A Liszt Ferenc Társaság a közelmúltban Pécset szervezett koncertet, amelyen a főszereplő, a jelenleg pécsi illetőségű Fuchs Gábor zongoraművész volt. Ám Fuchs Gábor nem volt mindig pécsi. A zene világában nemcsak szólistaként, hanem kamarazenészként és tanárként, illetve korrepetitorként is jól ismert. Fuchs Gábor zongoraművész nemcsak a zene nyelvén kommunikál nagyszerűen, hanem több nyelven is beszél, így oroszul, angolul, németül is. Az interjút magyar nyelven adta New York-i tudósítónknak.
Születésnapi beszélgetés
A hetvenharmadik születésnapját az interjú készítésének napján ünneplő Fuchs Gábor a világ több országát mondhatta már otthonának. A mai Ukrajna területén található Kárpátalja, (ahogyan, akkor és ott nevezték, Закарпатська область, azaz Zakarpatszka oblaszty, ami magyarul Kárpátontúli területet jelent) egyik magyarok lakta kisvárosában, Beregszászon, az akkori Szovjetunió területén született. Ott vált zongoraművésszé, a moszkvai konzervatórium elvégzését követően. Majd eljutott többek között Németországba, Svájcba, ezt követően az Egyesült Államokban telepedett le.
New Yorkban élt több mint negyven esztendeig, és ott lépett fel szinte megszámolhatatlan koncerten. Például többször is fellépett a világ egyik leghíresebb koncerttermében, a New York-i Carnegie Hallban, illetve a Lincoln Centerben. Majd néhány évvel ezelőtt az élet egy nagy fordulatával Magyarországra, Pécsre vetette sorsa.
Fuchs Gábor rendszeresen játszik műveket Schumanntól, Beethoventől, Chopintől és Liszt Ferenctől, s még sok más zeneszerzőtől. Több koncertjének sajátossága, hogy saját maga konferálja koncertjeit, több nyelven.
– Értelemszerűen adódik tehát az első kérdés: milyen nemzetiségűnek tartja magát? Milyen nyelven számol, gondolkodik?
FG: A New York Timesban szovjetnek, az ukrán újságokban ukránnak írtak, a prágai sajtó szerint amerikai zongorista vagyok, akinek csehszlovák gyökerei vannak. Az osztrák és a német újságokban amerikai zongoristaként szerepelek, aki Moszkvában végzett, magyar gyökerekkel. A magyarok kárpátaljainak mondanak, az Új Kelet írta rólam, hogy magyar vagyok. Konkrétan válaszolva a kérdésére, magamat magyar anyanyelvű, New York-i kozmopolitának tartom. Angolul számolok, oroszul káromkodok, magyarul gondolkodom.
– A nagy Szovjetunióban, – lássuk be, az akkori általános felfogás szerint, a világ végén lévő – Kárpátalja egy magyarok lakta kisvárosában lehetett komolyan zenét tanulni?
FG: Kárpátalját, ami Európa geográfiai közepén található, mindenki árvaként kezelte, mivel itt csak fakitermelés és szőlő volt. Igy volt ez az osztrák magyar monarchiában és a Szovjetunióban is. A beregszászi zeneiskolában természetesen nem lehetett profi zenét tanulni, de minden kulturáltabb család ide adta be a gyerekét. Erre jellemző, hogy amíg ott tanultam csak egyetlen egy komoly zenei koncertet volt lehetőségem meghallgatni. Ilyen tekintetben valóban a világ vége volt. De voltak ott komoly tanáraim, és a tehetségesebb gyerekek eljutottak Lvovba és Kijevbe. Ez történt velem is.
– Mennyire volt egyenes, rögös az út, eljutni Kárpátaljáról Moszkvába a konzervatóriumba?
FG: Szerencsés volt az utam, hiszen hetedik osztályos koromban még oroszul sem tudtam. Nyolcadik osztálytól kezdve jártam orosz iskolába. Ekkor nyertem meg a kárpátaljai zongoristák versenyét, aminek eredményeként a Lvov-i sztár tanár Lidia Golenbo felvett az osztályába, majd később ajánlotta, hogy menjek el Moszkvába tanulni, ahol egy brutálisan nehéz verseny után jutottam be a konzervatóriumba.
– Az köztudomású, hogy a zenét megbecsülik Oroszországban. A “szovjet” rendszerben is így volt ez? A moszkvai konzervatórium akkoriban mennyire volt “nagy” iskola? Kik voltak a mesterei?
FG: Közismert, hogy a cári Oroszországban a művészetet nagyra becsülték. A két Rubinstein testvér alapította meg először a fővárosi, a szentpétervári majd a moszkvai konzervatóriumot. A szovjet rendszer felismerte, hogy legitimitását növeli, ha a művészetet pártolja. Igy alakultak meg az olyan iskolák, ahol az első osztálytól végig egyszerre tanulják a köztantárgyakat és a zenét.
A moszkvai konzervatórium, amikor én tanultam ott, a világ legjobb iskolája volt. Zsenikkel voltam körülvéve, olyan művészekkel találkoztam naponta, mint Emil Gilelsz, Yakov Zak, David Ojsztrah, Leonid Kogan, Msztyiszlav Rosztopovics és Dmitrij Sosztakovics.
Az én professzorom Jakov Milstein híres zenetudós, zenekritikus és kiadó volt, aki Magyarországon különösen arról híres, hogy ő írta a két kötetes Liszt monográfiát.
– Egyszer úgy nyilatkozott, hogy az Ön számára Liszt Ferenc az egyik meghatározó zeneszerző. Sokszor játszik Liszt műveiből?
FG: Igen, ez meghatározó számomra, mivel a tanárom a világ egyik legfontosabb Liszt kutatója volt, Milsteint a magyar Liszt Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Liszt műveket – a tanárom, Milstein hatására – tehát a világon mindenütt játszottam. Az egyik ilyen, a kezdetekből, hogy 18 évesen Milstein ajánlására és betanításával a konzervatóriumi felvételin Liszt Mefisztó keringőjét játszottam.
Az amatőr-videofelvételen Fuchs Gábor a pécsi zeneiskolában Liszt Mefisztó keringőjét játssza 2019-ben.
– Újságíróként New York-i fellépésén hallottam önt. Ott Chopint játszott. Jól gondolom, hogy Chopint játszik a legtöbbet? Mely zeneszerzők műveit szereti játszani? Van kedvenc darabja?
FG: Koromtól függ a mindenkori kedvenc, egyidőben Beethoven szonátáit, vagy Chopin műveit játszottam a legtöbbet, Szeretem játszani Liszt eredeti műveit és átiratait. Sokat játszottam Schubert műveket, és Scriabin szonátáit. Most éppen Beethoven, már süketen megírt, 28. szonátája és Schubert Wanderer-fantáziája a kedvenc. Chopin etűdjeit mindig felfrissülésként játszom. Naponta gyakorlásként 4-5 Chopin etűdöt is eljátszom.