A pozitív kollaboráció előnyei
Kerényi Imre színházi rendező, volt színházigazgató, miniszterelnöki megbízott beszélt életéről, pályájáról, meg arról, hogy mit is jelent számára a kultúra, a küldetés.
Önt színházrendezőként ismerhette meg az ország, hogyan is kezdődött az érdeklődése a színház iránt, egy jól tanuló gyerek számára ez természetes volt, egyáltalán nyakkendőben szavalt az ünnepségeken?
Egyházi iskoláról van szó, az ötvenes években a családom, egy keresztény középosztálybeli família Veszprémből volt kénytelen menekülni vidékre a nyomorba. Apám volt a veszprémi székesegyház kántora, az egyházmegyét a nagybátyám is irányította, aki pap volt, mint apostoli kormányzó. Az ilyen, a klerikális reakció családjainál az volt a szokás, hogy a fiúkat a bencésekhez, a lányokat meg az apácákhoz rakták be. A bencésekhez kerültem, ahol én rendeztem a bálokat, a József Attila szavalóestet, én voltam az a ministráns, aki a többieket irányította. Mint minden diák, én is szerzetestanár szerettem volna lenni, de azt mondták, nekem ez nem való, menjek el inkább bohócnak. Így elmentem Budapestre és színházi rendező lettem.
Mikor végzett a főiskolán, kik tanították?
1966-ban végeztem, ami a tanáraimat illeti, voltak rossz emlékeim is, mert azt akarták elintéztetni velem, hogy írjam meg Antigoné drámájának osztályharcos elemzését. Nem sikerült, nem tudtam megoldani ezt a feladatot, megbetegedtem, kaptam egy idegösszeomlást, meg is szöktem a főiskoláról. Marton Endre ki is akart rúgatni a főiskoláról, de szerencsére, amikor visszamentem, megoldódott a probléma. Akkor egy puhakalapos ember üzent nekem, menjek le az Erzsike eszpresszóba, mert akar velem beszélni, ő volt Ádám Ottó. Én nem tudtam, hogy ő kicsoda, a Madách Színház főrendezője. Beültem, őt megjött kérdezte tőlem: Mondja Kerényi, mi baj van magával? Elkezdett velem beszélni, majd a szárnyai alá vett, én mindent tőle tanultam, mindent neki köszönhetek. Megvédett engem, közölte, hogy ezt a gyereket nem kell ilyen osztályharcos micsodákkal zargatni. Később Ádám Ottó, amikor megunta a saját színházát, akkor az én nyakamba varrta. Mondhatom, ez egy nagyon jelentős kapcsolat volt Ádám Ottó mester és Kerényi Imre növendék között.
Ön berobbant a magyar színházi életbe, nagyon rajongtak egykor Önért. Ma hol vannak ezek az emberek?
Akkor még nem volt szakadás, nem feslettek fel annyira a sebek. Volt egy aczéli taktika, Aczél György azt mondta, ne beszéljünk arról, hogy ki zsidó származású, ki magyar. A másik ravasz ötlete volt, hogy a zsidó főszerepeket szép keresztény színészeknek kell odaadni. Így lett Bessenyei Ferencből Tevje, a Hegedűs a háztetőből, ebbe abszolút igaza is volt. Egyébként én is megrendeztem a darabot, mégpedig úgy, hogy renacionalizáltam. Ez azt jelentette, hogy kidobtam a csúszómászó new yorki zenét, ehhez klezmer való. Meg is kerestem Jávori Fegyát ezzel, ma már pedig az egész világon klezmerzenével adják elő a darabot. Amikor próbáltunk, akkor elterjedt a híre, hogy mi készül, a darab szerzőinek egyike meg is jelent, kérdezgette, hol vannak azok a hangszerek, amik eredetileg szerepeltek. Lódítottunk összevissza, hogy betegek a zenészek, majd amikor rájött a tervünkre, de akkor már megszerette ezt a változatot. Megkerestem Schweitzer professzor urat is, hogy segítsen a darab pontosságában. Érdekes vele kapcsolatban egyébként, hogy megkerestem akkor is, úgy 2002 táján, amikor erősen exponáltam magam a Fidesz mellett, akkor beszélgettünk és mondott valamit, amit ma se nagyon értek meg. Kérdezte, tudom-e, hogy a mi a baj velem. Válaszolt is, az, hogy jobboldali gondolkodású lettem. Én fennakadtam ezen, feleltem is neki: Rabbi úr, Ön egy vallás főpapja, megengedheti azt magának, hogy a jobboldaliságot az ördögtől származtassa? Itt csend lett, de azért még majd másfél óráig eldiskuráltunk egymással. Én egyébként azt gondolom, a jobb- és a baloldaliság az nem az ördögtől való, de lehetséges, hogy bennem van a hiba.
Gonosz kérdés, de Önt nagyon szerették a színésznők, volt szereposztó dívány?
Az nem volt, de szerelem volt. Ez úgy van, a generációk együtt érvényesülnek, nem pedig úgy, hogy megjelenik egy csillag és csak az van, korosztályok vannak, a megújulás is korosztályi kérdés. Ádám Ottó, aki kiváló pedagógus is volt tudta, a színháza akkor marad fiatal és lendületes, ha a növendékeket odaviszi. Csapatostul szerződtette a fiatal tehetségeket, azaz nem egy Júliát szerződtetett, hanem rögtön hármat, amitől pezseg az élet, amitől verseny van. Nagyszerű rendezők, mint például Szirtes Tamás, de ragyogó színészek, színésznők jöttek. pompás színház volt Ádám Ottóé, akit egyébként a szemem láttára „végeztek ki”. Az volt a bűne, hogy nem volt elég lojális a szocialista hatalomhoz, ő független, kívülálló volt. Egy kolozsvári zsidó patikus fia, konzervatív nézetekkel.
Ön is ilyen konzervatív akkor?
Igen, van két gyerekem, egy felesége, 1970 óta ugyanabban a lakásban lakom, ugyanaz a telefonszámom.
Mára már közéleti szereplő, mondhatni politikai szereplő lett. Ha a telefonkönyvét kinyitja, akkor sok inaktív szám van benne?
Rengeteg.
Mi ennek az oka?
A sok inaktív telefonszám 2002 után keletkezett, akkor, amikor exponáltam magam a Fidesz mellett. Testi-lelki jó barátaim, pajtásaim, akikkel együtt nőttem fel, ezt n em tudták nekem megbocsátani. Akkor a Budapesti Színházigazgatók Egyesülete – én akkor igazgató voltam – írt egy levelet nekem. Egyébként ezt az egyesületet még Léner Péterrel együtt alapítottuk, ez egy szakmai érdekvédelmi szervezet volt. Mi egykor kiválóan megoldottuk, hogy az aktuális pénzügyminisztert meggyőztük a szakmánk fontosságáról. Visszatérve erre a levélre, amit 2002-ben írtak nekem, tulajdonképpen kirekesztettek a szakmából. Ez azért nem nagyon zavart, mert már éppen kezdtem megunni, mert akinek már annyi bemutatója, sikere, díja van, egy idő után újat akar keresni. Majd kiírtak egy olyan pályázatot, ahol a Madáchot át kellett volna alakítani gazdasági társasággá, amit én nem akartam, így már nem pályáztam, jött Szirtes Tamás, aki azóta is működteti a színházat.
Egy színházigazgató politikai szimpátiája kire tartozik saját magán kívül?
Hiába teszi fel ezt a kérdést, ez Magyarországon közügy. Mindenki tartozik valahova, ez a gyönyörű. Miért tiltakozzunk az ellen, hogy ki hova tartozik.
Ma mit gondol a színházak gazdasági társasággá való átalakulásáról?
Akkor igazam volt, ma már nem feltétlenül van az. Ma már látszik, van helye alternatív társulatoknak is. Amikor én tiltakoztam ez ellen, az azért is volt, mert én még az a korosztály vagyok, amelyik nem szerette az impresszáriót. Ma már van, sőt jöhet, aki valahonnan összeszedi a pénzt, és csinál is valamit.
Maradt Önben olyan darab, amit nem sikerült egykor a színházában megrendeznie?
Semmi, sőt hiányérzetem sincs. Néha rendezek ma is, de csak akkor, ha szerelemmel tudom a témát szeretni, ha rendesen megfizetnek, valamint ha megfelelő a szereposztás. Színházban már nem nagyon, már nem szeretem, ha a primadonnák versenyeznek, ha színész nem tudja a szövegét pontosan. Tudja, a színházi beszédben van egy őszintétlenség,én már ezt az egyenruhát nem szívesen veszem fel.
Ma már viszont könyveket jelentet meg, sorozatokat, ezt is otthonról hozta?
Igen, csodálatos könyvtár volt otthon, nekem gyerekként a sorozatok voltak a legkedvesebbek. Meg kell mondanom, a százegy kötetes Jókai összes a mintapéldám, olyannyira, hogy a Nemzeti Könyvtár is százegy kötet lesz, az utolsó pedig visszamenőleg értékeli majd az egész sorozatot. A sorozatokban az a jó, hogy a köteteket megvették a felmenőink, majd mindig jön egy kamasz, aki elemel egy kötetet, elolvassa, majd viszi tovább a dolgot.
A Nemzeti Könyvtár sorozatában több szerző is szerepel, de hogyan jön össze Zsolt Béla és Cseres Tibor?
A Nemzeti Könyvtárnak az a dolga, hogy minden magyar történelmi metszéspontról szolgáljon adalékkal, legyen az szépirodalom, szakácskönyv, útleírás. Lehetetlen az, hogy a Nemzeti Könyvtár ne foglalkozzon a Holokauszttal! Én ehhez a sorozathoz kicsi vagyok, sok segítőtársam van, értelmiségiek, politikusok, főpapok, intézményvezetők. Én megkérdeztem, hogy mit tegyek bele, kérve őket, hogy a szenvedélyüket hozzák bele. A Holokauszt témájában Ungvári Tamáshoz fordultam, ki mást kérdeztem volna meg? Ő javasolta Zsolt Béla Kilenc kofferét, amit én addig nem ismertem. Elolvasta, rosszul lettem. Majd azt is javasolta Ungvári, hogy Zsolt Ágnes írását is tegyük a kötetbe, az Éva lányom címűt. Ez egy magyar Anne Frank történet. Ez egy magyar család tragikus sorsa, hiszen Zsolt Béla túlélő lett, Zsolt Éva meghalt, Zsolt Ágnes meg emiatt lett öngyilkos. Ceres Tibortól az Én, Kossuth Lajost például az általam nagyon tisztelt Vitray Tamás ajánlotta, sőt írt is egy szép előszót a kötethez.
Mit szólnak a Nemzeti Könyvtárhoz a magyar kiadók?
Amikor kijöttünk ezzel, akkor a könyvkiadók egyesülete fellázadt, de tévedtek, mert azt hitték, amit csinálok, az a könyvkiadás része, pedig nem, hiszen ezek a könyvek alig vannak a boltokban. Van ennek a sorozatnak egy terjesztési módja, mely szerint minden polgármester, minden iskolaigazgató, minden középiskolai könyvtár, közkönyvtár megkapja két példányban. Egy sorozatot ki lehet tenni az olvasótérbe, a másikat meg egységesen helyezzék ki a polcra. Ez utóbbit helyben lehet olvasni. De kiadjuk Herczeg Ferencet is, akit rehabilitálni kell, aki főszerkesztette az Új Időket, ez a magyarrá vált sváb ember, akinek az élete egy magyar sors, egy magyar modell. Visszatérve a terjesztésre, még több mint hétszáz határontúli cím is megkapja a köteteket, ahol ez nagyon fontos.
Ám még mellette folyóiratot is kiad.
Igen, a Magyar Krónikát, aminek az a lényege, hogy nem szabad szidni az ellenfelet, legyen szó művészetről, politikáról. Ez egy pozitív energiákat hordozó lap, amiben örömről írunk, olyan szerzőkkel, akik az örömüket élvezetesen meg tudják írni.
A mostani beszélgetés alapján egy emberszabású ember képe rajzolódik ki, de mégis, mintha valahol a konfliktusokban élne, az interjúiból mindig olyan részeket lehet olvasni, amiből erre lehet következtetni.
Talán azért, mert Magyarországon van egy nép rítus, mely szerint muszáj ellenségeskedni.
Nem lehetséges, hogy Ön szereti a reflektorfényt?
Nem, ez nincs így. Én egyébként azt természetesnek tartom, ha az interjúimból kiragadnak egy mondatot, amit aztán félre is magyaráznak. Ilyenek vagyunk, ilyenné alakult a két tábor közötti harc. Azért van jó tapasztalatom is, persze van kirekesztés jobbról-balról, de tényleg van jó tapasztalatom is, lehet kollaborálni is. Én például szeretem a kollaborációt erre is, arra is. Hálás vagyok Ungvárinak, Vitraynak a könyvekért, lehet együtt is működni. A Nemzeti Könyvtárban is tudok sok liberális emberrel együttműködni, mások bojkottot csináltak, akik nem adták a jogot, de őket is legyőzöm, mert az utolsó, a százegyedik kötet arról is fog szólni, kik nem adták meg a kiadás jogát.
Még mindent csinál?
Csinálom még a Zenélő Budapestet, ez utcazene felsőfokon. Azt jelenti, hogy jó zenészek, felismerhetően naponta adnak egy rövid kis koncertet a turisták örömére. Májustól augusztusig 600 koncert lesz. A maradék időm a családé, az unokáké.
Őket is megfertőzi a színházzal, a zenével, a könyvvel?
Próbálom, de nehéz, mert az élet az unokákat másfele viszi, de azért igyekszem, már megpróbáltam tanítani nekik a versmondást, szóval van dolog.
Mennyit foglalkozik a politikával?
Benne élek, egy része vagyok az egésznek.
Melyik a jobb, a színház vagy a politika?
Nem akarnám összehasonlítani, de már nem bánom, hogy mostanában az életem már nem a színházról szól.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
