1956-os Forradalom és Szabadságharc Emléknapja ünnepségsorozat

1956-os Forradalom és Szabadságharc Emléknapja ünnepségsorozat

A szabadság napja október 22-23.

október 22. (péntek)

14.00 Koszorúzás az 1956-os Műegyetemi emlékműnél

15.00 Műegyetemi Ünnepség

16.00 Hagyományos fáklyás emlékmenet (A menet útvonala: Műegyetem – Szent Gellért tér – Szent Gellért rakpart – Várkert rakpart – Casino – Ybl Miklós tér – Clark Ádám tér – Fő utca – Jégverem utca – Bem rakpart – Bem tér)

17.00-17.30 Bem téri ünnepség

18.25-23.00 Fényfestés a Külügyminisztérium épületén

október 23. (szombat)

09.00 Ünnepélyes zászlófelvonás a Kossuth téren

10.00-16.00 Szent Korona látogatása az Országházban (Az érdeklődők megtekinthetik a Díszlépcsőházat, a Kupolacsarnokot, valamint a Szent Koronát.)

15.30 Ünnepség – Beszédet mond: Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke

Kapcsolódó programok:

2021.10.23. Terror Háza:

Terror Háza Múzeum ingyenes látogatása
egész napos protokollmentes gyertyagyújtás a Hősök falánál

2021.10.23. 300-as parcella:

egész napos protokollmentes megemlékezés

Csepel teherautó:

Kiállított Csepel teherautó megtekinthető a Kossuth téren

2021.10.23. Fényfestés:

Külügyminisztérium épülete – animáció
Budapesti Műszaki Egyetem „K” épület (duna felőli oldal)
Terror Háza épülete
Nagy Imre szobor Jászai Mari téren:
Bajcsy-Andrássy út kereszteződésében lévő épület

Az emléknapról

1956. október 23-án Budapesten az egyetemi diákság felvonulásával kezdődött a szovjet megszállás és a kommunista elnyomás elleni felkelés. A diákfelvonulások után a Parlament előtt már több százezer fő hallgatta Nagy Imre reformokat ígérő beszédét. A fegyvertelen tömegre a Rádió épületénél leadott véres sortűz hatására estére fegyveres felkelés bontakozott ki. A tüntetők ledöntötték a Dózsa György úti Sztálin-szobrot, a kommunista diktatúra jelképét, és hajnalra elfoglalták a Magyar Rádió épületét.

Bár az elkövetkező napokban Nagy Imre törvényesen megalakult kormánya megtette a kezdő lépéseket a demokratikus átalakulás felé, és a szovjet csapatkivonási tárgyalások is megkezdődtek, az orosz tankok november 4-én hadüzenet nélkül megindultak a főváros ellen. November 10-e körül a túlerő legyűrte a felfegyverzett civil felkelők ellenállását. A megtorlás elől százezrek menekültek el az országból, ám a Kádár-rezsim így is ezreket börtönzött be, és több száz forradalmárt kivégeztek.

A forradalom leverését követően tilos volt október 23-ára emlékezni, sőt megemlíteni is. A hivatalos kommunista álláspont szerint „ellenforradalom” zajlott, melyet „reakciós” és „köztörvényes elemek” szerveztek. Október 23-a emlékét csupán a külföldre emigráltak őrizhették nyíltan.

Idehaza az 1980-as évek végén, a rendszer gyengülésével párhuzamosan kezdett ’56 valódi története nyilvánosságot kapni. Október 23-a jelképpé válását jelzi, hogy 1989. október 23-án az akkori megbízott államfő, Szűrös Mátyás a Parlamentnél összegyűlt százezres tömeg előtt kiáltotta ki a III. magyar köztársaságot.

Az új, demokratikusan választott Országgyűlés nyilvánította hivatalos nemzeti ünneppé október 23-át az 1991. évi VIII. tv. alapján, amelyet a 2012-es Alaptörvény is megerősített.

Az emléknapon hagyományosan a nemzeti lobogó felvonása után a forradalom kiemelt helyszínein (a Műegyetemnél, a Bem-szobornál, a Magyar Rádió épületénél, valamint a budapesti összecsapások színterein) emlékeznek meg az ’56-os hősökről és áldozatokról.

1956 történelmi eseményei

1956. június 28.

A lengyelországi Poznańban munkásfelkelés tört ki. Mintegy százezer munkás vonult az utcára az élet- és munkakörülmények javítását, valamint szabad választásokat követelve. Miután a tömeg megkísérelte elfoglalni az államvédelmi hivatal épületét, a hatalom a tömegbe lőtt, ezért zavargások robbantak ki.

A biztonsági erők és a hadsereg délutánra megérkező alakulatai fegyverrel verték szét a tüntetést. Az összecsapásoknak több mint hetven halálos áldozata és mintegy ezer sebesültje volt, továbbá több mint ötszáz tüntetőt letartóztattak.

Ezzel a nappal vette kezdetét az 1956-os lengyelországi tüntetéssorozat.

1956. augusztus 5.

A Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) megingott hatalmú sztálinista vezetését leváltották, a korábban eltávolított Władysław Gomułka visszatért a pártba, és a szovjet vezetés ellenében az akkori magyarországi átalakítások mintájára a diktatúrát enyhítő demokratikus reformok bevezetését tűzte ki célul. Moszkva nem nézte jó szemmel, ezért fegyveres beavatkozással fenyegetőzött.

1956. október 16.

A magyarországi reformellenzék a lengyelországi tüntetőkkel rokonszenvezett, és a diákok szerveződése is felgyorsult az egész országban.

Szegeden megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), az első kommunistáktól független ifjúsági szervezet. Október 17-től Budapest, Sopron, Pécs és Miskolc aktivizálódó egyetemi hallgatói is csatlakoztak a MEFESZ-hez.

1956. október 19.

A Gomułka-féle reformista szárny szándékainak megfelelően a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának október 19-én kezdődő, VIII. plénumán a szovjet pártvezetés beleegyezése nélkül alapvető személyi változtatásokat kívántak végrehajtani.

A Lengyelország területén állomásozó szovjet csapatokat már előző nap harckészültségbe helyezték. A személyi változtatásokat Moszkva nyomása ellenére végrehajtották.

1956. október 22.

A különböző magyar egyetemek küldötteiket a Budapesti Műszaki Egyetemre irányították, ahol két kar hallgatói nagygyűlést hirdettek 15 órára, amelyen a megelőző hetek eseményeinek hatására a diákság az oktatáspolitikával szembeni elégedetlenségének az egyetem vezetősége és a diáktársak előtt kívánt hangot adni. A 4-5 ezer fő részvételével tartott gyűlés kimondta a csatlakozását a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségéhez (MEFESZ).

Az éjszakába nyúló tanácskozáson elfogadott tizenhat pontos határozatuk többek között a szovjet csapatok kivonását követelte Magyarországról, valamint azt, hogy vizsgálják felül a magyar-szovjet kapcsolatokat az egyenrangúság és a be nem avatkozás elve alapján. Továbbá általános, titkos választásokat szorgalmazott több párt részvételével, lándzsát tört a vélemény- és szólásszabadság mellett, valamint kifejezte a magyar diákság szolidaritását a lengyel néppel.

A korábbi, a hallgatók helyzetének javítását célzó intézkedések igényét ekkorra felváltották a jellegzetesen pártellenzéki, az általános demokratizálódást szolgáló, valamint a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos követeléseik.

A műegyetemi hallgatók az október 22-ről 23-ra virradó hajnalon elhatározták, hogy délután Budapest utcáin tüntetést szerveznek, amelynek célja egyrészt a lengyel nép iránti szolidaritás kinyilvánítása, másrészt követeléseik nyomatékosítása.

A Budapesti Műszaki Egyetem vált a forradalom gyújtópontjává, falai közül indult útjára a forradalom.

1956. október 23.

Az egyetemen nem volt rendes tanítás. Délutánra a hallgatóság tüntetését végül a pártvezetőség az utolsó pillanatban engedélyezte. A Műegyetem udvaráról induló felvonuláshoz egyre többen csatlakoztak, a hallgatók röplapokat osztogattak, és némán, jelszavak nélkül vonultak.

A Petőfi–szobor előtt találkoztak a különböző egyetemek hallgatói. Sinkovits Imre színművész itt szavalta el a Nemzeti dalt, majd együtt vonultak a Bem térre, hogy kifejezzék a lengyel események iránti szolidaritásukat.

15 órakor a Bem-szobor talapzatán állva Veres Péter, a Magyar Írók Szövetségének elnöke felolvasta a szervezet kiáltványát a tömegnek, a diákok pedig a tizenhat pontot. Ezután Zbigniew Herbert lengyel író is köszöntőt mondott, majd Bessenyei Ferenc elszavalta a Szózatot, végül a diákok megkoszorúzták a szobrot. A jelenlévők létszáma ekkor már több mint ötvenezer fő volt.

A nemzeti színű zászló közepéből a szovjet mintájú címert kivágták. A lyukas lobogó a forradalom szimbólumává vált.

A tömeg a beszédek elhangzása után nem oszlott fel, a Margit hídon át az Országházhoz indult, ahol egyes források szerint már kétszázezer fősre duzzadt.

A tüntetők a Kossuth téren függetlenséget követeltek.

Ezt követően ezrek vonultak tovább a Magyar Rádió épülete elé, a tizenhat pontból álló követelésük felolvasása céljából. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) azonban megakadályozta az épületbe való bejutást.

Gerő Ernő pártfőtitkár este 8 órakor elmondott rádióbeszédében csőcseléknek titulálta a tüntetőket és gyakorlatilag harcot hirdetett ellenük. A rádióbeszéd olaj volt a tűzre – felbőszítette a Sztálin-szobornál gyülekező, egyre duzzadó tömeget. A diktátor szobrát este fél 10-kor ledöntötték a tüntetők.

A Rádiónál a tüntetők ahelyett, hogy meghátráltak volna, különböző rigmusokat, jelszavakat kezdtek skandálni, mire válaszul az ÁVH a tömegbe lőtt. A fegyvertelen fiatalokra támadókkal egyet nem értő magyar katonák egy része átállt a tüntetők oldalára, és ellátták őket fegyverrel, hogy megvédhessék magukat. Számos ember vált a harcok áldozatává. A Rádió épülete 24-én hajnalban került a felkelők kezére.
1956. október 24.

Az Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének (MDP KV) rendkívüli ülésén az éjszaka folyamán újjáválasztották a párt Politikai Bizottságát és Titkárságát, valamint létrehozták az MDP KV Katonai Bizottságát. Gerő Ernő megmaradt első titkári megbízatásában.

Reggel fél 5-kor a Minisztertanács közleményében gyülekezési, csoportosulás- és felvonulási tilalmat rendelt el. Nagy Imre kinevezett miniszterelnök statáriumot léptetett életbe. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel.

Reggel 9-kor a rádió közölte, hogy a szovjet csapatok a magyar végrehajtó hatalom kérésére részt vesznek az ún. „ellenforradalom” leverésében.

Ezen a napon alakultak ki az egyes fővárosi felkelő csoportok központjai. Ilyen volt Pesten a Baross tér, a Corvin köz, a Tűzoltó utca, a Boráros tér, Újpest és Csepel, a budai oldalon pedig a Széna tér, valamint a Móricz Zsigmond körtér.

Dél után tíz perccel Nagy Imre a következőt közölte: „…mindazok, akik a további vérontás elkerülése érdekében ma 14 óráig megszüntetik a harcot és leteszik fegyvereiket, mentesülnek a statáriális eljárás alól.” Később 18 órára módosították a határidőt.

A katonai helyőrségek parancsnokai intézkedéseket adtak ki a harckészültség fokozása és a laktanyák, raktárak őrségének megerősítése érdekében, mivel a felkelők a nap folyamán több laktanya ellen is sikeres akciókat hajtottak végre és fegyvereket zsákmányoltak.

Este háromnegyed 9-kor Kádár János, az MDP Politikai Bizottságának tagja, egyben a Központi Vezetőségének titkára, elítélte az eseményeket és reakciósnak titulálta a felkelőket.

1956. október 25.

Reggel 6 óra 23 perckor a rádió közölte, hogy a „puccskísérletet” az éjszaka folyamán sikerült felszámolniuk, valamint „az ellenforradalmi erők szét vannak verve”.

Délelőtt a honvédelmi miniszter a katonáknak azt a parancsot adta, hogy a felkelőket délig meg kell állítani. A parlament előtti tüntetőkre a téren álló szovjet páncélosokból, és valószínűsíthetően a környező épületek felől is tüzet nyitottak. A közelben lévő Jászai Mari téren eközben a felkelők negyven percig tartó tűzharcban álltak a szovjet és magyar katonákkal.

Az MDP vezetése a 24-én Budapestre érkezett Anasztasz Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettessel és Mihail Szuszlov, a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának titkárával való tárgyalást követően lényegi változáson ment át. A Központi Vezetőség felmentette Gerő Ernő elnököt, helyére Kádár Jánost választotta. Utóbbi szerint az eredetileg békés tüntetés az ellenforradalmárok megjelenésével a „népi demokrácia” elleni támadássá alakult át. Nagy Imre úgy nyilatkozott, hogy ha a rend helyreáll, eljön a reformok ideje, és tárgyalások kezdődhetnek a szovjet csapatok kivonásáról.

A főleg Budapesten folyó harcok és a sztrájk átgyűrűzött az egész országra.

1956. október 26.

Ez a nap is rádióközleménnyel indult: reggel fél 5-kor a mMinisztertanács arra szólította fel a budapesti lakosságot, hogy ne hagyják el otthonaikat.

A Magyar Néphadsereg vezérkari főnöke az alábbi üzenetet juttatta el az összes katonai alakulatnak: „A csapatok és raktárak a laktanya területén jól látható helyre tűzzék ki a nemzeti színű zászlót, címer nélkül. A rádiókat az ablakra tegyék ki. Ha megtámadnák a laktanyát, szólítsák fel a tömeget távozásra, és csak abban az esetben lőjenek, ha azok be akarnak törni, vagyis fegyverrel támadnak.” A Néphadsereg már nem volt egységesnek vagy hatékonynak mondható, mivel alakulatainak egy része átállt, vagy tétlenül nézte a laktanyák lefegyverzését.

Délután negyed 5-kor az MDP KV azt nyilatkozta, hogy a függetlenség és egyenjogúság alapján tárgyalás indult Moszkvával a két ország közötti viszony rendezése céljából. A helyzet normalizálásának egyik feltételeként a szovjet csapatok kivonását nevezték meg. Ezenkívül amnesztiát hirdettek a fegyveres harc minden résztvevőjének arra az esetre, ha este 10-ig letennék a fegyvert.

Országszerte sortüzeket nyitottak tüntető forradalmárokra, többek között Mosonmagyaróváron, Kecskeméten és Nagykanizsán.

1956. október 27.

A belügyminiszter reggel negyed 7-kor tartott rádióbeszédében bejelentette a kijárási tilalom meghosszabbítását a harcok elhúzódása miatt. Negyed 12-kor a közvélemény megismerhette a kormány új összetételét. Janza Károly honvédelmi, Tildy Zoltán államminiszter lett.
Előbbi még kora délután elrendelte, hogy a „fegyveres csoportok ellen bevetett katonai egységek szünet nélkül folytassák azok megsemmisítését és a rend helyreállítását”.

A szovjet csapatok parancsnoksága ultimátumot juttatott el a Corvin köz védőihez, megadásra szólítva fel őket. A IX. kerületi parancsnokság és a Kilián laktanya eközben közös védelmi tervet dolgozott ki, ebbe beavatták Iván Kovács Lászlót, a Corvin közi csoport parancsnokát.
Nagy Imre kezdeményezte a Corvin köz elleni támadás leállítását, emiatt különböző politikusok, értelmiségiek és szűkebb környezetének egyes tagjai is kritizálták.

Az őrzászlóalj parancsnokának a Széna téri felkelő csoport vezetőivel folytatott tárgyalása a fegyverletételről nem bizonyult sikeresnek. A híradóezred egyik alegységének sikerült elfoglalnia a Szabadság hidat, valamint, az este folyamán, ellenőrzése alá vonnia a Móricz Zsigmond körteret.

A változást akarók összefogásának eredményeként öntevékeny nemzetőr csapatok alapítási hullámát hozta a nap. Aszódon, Debrecenben, Fertődön, Miskolcon és Sopronban is alakultak ilyen típusú egységek.

Az éjszaka folyamán a párt Politikai Bizottsága Mikojan és Szuszlov jelenlétében megtárgyalta azt a Kádár János által beterjesztett platformot, amely az „ellenforradalom” radikális átértelmezéséről (tűzszünet, a szovjet csapatok kivonása, az ÁVH feloszlatása) értekezik.
1956. október 28.

A reggel 6 órai rádióközleményben a katonai parancsnokság azt állította, hogy a felkelők és a hadsereg között előbbiek kérelmének megfelelően tárgyalások kezdődtek.

A szabadságharc egyik kulcsmomentumát jelenti a Kossuth Rádióban 13 óra 20 perckor elhangzó közlemény, mely szerint: „A Magyar Népköztársaság kormánya a további vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás érdekében elrendeli az általános, azonnali tűzszünetet. Utasítja a fegyveres erőket, hogy csak akkor tüzeljenek, ha őket támadják.”

17 óra 25 perckor Nagy Imre miniszterelnök már nemzeti demokratikus mozgalomként értékelte az eseményeket. Gerő Ernő, Hegedűs András, Bata István és Piros László kommunista vezetőket családjukkal együtt a Szovjetunióba szállították. A párt Központi Vezetősége tevékenysége megszűnt, létrejött egy hatfős elnökség Kádár Jánossal az elnöki poszton, tagnak választották még Apró Antalt, Münnich Ferencet, Kiss Károlyt, Szántó Zoltánt és Nagy Imrét.

Folytatódott a nemzetőr egységek számának gyarapodása. Ebben a folyamatban segítséget nyújtottak a Néphadsereg egyre nagyobb arányban átálló tagjai.

Szimbolikusnak tűnő, ám az eseményeket megelőző években szinte elképzelhetetlen változásokat idézett elő Janza Károly altábornagy honvédelmi- és Münnich Ferenc belügyminiszter közös parancsa, mely az állami címer eltávolítására és a nemzeti szalag kitűzésére irányult. Az addigi „elvtárs” megszólítás helyett a „bajtárs” került bevezetésre, továbbá december 31-i határidővel intézkedtek a hagyományoknak megfelelő rendfokozati jelzésekhez való visszatérésről.

A nyugati nagyhatalmak kezdeményezésére összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa a magyarországi helyzet megvitatása céljából, a Szovjetunió tiltakozása és Jugoszlávia tartózkodása mellett.

1956. október 29.

A szovjet csapatok megkezdték a fővárosból történő kivonulást, de a Kilián laktanya és a Corvin-köz környékén még történtek összetűzések.

Münnich Ferenc belügyminiszter bejelentette az Államvédelmi Hatóság feloszlatását és helyette egy új, demokratikus rendőrség megalapítását kezdeményezte. Elindult a tagok lefegyverzése. Az ÁVH tagjainak jelentős része menedéket kért a szovjet hadseregnél. 3200 ÁVH-s Budaörsnél, egy másik nagyobb csoport a XIII. kerületi Elektromos pályán gyűlt össze, innen indultak el a tököli szovjet bázis felé.

Délután negyed 6-kor a Honvédelmi Minisztérium rádión keresztül arról tájékoztatott, hogy „…a budapesti ellenállási csoportok vezetőivel való megegyezés alapján az ellenállók megkezdik fegyvereik átadását a szovjet egységeket felváltó magyar csapatoknak. A fegyverek leadása után 24 órán belül megkezdődik a szovjet egységek kivonása Budapestről.”

Este 8-kor a Budapesten tartózkodó szovjet csapatok tűzszüneti parancsot kaptak.

1956. október 30.

Moszkva nyilatkozatban jelezte, hogy a Szovjetunió hajlandó megvizsgálni a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon tartózkodó szovjet haderő helyzetét. Ezen kívül úgy vélte, a magyar dolgozók jogos mozgalmához ellenforradalmi, reakciós kapitalisták is csatlakoztak. Továbbá a szovjet vezetés kijelentette, hogy a magyar kormány kérésének megfelelően hajlandóak kivonni a Budapesten lévő szovjet alakulatokat, valamint tárgyalni a Magyarország területén állomásozó haderejük teljes visszavonásáról.

Felkelő csoportok körülbelül háromórányi harc után sikeresen elfoglalták a Köztársaság téri kommunista pártszékházat. A támadók közül húsz-harminc, a védők közül hozzávetőleg húsz fő halt meg, akik közül kb. tízen népítélet, lincselés áldozatai lettek.

A foglalások nem értek véget: az orvostanhallgatók a IX. kerületi pártbizottság épületét, majd a X. kerületi pártszékházat is birtokba vették.

16 óra 57 perckor Nagy Imre közölte, hogy „a kormány kezdeményezésére a szovjet hadsereg csapatainak a kivonulása megkezdődött. Minden hatóság, az ország minden polgára az elvonulás teljes rendjének a biztosítása érdekében tartózkodjék minden provokatív, zavaró vagy ellenséges cselekedettől, hogy így is hozzájáruljon a szovjet hadsereg csapatainak a kivonulásához.”

Fél 7-kor Janza Károly honvédelmi miniszter alábbi parancsa került beolvasásra: „A társadalmi és nemzeti megújhodásunkat kiharcoló hősi forradalmunk eredményeként megállapodtam a szovjet fegyveres erők parancsnokságával csapataik Budapestről való kivonásának rendjéről. Eszerint a Budapesten lévő összes szovjet csapatok kivonulásukat 1956. október 30-án délután 4 órakor megkezdik, és előre kidolgozott terv szerint 1956. október 31-én virradatig befejezik. A szovjet csapatok kivonulásával párhuzamosan fővárosunkban a néphadsereg egyes alakulatait vonom össze. A rend fenntartásának feladatait a néphadsereg, a rendőrség és a nemzetőrség csapatai együttesen látják el.”

Este 10 órakor a honvédség rétsági alakulata Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagy vezetésével, kormányutasításra a felsőpetényi házi őrizetéből kiszabadította Mindszenty József hercegprímást, akit Nagy Imre miniszterelnök hivatalosan is rehabilitált.

A napokon keresztül utcára ki nem lépő lakosságot a szovjet csapatok által szétlőtt városrészek fogadták. Megkezdődtek a helyreállítási munkálatok.

1956. október 31.

A XII. Pius pápa által táviratban köszöntött Mindszenty József hercegprímás reggel 9-kor érkezett a budai érseki palotába, hogy külföldi katolikus segélyszállítmányokról tárgyaljon külföldi egyházi vezetőkkel.

A Kilián laktanyában a Magyar Néphadsereg, a nemzetőrség, a fegyveres csoportok, az újjászerveződő politikai pártok és szervezetek részvételével megtartották a Forradalmi Karhatalmi Bizottság gyűlését. Itt többek között bejelentették, hogy egységes parancsnokság alá vonják a honvédség, rendőrség, határőrség és a felkelő csoportokból megalakult nemzetőrséget.

Este 8 órakor a Kossuth rádió bemondta, hogy Nagy Imre, a minisztertanács elnöke tárgyalásokat kezdeményez Moszkvával a szovjet alakulatok teljes kivonásáról.

Újjáalakult a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt néven) és a Keresztény Demokrata Néppárt, valamint a Parasztszövetség.

Eisenhower elnöknek a forradalmat és a magyar nemzetet méltató nyilatkozata ellenére biztosította a Szovjetuniót arról, hogy nem tekinti potenciális szövetségesének az új magyar kormányt. A szovjet pártvezetésben egyre inkább nőtt a magyarországi beavatkozást pártolók befolyása, akik a korábban intervencióellenes Pekinget is meggyőzték.

1956. november 1.

A magyar reptereket a szovjet haderők lezárták. A Nagy-kabinet megtiltotta a magyar honvédségnek az ellenállást. Teljes harckészültségbe helyezték a jugoszláv hadsereget, melynek felvonultatása megkezdődött a magyar határ mentén.

A délelőtt folyamán Losonczy Géza államminiszter bejelentette, hogy a külügyminiszteri posztot aznap átvevő Nagy Imre miniszterelnök kormányának néhány tagjával (Kádár János, Erdei Ferenc, Losonczy Géza, Tildy Zoltán és Dobi István) fogadta Jurij Andropovot, a Szovjetunió budapesti nagykövetét, és követelte az újonnan Magyarországra érkezett szovjet csapatok azonnali kivonását. Deklarálta, hogy országunk kilép a Varsói Szerződésből és semlegessé válik. Utóbbi szavatolásáért az ENSZ-hez és a nagyhatalmakhoz fordult.

Kádár János bejelentette a Magyar Dolgozók Pártjának megszűnését, és az új párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) megalakulását. Kádár és Münnich Ferenc belügyminiszter a nap folyamán titokban elhagyták a fővárost, és a Szovjetunióba távoztak.

Aktivizálódtak a kommunista diktatúra évei alatt elnyomott civilek és értelmiségiek. Többek között megalakult a Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ), a Keresztény Magyar Párt, a Keresztény Front, valamint újjáalakult a Magyar Cserkészszövetség.

Mindszenty József bíboros esti rádiós nyilatkozatában a szabadságharcot méltatta.

1956. november 2.

A harcok gyakorlatilag országszerte befejeződtek. Újjáalakult a koalíciós Nagy-kormány, az új kabinet honvédelmi miniszterévé Maléter Pált nevezték ki. A kormányfő kijelölte a Varsói Szerződésből való kilépésről tárgyaló delegáció tagjait (Losonczy Géza államminisztert, id. Antall Józsefet, Farkas Ferencet, Kővágó Józsefet és Márton Andrást).

Ezt követően a rádióban a következőket mondták be: „…október 31-én és november 1-én sajnálatos módon újabb szovjet egységek lépték át a magyar határt. A magyar kormány minden tőle telhető erőfeszítést megtett, hogy elérje a csapatok visszarendelését, lépései azonban hiábavalónak bizonyultak, sőt a szovjet csapatok tovább folytatták előnyomulásukat, egyes egységek pedig Budapest körül vonultak fel. Mindennek következtében a magyar kormány 1956. november 1-jén felmondta a Varsói Szerződést.”

Kezdetét vette a békeállomány feltöltése a hadsereg egyes alakulatainál. Kaposváron és Nagyatádon hétszáz, Szekszárdon háromszáz, Hódmezővásárhelyen ezernégyszáz behívóparancs került kézbesítésre.

Megalakult a szovjet csapatkivonásról tárgyaló delegáció. Tagjait Janza Károly honvédelmi miniszter jelölte ki, a küldöttség vezetője Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettes lett. Andropov szovjet nagykövet közölte, hogy Moszkvát Mihail Malinyin hadseregtábornok képviseli a tárgyalásokon.

Késő délután Nagy Imre és környezete elkönyvelte Kádár János és Münnich Ferenc eltűnését. Apró Antal, Kiss Károly, Marosán György és Nógrádi Sándor is elhagyta a fővárost, ők a tököli szovjet bázisra távoztak.
Hruscsov és Malenkov ezen a napon Bukarestben román, csehszlovák és bolgár vezetőkkel tárgyalt, megágyazva a szovjet fegyveres beavatkozásnak. A jugoszláv vezetők nem ellenezték a szovjet beavatkozást. Hruscsov Münnich Ferencet, a keményvonalas kommunistát javasolta az új vezetés élére, de jugoszláv javaslatra végül Kádár János személyében egyeztek meg.

1956. november 3.

Újabb kormányátalakítás történt. A végrehajtó hatalom testületének tagjai a következő személyek voltak: Nagy Imre miniszterelnök és külügyminiszter, Tildy Zoltán, Kovács Béla, B. Szabó István (Független Kisgazdapárt), Bibó István, Farkas Ferenc (Petőfi Párt), Kádár János, Losonczy Géza (MSZMP), Fischer József, Kelemen Gyula, Kéthly Anna (Szociáldemokrata Párt) államminiszterek, valamint Maléter Pál honvédelmi miniszter. Kádár János rejtélyes távolléte ellenére is a kabinet tagja maradhatott.

A délelőtt megkezdődtek a magyar–szovjet katonai tárgyalások a csapatkivonások részleteiről, a hősi emlékművek megóvásáról, valamint az ünnepélyes búcsúztatásról. A szovjet delegáció megígérte, hogy több szovjet csapatszállító szerelvény a magyar határon nem érkezik be. Megállapodtak, hogy a megbeszéléseket este 10-kor folytatják.

Tildy Zoltán miniszter a Losonczy Géza kollégájával közösen tartott délutáni nemzetközi sajtótájékoztatóján úgy nyilatkozott, hogy a kormány mindent meg fog tenni, hogy a teljes egyenjogúság és függetlenség alapján becsületes, nyílt és jószomszédi viszonyt alakítson ki Magyarország és a Szovjetunió között. Losonczy kiemelte a nemzeti függetlenség megőrzésének fontosságát, és kijelentette, hogy a kormány nem engedi, hogy visszatérjen a kapitalizmus.

Eközben Kádár János a Szovjetunió segítségét „kérte” az „ellenforradalom” leveréséhez. Vezetésével ellenkormány alakult (Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány). Ebben Münnich Ferenc a fegyveres erőkért felelős miniszteri tárcát kapta.

Mindszenty József bíboros rádióbeszédében egyebek mellett foglalkozott a függetlenség kérdésével. A Magyarországon történteket szabadságharcként értékelte. Úgy vélte, hogy „mi, magyarok az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni”. A beszéd tiltólistára került a Kádár-rendszer időszaka alatt.

A szovjet csapatok lezárták a magyar–osztrák határt és a Ferihegyi repülőteret. A szovjet csapatkivonási tárgyalások második fordulójára érkezett tárgyaló küldöttség négy tagját (Erdei Ferencet, Maléter Pált, Kovács István vezérőrnagyot, Szűcs Miklós ezredest) és az őket kísérő személyeket Tökölön Ivan Szerovnak, a KGB elnökének vezetésével letartóztatták. Az akcióban az október 28-án a Szovjetunióba távozott Piros László kommunista exbelügyminiszter és a korábban a szovjet hadseregnél menedéket találó volt magyar ÁVH-sok is részt vettek.

1956. november 4.

Éjfélkor Vaszilij Kazakov vette át a magyarországi szovjet csapatok főparancsnokságát.

Dalibor Szoldatics jugoszláv nagykövet az éjszaka folyamán Szántó Zoltán közvetítésével átadta Nagy Imrének Tito és Alekszandar Rankovics belügyminiszter üzenetét, melyben közölték, hogy a jugoszláv kormány menedéket biztosít a magyar kormányfő és társai számára.

Hajnali 4 órakor megkezdődött a „Forgószél” fedőnevű hadművelet végrehajtása. Ez a forradalom szovjet csapatok általi leverését, valamint a Magyar Néphadsereg egységeinek lefegyverzését jelentette. A román határon keresztül újabb szovjet csapatok özönlöttek Magyarország területére.

5 óra 5 perckor a szolnoki rádióban elhangzott közlemény szerint a Kádár Jánoshoz köthető, moszkvai hátszéllel rendelkező Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány szovjet katonai segítséggel megkezdte az „ellenforradalom” leverését.

Nagy Imre 5 óra 20 perckor megszólalt a rádióban: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

Nagy Imre rádión visszatérésre szólította fel az előző este Tökölre távozott tárgyalódelegációt. Ezáltal a nyilvánosság előtt leleplezte a szovjet részről történt törvénytelenséget.

Idézetek, történetek, röpiratok

„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”
John F. Kennedy (1960)

„A magyar felkelés letöréséhez több mint 200 ezer szovjet katonára volt szükség, de a magyar nemzet szellemét és reményét nem lehetett legyőzni.”
Barack Obama (2008)

„Az 1956-os forradalom megőrizte a nemzet öntudatát, és mindenhol életben tartotta a szabadság emlékét. Nem kétséges, hogy a győzelem utólag született, de az emberség mégiscsak felülkerekedett, hiába tiporták rendőrcsizmákkal.”
David Pryce-Jones, a National Review korábbi szerkesztője (2006)

Fotó: Ornicsay László

„Mindannyian emlékezetünkben őrizzük a magyar népnek a szabadságáért, de egyben a mi szabadságunkért is hozott áldozatát. A remény sosem hal meg, ha a szabadság szenvedélye fűti; azé a szabadságé, amely a Francia Köztársaság jelmondatának első helyén szerepel, és amelyről tudom, hogy oly drága a magyar nemzet szívének.”
Jacques Chirac (2006)

„A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete.”
Milovan Gyilasz (1956)

„A szabadságharcosok álma ötven évvel a forradalom után megvalósult, Magyarország elfoglalta méltó helyét a független államok között. A vasfüggöny lebontásában játszott szerepével Magyarország más országokat is segített abban, hogy részesülhessenek az önállóság áldásaiból.”
Arnold Schwarzenegger (2006)

„1956-ban a magyar nép rövid 12 napra kivívta saját függetlenségét. Ezek az elszánt hazafiak úgy lázadtak fel a hatalmas szovjet birodalom ellen, hogy alig volt más fegyverük, mint a szabadság puszta szeretete.”
Condoleezza Rice (2006)

„…A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”
Bibó István (1956)

„A rendszert az egész magyar nép söpörte el. (…) A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.”
Mindszenty József (1956)

„A harcban osztály- és felekezeti különbségek nélkül vett részt az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.”
Bibó István (1956)

„A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya.”
Tamási Áron (1956)

„…Ezerhétszázhárom,
nyolcszáznegyvennyolc és ötvenhat:
egyszer minden száz évben talpra állunk
kínzóink ellen…”
(Faludy György)

Tüntetők a Lenin körúton
1956. október 25. (?)

„A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.”
Albert Camus (1957)

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
Albert Camus (1957)

„A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat”
Albert Camus (1957)

„Amikor a szovjet-orosz tankok szétzúzták a magyar forradalmat, valójában a világ egyedüli létező szabad és cselekvő tanácsait semmisítették meg.”
Hannah Arendt (1958)

„A magyar forradalom… győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és emlékeztetik… sorsa értelmére, az igazságra.”
Raymond Aron (1966)

„…a hazafiság szelleme, valamint az egyének gondolati és lelkiismereti szabadság utáni vágya, a saját élet alakításához való jog olyan erők, melyek belülről gyengítik és végül széttörik a szolgaság vasbéklyóit. Napjainkban ezen igazság drámai jeleit tapasztalhatjuk… a hősi magyar nép… a Vörös Hadsereg páncélosainak halált osztó tüzével száll szembe. Ezek a hazafiak magánál az életnél is többre becsülik a szabadságot. És minden a szabadságot békében élvező ember ünnepélyes kötelessége, hogy minden igazán hasznos eszközt megragadjon, hogy ne hiába haljanak meg a szabadságért életüket feláldozók.”
J. F. Dulles: Beszéd a dallasi világpolitikai tanács előtt (1956. október 27.)

Indul a pesti tüntetés

A Petőfi-szobor felől
Kossuth utcáján özönöl
Három szín oltalma alatt
Az ifjú, magyar áradat.
Szívekből kinyilatkozó
Egység ez itt, mindenható,
Felülről nem hazudható,
Nem oldható, nem rontható,
Októberi tavaszt hozó.
A Kossuth-nóta dallama
Szilajul-szebb, mint valaha.
Nyomul a háromszínü sor,
Egy ember-fürtös balkonon
Zászló merészkedik elő,
Könnyet ejt a járókelő.
Feltámadási körmenet
Vonul: hívő magyar sereg
Millió résből fényre jő
Egész országnyi tüntető.
Óh, forradalmi honfiság,
Ősz harmatán kinyílt virág,
Te félelem és csalatás
Alól kivillanó parázs,
Te csipkerózsa-álmu nő,
Ily virradásra serkenő,
Te földalatti szenvedély,
Így bujtogass:„Magyar, ne félj!”
Hírrel híreszteld szerteszét
A szabadság jövetelét!
(Nagy István)
Hősköltemény egy pesti srácról

Te napköziben nevelkedett apró kamasz,
Te, akinek élete mindössze
vagy tizenöt sivár tavasz.
Te, kibe már az A. B. C.-vel
tömték az ideológiát,
A szovjet tankok vad tüzében
zengted a szabadság dalát.

A tankok acél záporában
sem remegett gyenge kezed.
Bátran markoltad meg a géppisztolyt,
és szórtad rájuk a tüzet.
Kicsiny szíved tán összerezzent,
de lábad bátran szaladt.
Kezedből nyugodt, biztos ívben
repült a benzines palack…

Te pesti srác, te hősök hőse
ontottad drága véredet,
s a kivívott szent szabadságban
megkaptad érte béredet.
Te kicsiny bajtárs – esküszünk, hogy
megvédjük ezt a drága vért,
mert nem lehet, hogy kicsiny szíved
hiába ontott annyi vért…

Te pesti srác,
Te napköziben nevelkedett apró kamasz!
Te, akinek élete mindössze
Vagy tizenöt sivár tavasz.
Téged, ki ezt a drága élted
hazádért így adtad oda,
amíg magyar él a földön:
nem felejtünk el soha!
(Szentkúti Ferenc)

Idei hó

(1956. november 23.)

Hó lett azóta, bepólyálta a város sebeit.
Így most már minden, ami gyötrő, hó alatt sajog itt.
S tovább, még tovább tornyosodnak szenvedéseink,
amiket elzokogni szóval költő se tud… A rím
csúf játék ahhoz! A szó: undor! A vers hivalkodás!
Ma még hó esik itt, s maholnap mindent elfed a gyász…
Csak én tudom, s pár szerencsétlen, itt gázolva e hóban:
hogy milyen gyönyörű Nagy Remény volt itt, lángolóban!
A legtisztább, legragyogóbb, és talán az utolsó…
S tűrnünk kell, hogy elevenen elnyelje egy koporsó?
Inkább hullana ég-föld s minden rongy ragaccsá… Csak ez:
ez a szégyen a teremtésre ne történhetne meg!
Dér-hajakkal reánk már csak a borzalom mered…
Nem adnék a világért egy döglött egeret!

Mindennek vége… Az ég is, mint mindig, elhagyott!
Mint házunkból a fény, belőle az irgalom kifogyott;
máshova hullt… Mert nekünk még abból se jutott!
Hát hol az igazság? – Ez itt? Az utcákra fagyott
könny, vér, üszök, tört fegyverek, s halottak rongyai
felett e könnyű hólepel? … Mit akar mondani?
Hogy minden jól van így? – – – Igaz, hát befejeztetett!
Mindennek vége… Üresek a gyárak, egyetemek,
feldúlt kaszárnyák s tört szívek… Fegyvert letéve,
falkákban mennek el az élők! Mindennek vége…
Bányáinkat víz önti… Lassacskán nincs mivel
tömni a gyomrot és kazánt és gépet: csak rémeivel
s gyásszal a lelkünk… Sokan kifutnak, más ég határain
nyugodni meg: jobb is nekik tán, más tájon, odakinn
koldusbotot ragadni, mint fegyvert még valaha itt
a szabadságért! Hej, sorsjáték volt csak: megsebesült a hit,
s képe-zúzva hever, útfélen, temetetlen…
Csak lelke bolyog, itt-ott, mocsarakba rekedten.

Halál-játék volt, vége… Vége? Jobb is talán,
ha nem kopognak szobánk, fülünk és szívünk falán
többé a golyók! Csak félünk… Búvunk, mint negyvennégyben:
dermedten vakulunk a hideg sötétségben –
S az élet fenyeget, föld színén maradottak:
hogy mért nem vagyunk mi ott, ahol a többiek, a holtak?
És vádoljuk magunk, hogy élünk, s reszketünk –
S mi mást is féltenénk, mint hitvány életünk?
S már úgy cseng vissza, mint akinek fülébe ólom vágott:
hogy Holnapra megforgatjuk az egész világot…
S undor lesz e szó: Forradalom… Megtagadjuk az Istent
és magunk! Rút szolgagond egymást taposni szökkent –
S ha Isten elhágy, majd az ördög ráncba szed minket!
Iszonyodva látjuk viszont tegnapi rémtetteinket:
s elborzadunk… úgy tekintünk vissza, arra a napra:
mint tükörre, mely önmagunk törött képét mutatja,
hogy mindenki, aki élő: attól lesz eleven holt…
S letagadjuk, hogy… hogy mi is? Nem igaz, rémálom volt…
Ajkunkkal nyaljuk föl a vért, mint az ebek; s az utcák
szennyét könnyünkkel mossuk fel, hogy legyen újra tiszták
és rendesek!… Minden bűnjelt okosan félre vetni –
s mosolyogni az űrbe, mintha nem történt volna semmi…

De csitt, ne szólj szám! Van Fül, s hallja, ha káromlok…
S mit tudom én, kinek gyónok: ha magamnak gyónok…?
Ki figyel itt? Betűimet ki látja meg? Ki les rám?
Bús soraim orvul látni, kinek van szíve hozzá?
Tán Teremtőm? Nem hiszem én, hogy akárki is volna:
ki még, akár az égből is, fejem fölé hajolna…
De ha volna: lássa szemmel… Hisz én csak verset mondok, –
Örökláng gyúlt!… Nincs vége még!… Mit beszéltem bolondot.
Vagy legyünk most már boldogok, vagy vesszünk el, ha nem!
S ha mi nem, hát legyen velünk boldog a Történelem!
Nézd, Jeruzsálem, Ninive, Karthágo romjai
egyre intők: nem szabad eget fél művel sérteni…
Mert más a rontás, de a mű az legyen mindig ép.
Ezért élünk! A féreg is abba rág, ami szép.

Éllj hát, hazám még… Sok fiad bár érted sírba rogy:
lehet, hogy a népek kezén Isten almája vagy,
kit fölszelnek a nagy idők: de mégis magot ád –
lehet, hogy most mind elveszünk: de boldog lesz a világ…

Aztán mit számít, hogy kinek zúgnak a négy folyók?
Mit számít, hogy évezreken mit nyögtek milliók?
Egy szolganép és annyi szent, s a hős, a sok ezer:
kik még jobb remény s szebb jövő hitével buktak el…?
Mit számít még egy sírnyi nép: ha boldog a világ?
S fogják-e ércbe önteni a magyarok fiát?
S hogy csillagokból esve: fény, vagy átkozott korom
lepi-e el a tájt: ahol rossz volt mindenkoron?
S még akkor is, ha olykor tán kegyelt a Történelem:
madárcsőrös ujjakkal simogatott sziven!
Ez volt a sor: mindig vér és jajszó hazánkon,
s tán ha nem, még örömünkben is vér buggyant szánkon…
Szép hősi sors! Sírkőnkre hát az idők nagy kurucát
faragjátok majd: aki itt karóba húzva pipált,
hogy idézzék árva füstjét a kósza fellegek,
mik égett hazánkról szállva, járnak a világ felett.
(Jankovich Ferenc)

Örkény István Fohász Budapestért

Ki itt születtem mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest!

Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy mint a többi, egy város a városok között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamoson és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam, és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak. Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barrikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni lehet!

A kerek világon minden térképen és glóbuszon, ma átírják nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest, minden nyelvén a világnak azt jelenti; hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület.

——————————————————————————————————

Reggel bementem a műszaki egyetemre. A professzorok zöme sötét ruhában jött be, néhányuknak kokárdája is volt. Borzasztó lelkesek és kedvesek voltak, egyöntetűen a diákság mellett álltak. Rengeteget jelentett egyébként, főleg biztonságérzetet, hiszen ebben a négy-öt évben az ember nem kötődik máshoz jóformán, mint a tanáraihoz, és abból, hogy ők mellettünk álltak, úgy éreztük, hogy amit teszünk, az mindenképpen jó dolog.
24 éves egyetemista

Felszaladtam még a jogtörténeti tanszékre, ahol csak az öreg Eckhart Ferenc professzort találtam. Nyilvánvaló volt, hogy elmegyek a felvonulásra, nem kalkuláltam, hogy mi lehet belőle, de amikor az öreg Eckhart azt mondta: „Vigyázzatok!”, akkor kiszakadt belőlem, hogy „már késő”, és tudtam, hogy már nincs visszaút.
21 éves egyetemista

Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy: „Rusz-kik, haza!”. A Külügyminisztérium előtt láttuk, ahogy a kiskatonák kirakták a laktanya ablakába a magyar zászlót. Ahol mentünk, csatlakoztak hozzánk. Óriási élmény volt!
32 éves könyvtáros

„Ruszkik haza!” felirat
1956

Ahogy közeledtünk a Bem-szoborhoz, a hangulat izzóvá vált, és a szemünk láttára kezdődött el a magyar címer kivágása a zászlókból. A Bem téren a kiskatonák tömegével néztek ki a laktanya ablakán. Úgy emlékszem, éppen Sinkovits Imre szavalta a Nemzeti dalt a szobor talapzatáról.
41 éves igazgató

A Bem téren kicsit ki is szakadtunk az eseményekből. Először úgy volt, hogy a Parlament elé a Kossuth hídon mennek át, de akkora tömeget nem engedtek át, mert a szerkezet nem bírta a terhelést, ezért a Margit hídon ment vissza a tömeg Pestre.
17 éves középiskolás

A Minisztertanács ülését ekkor berekesztették, mert a tüntetők a Bem térről már elindultak a Parlament felé, majd megérkeztek a Kossuth térre. Öt óra felé mentem haza a Lánchídon keresztül. A rádiók hangosan szóltak. Én már otthon hallgattam végig Gerő Ernő beszédét, amely ahelyett, hogy nyugalomra intett volna, izgató és felháborító volt, olaj a tűzre.
35 éves miniszter

Elindultam a Bem-szoborhoz. Mire odaértem, óriási tömeg volt. Megálltam a menet szélén. Veres Péter beszéde és Bessenyei szavalata után egyre forrósodott a hangulat. Az elején még tényleg csak a Petőfi Kör által meghatározott jelszavak hangzottak el, de aztán a kiskatonákkal kivágatták a címert, és kitűzették a régi Pálffy laktanyára a lyukas zászlót. A vége felé már felhangzott a „Ruszkik haza!”, majd a felhívás, hogy rendezett sorokban menjünk a Parlamenthez. A Margit hídon már egyre keményebben skandálták: „Rusz-kik haza!” és „Nagyim-réta-kormány-ba!”
32 éves könyvelő

Elindult a tüntetés. Én a Rákóczi úton, valahol a Színművészeti Főiskola környékén csatlakoztam hozzájuk. A főiskoláról ott voltak a tanáraink, meg Herskó János, Kovács András. Úgy emlékszem, hogy Déry Tibor is ott jött köztünk, ugyanabban a sorban menetelt, mint mi. Amikor kiértünk a Sztálin útra, megláttuk a falon a Sztálin névtáblát. Akkor Pistával és Jóskával úgy döntöttünk, hogy leszedjük. A tömeg őrjöngött a gyönyörűségtől. Ez nekünk nagyon tetszett, és nagyon lelkesített bennünket.
26 éves filmrendező

Délután Kassák Lajossal lett volna lektori megbeszélésem. A Parlament felé menet fölhívtam, hogy tudjon róla, miért nem mentem. A bejárónő vette fel a kagylót, mondta, hogy Kassák úrék bementek a városba. És ahogy a Fény eszpresszó elé kanyarodtam, a Margit híd felől épp Kassák jött velem szemben, magas tót kalapban, a feleségével és Szántó Judittal, József Attila volt élettársával az oldalán. Megálltam, beszélgettünk. Egyszer csak ez jött a számra: „Mondja, Kassák mester, 18-ban is így kezdődött?” Erre Kassák rám nézett, és a maga jellegzetes palócos akcentusával azt mondta: „Urám, ez már mágá á forrádálom.”
29 éves író

Végül is fél négy tájékán odaértünk a Kossuth térre. Szemben álltam azzal a balkonnal, ahol aztán Nagy Imre beszélt. Míg ott vártunk, különböző hírek jöttek, és mind több és több ember. Körülöttem munkásfiatalok álltak. Egyszerre csak meggyújtották a piros csillagot a Parlament kupolájának csúcsán. A nép elkezdett ordítani, hogy oltsák el. Egyszer csak megjelent Nagy Imre, és elkezdett beszélni. Úgy kezdte, hogy: „Elvtársak!” Amire borzalmas tiltakozó ordítás lett a válasz, ami őt nagyon megszeppentette, és meg is állt egy pillanatra. A beszédét alig lehetett hallani, én is, aki az erkélytől alig harminc méterre álltam, csak azt értettem belőle, hogy majd át fog menni a pártközpontba. Furcsa feszültség volt a levegőben. Ott volt velünk szemben ez az álgótikus épület, és azt éreztem, hogy bent az emberek félnek, aminek az egyik jele az volt, hogy eloltották a piros csillagot. Ez magáért beszélt.
31 éves újságíró

Nekivágtunk a tömegnek, és megpróbáltunk keresztülhatolni. Végül rájöttünk, hogy azt kell kiabálni: „Itt van Nagy Imre, most megy föl beszélni!” Valahogy bekerültünk a Parlamentbe, és gyalog mentünk fel az emeletre, ahol egy szobában Erdei Ferencet találtuk a feleségével. Borzasztó örömmel karon fogták Nagy Imrét. Aztán kinyitottak egy ablakot, mert abban a szobában nem volt erkély. Széket húztak oda, arra állt fel Nagy Imre, majd átlépett az ablakba, ott körülbelül szájmagasságra volt már beigazítva a mikrofon. És akkor kitört belőlem: „Te jó Isten, ki fog esni.” Így aztán Erdei és én két oldalról tartottuk, végig a beszéd alatt.
43 éves újságíró

Jó volt ezeken a randa utcákon így rohanni és üvölteni. Isten tudja, miket: „Ruszkik haza!” meg hasonlókat. Biztosan énekeltünk is, szóval ilyen eksztatikus valami volt. Megérkeztünk a felvonulási térre, ahol éppen a Sztálin-szobor döntögetése folyt. Ez is elég sokáig tartott. Erről nekem elég jó emlékeim vannak. Amit nem szoktak elmondani, hogy nagyon humoros volt a nép. Nagy hatást tett rám, hogy azt kiabálták: „Tartsd magad, Jóska!” Ez nekem nagyon tetszett. Mert ugye tudjuk, hogy nem akart lejönni, nehéz volt ledönteni, és sokan kiabálták, hogy „Tartsd magad, Jóska!” – ami abszolút nem egy sztálinista kiáltás volt, hanem egy népi sportszerűség, hogy ő ott van most egyedül, akármilyen nagy, egyedül van, és mi meg itt sokan, őt is kell biztatni. Végül is ledőlt, elhegesztették a lábát, és ledőlt.
21 éves egyetemista

A Bródy Sándor utca felől fegyverropogást lehetett hallani, s az idősebbek mondták, hogy életveszélyes a Rádióhoz menni. Ekkor találkoztam az első sebesülttel. Többen hoztak egy embert, akinek lőtt sebe volt és erősen vérzett. Akik cipelték, egyre csak kiabáltak: „Van orvos maguk között?” A közelben volt egy SZTK-rendelő, egy helyi lakos odavezette a sebesültet cipelőket, és a tömeg nagyon gyorsan betörte a rendelő ajtaját, orvos is, ápoló is került, ellátták a sebet. Az orvos kiszólt a rendelőből, hogy terjesszük el a tömegben, hol van a sebkötöző, hadd tudják az emberek, hová kell a sebesülteket szállítani.
15 éves középiskolás

Az Andrássy úton, amelyet akkor éppen Sztálin útnak neveztek, elég nagy volt a zaj és a nyüzsgés. Hogy tájékozódjam, lementem az utcára körülnézni. Kimentem a Liszt Ferenc térről az Andrássy útra, és a Belváros irányába fordultam. Akkor értem a Bajcsy-Zsilinszky úti sarokra, amikor két fiatalember éppen egy létrán állva vésővel és kalapáccsal ütötte ki az emléktáblát, mely szerint ez Sztálin elvtársról elnevezett út. Nagy taps volt. Egyszer csak arra figyelünk fel, mintha a Bajcsy-Zsilinszky úton, felülről, tehát Pest északi része felől tankok közelednének. Akkor már hallottunk arról, hogy egyetemisták vannak a Rádiónál, és fegyveres harc alakult ki. Rettenetesen felháborodtunk azon, hogy tankokkal mennek a fiaink ellen. Tényleg jöttek a tankok, csukott tetővel, volt talán négy vagy öt. Egyszer csak a vezértanknak a teteje megnyílik, kidugnak rajta egy nemzetiszín zászlót. Hát mondanom se kell, hogy a tömeget levette a lábáról ez az okos akció. Hatalmas tapsviharban törtünk ki az előző fújolások után.
35 éves orvos

A Kilián laktanyában, a második udvarban állt egy jó századnyi Kossuth Tüzértiszti iskolás, teljes menetfelszerelésben. Civil tömeg vette körül őket. A tömeg tombolt: „Adjátok ide a fegyvert, vagy harcoljatok!” Elég nagy nyomás alatt voltak, feszült volt a hangulat. Egyszer csak kiállt eléjük egy őrnagy, és azt mondta: „Megparancsolom, hogy a dolgozó nép kívánságára adják át fegyvereiket a dolgozó népnek!” No, én már akkor kinéztem magamnak azt a karabélyt, amire szükségem volt, és rögtön ráugrottam az illetőre. Nagy bambán kiakasztotta a nyakából a puskát, elvettem, és már loholtam is kifelé a kapun.
17 éves segédmunkás

„Itt van Csepel, megjött Csepel!” Konvojban jöttünk, az autó tele fiatallal. Óriási hangorkán volt, harsogták: „Megjött Csepel!” A Boráros téri hídnál fordultunk be, a Múzeum utca felé vettük az irányt. Egy-egy kocsin voltunk vagy negyvenen-ötvenen, összesen talán négy-ötszázan. A Nemzeti Múzeum mögött már nem tudtunk továbbmenni, ott leálltunk.
Akkor már nagyon erősen lőttek. Én leszálltam az autóról, a csepeliek legtöbbje is leszállt, és egy darabig még együtt voltunk. Utána az autók elmentek a Lampartba, ahol gombos villával szórták a géppisztolyokat az utcára. Mikor leszálltunk a teherautóról, és bepréseltük magunkat a Múzeum utcához, erős könnyfakasztó gázszag volt már, de azért ki lehetett bírni. Talán két század magyar katona állt ott, lábhoz tett puskával, és két harckocsi. Álltak mozdulatlanul. A csepeliek elkezdték az agitációjukat. „Mit álltok itt? Miért van puskátok? Miért nem segítetek? A rohadt ÁVH!” Majd mintha megrendezett dráma lenne, egyszer csak négy fiatalember hoz egy agyonlőtt magyar katonatisztet. És megállnak: „Nesztek, katonák, itt van a tisztetek! Az ÁVH agyonlőtte. Nézzétek csak!” És a harckocsin a katonák parancsnoka azt mondta, hogy addig ők nem tehetnek semmit, amíg parancsot nem kapnak. Ekkor a harckocsiból kihúztak egy tábornokot, remegett a térde. Nem tudom, összecsinálta-e magát, mert én már láttam félő embert, de ilyet még nem. Egyébként a munkásmozgalom régi harcosa volt. Körbevették. „Miért nem ad parancsot?” „Kérem, a minisztériumba kell bemenni, addig nem adhatok parancsot, katonaesküt tettem.” Végül abban állapodtak meg, hogy bemegy a minisztériumba, és személyesen tesz jelentést. A tömeg persze nem hitt neki.
30 éves szakmunkás

23-án este még bementem a Magyar Honvédelmi Szövetség rádióadójába, ami rádióamatőr-összeköttetésekre volt rendelkezésre bocsátva, mert kíváncsi voltam, tud-e a világ erről a felkelésről. Próbáltam több rádióhullámot keresni, Szabad Európát, ezt-azt, de nem találtam semmit. Csak egy csehszlovák rádióssal teremtettem összeköttetést, akivel már korábban is beszéltem, és megkérdeztem tőle, tud-e arról, hogy Magyarországon felkelés van. Azt mondta, hogy nem tud semmit. Mivel ez egy elég nagy teljesítményű adó volt, éjszaka két-három óráig folyamatosan mondtuk, hogy Magyarországon felkelés van. Ha jól emlékszem, a negyven méteres hullámhosszon. Október 24-én hajnalban hagytuk abba. Két órakor ezen a rádióadón beolvastuk még a műegyetemisták által megfogalmazott szöveget is, magyarul, angolul, és azt hiszem, oroszul. A szövegnek körülbelül az volt a tartalma, hogy értesítjük a szomszéd népeket és a világ népeit, hogy Magyarországon nagy tömeg lázadt fel a Szovjetunió ellen, és nagyon félünk, hogy a hivatalos Magyar Rádió hamis híreket vagy semmilyen hírt nem ad. Később hallottam, hogy ezt az adásunkat hallották Nyugaton, sőt úgy tudom, hogy a Szabad Európa is vette.
25 éves technikus

Forrás: 1956-os Intézet Oral History Archívuma

——————————————————————————————————-

Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kiáltványa