transzgenerációs traumáról, a humor szerepéről a feldolgozásban és a holokauszt új színházi megközelítéséről beszélgetett Osváth Sarolta Váradi Eszter Sárával, a székesfehérvári Vörösmarty Színház színművészével a Pirkadat november 10-i adásában. A színésznő Selmeczi Bea Kék égbolt című darabjáról mesélt, amelyben egy nagymamát játszik. Az előadás december 8-án vendégjátékként a budapesti Rumbach zsinagógában is látható lesz, a Hanukafeszt programjaként.
Amit a felmenőktől kapunk, és amit továbbadunk
A beszélgetés abból a kérdésből indult, mit tudunk megbeszélni a saját felmenőinkkel, mit oszthatunk meg egymással, és mit adhatunk tovább a saját gyerekeinknek. Váradi Eszter Sára szerint szerencsére ma már a köztudatban is benne van a transzgenerációs trauma fogalma: mit örökítünk át a gyerekeinknek, mit kaptunk mi, és milyen „puttonyokat” viszünk magunkkal a felmenőinktől. A Kék égbolt sok más felvetés mellett éppen erről szól.
A színésznő nagy szerencsének nevezte, hogy élő szerzővel dolgozhattak. Selmeczi Bea olyan anyagot tett eléjük, amely rengeteg mindenről szól, és az alkotóknak megvolt az a szabadságuk, hogy a szöveget kicsit együtt is alakítsák.
Trauma és humor kéz a kézben
A műsorvezető arra kérdezett rá, mennyire ellentmondásos, hogy egy traumáról szóló előadásban a mosoly és a humor is megjelenik, holott a feldolgozáshoz az is hozzátartozik, hogy időnként nevessünk. Váradi Eszter Sára saját véleményeként mondta el, hogy szerinte a kettő nem választható szét: „Az egyik nincs a másik nélkül. Ezt hívják életnek.” A hepét a hupa követi, és sokszor kéz a kézben járnak. Színészként is az olyan anyagokat szereti nézni és játszani, amelyekben ez megjelenik, mert vannak nehézségek és vannak örömök, és az az izgalmas kérdés, mit tudunk kezdeni velük. Ezt tudja megmutatni a színház, és ebből vihet haza valamit a néző.
Az alkotók szándéka az volt, hogy a holokauszt témáját más szemszögből vigyék a nézők elé. Gyakran hallani, hogy „már megint egy holokauszt témájú darab vagy film”, közben mindig kiderül, hogy nem tudunk róla olyan sokat. Nem akartak szenvedéstörténetet, „sírdogálós” előadást készíteni. Azt szerették volna megmutatni, hogy Közép-Kelet-Európában, ebben a kis olvasztótégelyben ugyan családonként máshol kell keresni a csomókat, de „mindenkinek van valamilyen átörökített problémája”.
A nagymama kilép a fotóból
A történetből a színésznő keveset akart elárulni. Egy mai fiatal lánynak párkapcsolati nehézségei vannak, és annyit gondol a nagymamájára, hogy a nagyi úgy érzi, érdemes visszalépnie a földi világba: kilép a falon lógó családi fotóról, és elkezd mesélni az unokának a saját történetéről. Együtt kezdik „cincálni” azt, amit életnek hívunk. A műsorvezető úgy foglalta össze: a nagymama visszatér, és terapeutává lép elő.
Kiderült egy félreértés is: a műsorvezető úgy tudta, hogy egyszeri előadásról van szó. Váradi Eszter Sára tisztázta, hogy a darabot tavaly októberben mutatták be a Vörösmarty Színházban, és azóta sokszor játszották; Budapesten vendégjátékként lesz látható. A fogadtatás nagyon jó, ami a társulatnak nagy öröm és büszkeség. A színésznő régóta tagja a Vörösmarty Színháznak, és a fehérvári közönségről elismeréssel beszélt. Szerinte Selmeczi Bea nagyon jól eltalálta az arányt: mi az, ami még elviselhető és a humor által befogadható, miközben egy rettenetesen komoly történetet tárnak fel arról, ami a negyvenes években történt, nemcsak Magyarországon. A felújító próbák után aznap este Székesfehérváron játsszák újra először, és tudomása szerint az esti és a másnapi előadás is telt házas.
Két színész, legalább húsz szereplő
Az alkotótársakat is bemutatta. Az unokát a fiatal Fehér Diána Aida játssza, a rendező Ferenczy-Nagy Boglárka, frissen végzett színész-rendező, aki maga is fehérvári, és ez volt ott az első rendezése. A színésznő szerint frissességet és rengeteg ötletet hozott az előadásba. Egyet el is árult: bár csak ketten vannak a színpadon, egy csomó karaktert jelenítenek meg. A gettóban például a kislány idős urakkal él együtt, akiket a rájuk jellemző tárgyak idéznek meg a színpadon, különböző hangokon. Egyszer összeszámolták: legalább húsz szereplőt személyesítenek meg ketten. Az előadásban szerepel Tóth Dóra Lilla hegedűs is, akinek a játéka szerinte nagyon sokat tesz hozzá a darab atmoszférájához.
„Itt vagyunk, élünk, túléltük”
Zárásként a műsorvezető saját családi emlékét idézte fel: az édesapjával mindig úgy beszélgettek az 1944-es időszakról, hogy próbáltak valami humort vinni bele, hogy könnyebben tudjanak róla beszélni, és ne zárkózzanak be. A humor része az is, hogy megmutatjuk: „Itt vagyunk, élünk, túléltük és túléljük”, és az utódaink is túlélik. Váradi Eszter Sára szerint az előadásból is egyfajta életigenlés süt át, mert a legfontosabb, hogy „mindig tovább kell menni”.
A Kék égbolt december 8-án 19 órakor látható a Rumbach zsinagógában; a részletek a Hanukafeszt és a Mazsihisz oldalán találhatók.
A tartalmi összefoglaló mesterséges intelligencia felhasználásával készült.
