New York, New York…

New York-i tudósítónkkal készült egy interjú, amely megjelent a Váróterem Magazinban. Megosztjuk olvasóinkkal a Barát Tamással készült interjút.

Vannak a Földnek olyan pontjai, amit akkor is „ismerünk”, ha sosem jártunk ott. Ilyen hely New York is, hiszen filmek tucatjaiból kapunk meglehetősen pontos képet az amerikai álom életről.

Pontosabban arról, ami a legtöbb ember fantáziájában él erről a városról. Az kétségtelen tény, hogy ha a pénz és a csillogás középpontját fizikai helyként akarnánk meghatározni, akkor New York biztosan benne lenne a lehetséges tippek sorába. Gazdasági, politikai, kommunikációs és kulturális értelemben vett központi szerepe vitathatatlan. Ha az agglomerációból beáramló számos munkavállalót nem számoljuk, a több, mint 8 milliós lakosságának köszönhetően is a világ nyolcadik legnépesebb települése. Nem véletlen, hogy nagyon sokan érzik úgy, hogy New Yorkban élni a világ közepét jelenti. A kitörési és önmegvalósítási kezdőpontot.

Koránt sem véletlen, hogy New York-i tudósítónak lenni maga az álom munka. Ott lenni a központi szerepet betöltő városban, rajta tartani az élet „ütőerén” a kezét, elsők között lenni egy-egy jelentős, vagy éppen szuper hír közlésében, bizony keveseknek adatik meg.

Barát Tamás egy azok közül, akiknek megadatott ez a különleges pozíció. Rendszeresen érkeznek tőle a legkülönbözőbb tudósítások, amelyeket a témától függően gyakran több hírcsatorna is átvesz.

 

– Aki belecsöppen abba a különleges világba, amit a média, a sajtó és a kommunikáció jelent, az gyakran egész életét annak szenteli, hogy az emberek tájékoztatásában részt vegyen. Tamásban mikor ébredt fel a vágy az újságírás iránt?

– Gyerekkoromtól meghatározó része az életemnek, lévén édesapámnak is ez volt a hivatása. Ennek köszönhetően az első általam szerkesztett kiadvány nyomtatásban 13 éves koromban jelent meg. Kedves története az életemnek, mivel ekkor tapasztaltam meg először, hogy az írás igenis munka. Ami nem születik meg magától. Meg kell dolgozni minden szóért, amit leírunk. Ehhez pedig egyáltalán nem elegendő a jó fogalmazási képesség és néhány illusztrációként felhasznált fotó egy-két oldalba szerkesztése. Olyan jól sikerült a próbálkozás, hogy édesapám megmutatta a főnökének, aki nagy örömömre változtatás nélkül jelentette meg.

Hivatásként persze nem akkor választottam, de kétségtelenül meghatározó pontja lett az életemnek ez a szárnybontogatás. A környezetem úgy vélte, hogy a legjobb, ha jogot végzett ember válik belőlem. Apám jó barátja Ipper Pál, aki akkor New York-i tudósítóként dolgozott, szintén arról győzködött, hogy a jogi pálya nagyon hasznos. Tette ezt annak a tapasztalatnak az ismeretében, hogy például az ENSZ-ben és más, a döntéshozatali szempontból kiemelkedő poszton dolgozók jelentős része valóban jogi végzettséggel rendelkezett.

Mindenki úgy vélte a környezetemben, hogy ennek a tudásnak a birtokában számos szakma választható, ami hasznosan épülhet a jogi diplomára. Be is adtam a jelentkezésemet a jogi egyetemre, azonban a felvételire már nem mentem el. Az én szívem a Színművészeti Főiskolára vitt volna engem rendező-operatőr szakra. Végül is abban maradtunk apámmal, hogy ha szerzek egy szakmát, utána azt a felsőfokú intézményt választhatom, amit csak akarok. Így lettem fényképész. Fotósként bekerülni valahova abban az időben koránt sem volt egyszerű. Némi támogatással mégis felvettek reprodukciós fényképésznek.

Büszkén mondom, hogy a Filatéliai Szemlének én fényképeztem a bélyegeket a megjelenéshez. Ezzel egyidejűleg a Film, Színház, Muzsika című újsághoz kerültem külsősként, ahol színházi fotókat készítettem. A Mezőgazdasági Kiállítás és Vásáriroda sajtóosztálya volt a következő állomás, ahol újságíró gyakornokként tanulhattam a szakmát.

1967-ben kaptam az első „igazi” felnőtt szerkesztői megbízást külsősként. Az akkori Színháztudományi Intézet, Színházi Világnap című kiadványát készíthettem.

Ezeken a munkákon felbátorodva jelentkeztem a „Riporter kerestetik” műsorba. Olyan fiatalemberek tűntek ott fel a versenyek során, – például Wisinger István, Horváth János, Feledi Péter-, akik később ikonikus televíziós szakemberekké váltak. Az újságírói pályám elindult, és azóta is tart.

– Milyen út vezetett innen a New York-i tudósítói poszthoz? – Egy komplett életút, aminek fontos állomásai voltak. Az ezredforduló tájékán lettem a Helyi hírek helyieknek hálózat főszerkesztője. Ez az időszak azért volt jelentős, mert sorra alakultak át, vagy szűntek meg a megyei lapok, tehát a helyi tájékoztatás fontos tartóoszlopai kerültek veszélybe. Online portálként jött létre ez a hiánypótló hírforrás, ami több, mint 70 település számára biztosította az információ eljuttatását. Akkor fogalmazódott meg először igényként, hogy ez a sajtóportál hasonlítson a New York Times és a Los Angeles Times szerkesztési rendszeréhez. Amiben a tartalom egy része, a központilag fontos hírek megegyeznek, és ezt egészítik ki a helyi információk, amik hely specifikusan különböznek egymástól.

Ez a média hálózat nőtte ki magát annyira, hogy egy idő után az egész országot lefedtük. A következő törekvés az volt, hogy lépjünk ki ezzel a kezdeményezéssel Magyarországról, és külföldi tudósítások is bekerülhessenek. Ekkor jött létre a New York online, amit akkor még Budapestről csináltunk. 2003-ban utaztam ki Amerikába. A munka érdekessége volt, hogy az Internetezők kézikönyve kiadványt úgy szerkesztettem New Yorkból, hogy Nyíregyházán volt a szerkesztőség, Budapesten történt a nyomdai előkészítés és a győri nyomdában készült a kiadvány. Ez az internet „őskora”, ami mára már kikerülhetetlen és az életet meghatározó kibertérré nőtte ki magát.

– Az internetnek köszönhetően a Föld valóban azzá a hellyé vált, ahol bizonyos értelemben megszűntek a távolságok. Online, -real-time- valós időben, tehát tulajdonképpen bárhonnan, bármikor, élőben léphetünk kapcsolatba egymással, ha van internet kapcsolat. Mit jelentett ez a perspektíva a 2000-es években?

– Munkatársaim és a magam életében például olyan kísérletet, aminek köszönhetően fantasztikus, új dologok indultak útjukra. Ilyen volt az az egészségügyi műsorom, ami népszerűségének hála, 316 élő adást ért meg „Van rá megoldás” címmel. Ez azért is érdekes, mert akkor még „betárcsázós” volt az internet. Ami gyökeresen más dimenzió volt a mostani, korlátlan és szinte bárki által hozzáférhető verzióhoz képest.

Mivel ez az online őskorának időszaka, ezért nekünk rendkívül fontos volt, hogy megismerjük az internet világát, és megfelelő gyakorlatot szerezzünk ezzel a technológiával a műsorkészítés terén. Hiszen akkor már sejthető volt, hogy az online média, az online televíziózás kora nem sokat várat magára. A több hónapig tartó kísérleti adások során nagyon sok tapasztalatot szereztünk ebben.

 

 

 

 

 

– Hol hasznosult ez a megszerzett tudás?

– Az elkészült 316 adás messze meghaladta az eredeti tervet, ami az emberi test bemutatását szolgáló 35 műsor elkészítésére szólt, megismertetve a nézőket a test és a hozzá kapcsolódó betegségek megelőzése, illetve gyógyításának lehetőségeivel. Orvos-szerkesztőként Dr. Somos Zsuzsa volt a műsor háziasszonya, akivel közösen készítettük a sorozatot.

Az adás nagy kihívása, hogy ebben az időszakban tilos volt a gyógyszer reklám, így hatalmas értéket jelentett az információk nézőkhöz való eljuttatása.

Ebben a munkában nagyban segített, hogy főszerkesztője voltam a Magyar Gyógyszeripar Etikai Kódexének, ami az első iparági kódex volt Magyarországon.

Ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően a műsor finanszírozása is megoldhatóvá vált, mivel menet közben az adások előállítási költségeit fedező támogatások sorra megszűntek. A többszáz adásnak és a technikai háttér fejlődésének köszönhetően, rengeteg hasznos tudást sikerült eljuttatnunk az emberekhez.

Mivel az élő műsor során a nézők betelefonálhattak, kérdéseket tehettek fel, így ezek interaktív adások voltak, közvetlen kapcsolattal a célközönséghez.

– New York-i tudósítóként fontos szerepet tölt be, hiszen Tamáson múlik mit választ ki, milyen témát mutat meg az itthoni embereknek. Mik az alapvető szempontok ebben?

– A legfontosabb a korrekt tájékoztatás, a hitelesség. Ugyanis külföldi tudósítónak lenni a szakma csúcsát jelenti, hiszen minden területen megkívánja a tájékozottságot, a prioritások felismerését. Ahogy azt is tudni kell, hogy melyik hír, információ az, amelyeket fontos ismerniük a magyar embereknek, hogy kellőképpen tájékozottak legyenek a világ történéseiben. Annál is inkább így van ez, mivel a kollégáim Washingtonban vannak, New Yorkban egyedül vagyok tudósító. Talán ennek is volt köszönhető például, hogy 74 portál vette át Szabó Bencével, a magyar vívó csapat kapitányával készített interjúmat. Ezért tényleg komoly felelősséggel is jár, hogy mikor, miről, hogyan tudósítok. A munkámban a magyar diaszpórával való kapcsolat is fontos. Ebben meghatározó a Főkonzulátus, a New York-i Magyar Ház és a Magyar Kulturális Központ, amit korábban Balassi Intézetnek, ma Liszt Intézetnek hívnak. Ugyanis amellett, hogy Magyarországra milyen információk jutnak el, annak is fontos szempontnak kell lennie, hogy Magyarországot miképpen mutatjuk be Amerikában. Ez is a tudósítói munka része.

– Van olyan interjú, hír, tudósítás, ami Tamás számára kiemelkedő élmény volt?

– A hivatásomban eltöltött évtizedek alatt nagyon sok témában, számtalan híres emberrel, művésszel, sportolóval, politikussal, valamiben kiemelkedőt alkotó emberrel készítettem anyagot. Ezek közül számomra meghatározó volt a találkozás Henry Kissingerrel, a XX. század egyik meghatározó politikusával, aki több kormányban is betöltötte a külügyminiszteri posztot. Ugyanakkor ezt a beszélgetést az eredeti megjelenésen kívül mindössze egy portál vette át. Ez is mutatja, hogy a hírek világa meglehetősen különleges tér, ahol egyáltalán nem könnyű mindig eligazodni.

– Az etika kérdése minden területen, minden szakmában alapvető kérdés. Az újságírásban, a tájékoztatásban azonban kiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen társadalomformáló ereje van mindannak, ami ezeken a csatornákon eljut az emberekhez. A közösségi felelősségvállalás kihagyhatatlan része. Mi ennek a hatása?

– A körültekintő és hiteles tájékoztatást szem előtt tartó munkámnak köszönhetően olyan megtisztelő tevékenység is a feladatom része, mint az Amerikai Külföldi Sajtótudósítók Szövetsége igazgatótanácsának tagsága, ahol etikai igazgató vagyok. A „fake news”, az álhírek elleni harc ennek a munkának fontos eleme. A hír értékű üzenetek kibocsátásának módja, a public relations szerepe és helye a média térben pedig szintén meghatározó etikai szempontból. Mindebből az is kiviláglik, hogy az újságírás egy szakma. Aminek megvannak a szakmai ismeretei és követelményei. Számos esetben pedig éppen abból keletkezik a probléma, hogy „önjelölt”, a szakmai és etikai normákat nem ismerő emberek is teljes lendülettel publikálnak.

Adott esetben a félretájékoztatás okán hoznak létre – akár tudatosan is – álhíreket. Ezért elengedhetetlen lenne, hogy mindenki, aki ilyen kommunikációs tevékenységbe kezd, legalább egy alapképzést kapjon.

A XX. század a technika – több kommunikációs szakember szerint – a telefon százada. A mobil telefonok fejlődése és az internet térhódítása korábban elképzelhetetlen teret nyitott a kommunikációban. Abban is, hogy bármely esemény, történés, hír, gyakorlatilag azonnal, vagy a történéssel egyidejűleg felkerülhet az online térbe.

Tulajdonképpen a Föld bármely pontjáról pillanatok alatt eljutnak az információk az emberekhez. Ennek következtében az újságírói munka is változott, ami kulcskérdéssé tette a korrekt, etikus és minél gyorsabb tájékoztatás szerepét. Volt olyan tudósításom, amikor az amerikai elnök rendkívül fontos bejelentését követően 15 másodperccel később, már olvashatta a magyar olvasó az elnök magyarra általam lefordított beszédét.

Az online kereskedelem és a hirdetések esetére is érvényes ugyan ez a trend, hiszen gigantikus gazdasági potenciál rejlik az online térben. Tehát tétje van annak, mi kerül be a kommunikációs térbe, amiről minden médiumban, minden esetben a felelős szerkesztő dönt. Mindezért az etikus hozzáállás talán a legfontosabb szemponttá lépett elő. Amerikában a kommunikáció szabadságának megőrzése talán még nyomatékosabb, mint a világ más részein. Egyenesen az Alkotmányban rögzített jog a szólásszabadság.

Ezért kicsit más értelmet nyer a véleménynyilvánítás, a gondolatok nyilvánossá tétele. Egyébként Magyarországon se volt ismeretlen az olvasói hozzászólás. A sajtótörténetből tudjuk, hogy létezett a sajtólevelező fogalma. Az olvasó által beküldött levél alapján döntötte el a szerkesztő, hogy abból mit közöl az újság.

– New Yorkban az élet valamiképpen idealizált. Ami képet elsősorban a filmek alapján, érzelmi nézőpontból alakítanak ki magukban azok, akik ismeretlenül is rajonganak ezért a városért. A valóságban mennyire lehet reális és hiteles képet bemutatni Amerikáról?

– A tudósítás és a vélemény újságírás különböző műfaj. Mindkettőnek megvan a maga szerepe a tájékoztatásban. A tudósítás tárgyszerű, tények összegzése, amiben az újságíró véleménye semmilyen formában nem kaphat teret. A vélemény újságírás, a publicisztika pedig arra ad módot, hogy az újságíró saját szempontjából közelítse meg a témát. Azzal együtt, hogy ebben az esetben is elengedhetetlen az adatok, tények korrekt használata.

A témák megválasztása és a műfaji keret különbözősége megadja azt a teret és szabadságot, ami lehetőséget ad arra, hogy be tudjuk mutatni ezt az országot. A kendőzetlen igazság közlése viszont minden esetben prioritás kell legyen. Ezt a munkámat az is segíti, hogy az első szakmám fotós. Ezért a mai napig nagyon sok képet készítek, amik jól kiegészítik, és alátámasztják az anyagaimat. Van egy fotó blogom is.  Barát Tamás fotoblogja (angol nyelvű)

Amerikában egyébként létezik egy media platform, ami kizárólag a külföldi tudósítók számára van fenntartva. Azt a célt szolgálja, hogy ne csak a saját hazájukban, hanem Amerikában is jelenjenek meg – angolra fordítva – a cikkeik, tudósításaik. Olyan írások is felkerülnek ide, hogyan látjuk mi, külföldiek Amerikát.

– Valóban olyan gyökeresen eltér az amerikai, és ezen belül a New York-i életfelfogás az európaitól, mint amennyire ez innen, Magyarországról tűnik?

– Igen, domináns a különbség. A legalapvetőbb a demokrácia értelmezése. Az életről való felfogás, a gondolkodásmód. A véleménynyilvánítás, a szólásszabadság jogának szentsége megkérdőjelezhetetlen. Ez persze itt sem jelent automatikusan nézet azonosságot. Azt azonban igen, hogy mindenki elmondhatja a saját nézőpontját, képviselheti a saját érdekeit. Aztán a döntésnek demokratikusan kell megszületnie. Ez nem történhet másképpen.

Az is igaz, hogy a személyes mobilitás lehetőségei is más értelmezésben képesek alakítani az amerikai életet. Itt az természetes, hogy egy gyár áthelyezése, egy munkahelyváltás esetén a család veszi a sátorfáját és áttelepül egy másik városba, akár másik államba is, ha kell. Magyarországon úgy tűnik, egy ilyen váltás sokkal nehezebben értelmezhető, adott esetben konfliktusokkal terheltebb. Ennek van anyagi háttere is. De nem csak ez határozza meg.

A települések között munka miatt ingázó dolgozó egyébként Magyarországon is van. Magam is évekig éltem úgy, hogy naponta jártam Budapestről Székesfehérvárra dolgozni. Itt Amerikában a lakhelyváltás, a lehetőségekhez való igazodás képessége, a világra való nyitottság meghatározó életszemlélet.

– Mennyire volt kihívás személy szerint hozzászokni az amerikai élethez?

– Nagy váltás volt, de nem volt olyan nehéz hozzászokni. Először 2003-ban jöttem ki tudósítóként dolgozni. Amikor is szó szerint kulturális sokként éltem meg azt, amivel itt találkoztam. Az egyetem után Londonban tanultam meg angolul egy nyári egyetemen. Ezzel a tudással kerültem ki Amerikába. Első komoly feladat az amerikai angol elsajátítása volt, hiszen számos kifejezés eltért az általam ismerettől. Ami az újságírói munkában rendkívül fontos, hiszen koránt sem mindegy, hogy milyen tartalommal jelenik meg egy cikk.

A természetesség, a mindennapok szintjén is megtapasztalt szabadság szintén megdöbbentő volt. A különböző kultúrák együttélése. A kulturális sokszínűség, amiben a személyes szabadság azt jelentette, hogy mindenki megőrizheti a saját identitását, és ez rendben van a többiek számára.

– Melyik a kedvenc amerikai városa?

– Bevallom, nekem a mai napig New York a kedvencem azzal együtt, hogy fantasztikus helyeken volt alkalmam járni az itt töltött évek során. Itt mindig történik valami, amire érdemes odafigyelni. Mi Bronx északnyugati részén, Riverdale-ben lakunk, ahol mondhatom, hogy számunkra kellemes az élet, mivel elsősorban családiházas környéken élünk.

Chicagot, Los Angelest és Houstont is szeretem.

Csaba Beatrix

A cikk eredetileg megjelent a Váróterem Magazinban varoteremmagazin.hu/new-york-new-york.html / Az interjút közölte a muosz.hu is.