A művészi lét kérdései és a válaszok
Fülei Balázs zongoraművész a Határtalan Kultúra Program szervezésében létrejött koncertsorozat szervezője, főszereplője beszélt pályájáról, a tehetségről.
A művészi lét kérdései és a válaszok
A Határok Nélküli Kultúra sorozatban egy kisebb koncerten lépett fel, de honnan jött a programsorozat ötlete?
A Határtalan Kultúra Program szervezőinek ötlete volt, hogy csináljunk egy szalon koncertsorozatot, aminek a Négy évszak Fülei Balázzsal címet adtuk. Ennek az első része, a Tél most volt, itt olyan darabokat, verseket válogattam egymás mellé, amelyek egyrészt a télhez kötődnek, de nem direkt, hanem akár indirekt módon is. Jellegükből hűvös, hideg művek voltak, azt próbáltam megmutatni a hallgatóságnak, mitől lehet egy zenemű hideg, mik lehetnek egy zeneszerző eszközei arra, hogy hűvös dolgokat hozzon létre, adott esetben, mely zeneszerző az, aki akár lelkileg is hűvösebb, hidegebb alkat.
Ezek a házikoncertek mennyire népszerűek Magyarországon?
Én ezidáig Svájcban játszottam a legtöbbet házikoncerten, Genfben, ahol van ennek egy kultúrája. Olyan ingatlantulajdonosok, akiknél van zongora, van egy szalon, egy nagyobb terem, előszeretettel hívnak meg művészeket játszani, hogy megtöltsék programmal a hetüket, elhívják a baráti körüket, így szerveznek egy kulturális összejövetelt. Volt úgy, hogy az egyik látogatónak megtetszett ez, így aztán ő is meghívott később. Általában felkérésre, meghívásra játszom, az ilyen magánkoncertek kisebb számban fordulnak elő, de nagyon szeretem ezeket az alkalmakat, mert az a fajta kötöttség, ami egy bérletei, egy koncertszervező által megszervezett koncerten van, mint például egy-másfél évvel előtte le kell adni a műsort, arra készülni kell egy fél évig, nincs meg a házikoncerteken. Ez egy egészen másfajta megvilágításba kerül, hiszen például a Mazsike házikoncerten voltak darabok a fejemben, de ott döntöttem el, hogy mit is játszok, mondhatnám azt is, ez végig egy ráadás koncert volt. Egy kötött hangversenyen csak a ráadásnál van a művésznek lehetősége arra, hogy akármit adjon elő.
Azt már tudjuk, hogy a koncertsorozat folytatódik, majd jön a tavasz és a többi évszak. De mennyire van még szabad helye az idei koncertnaptárán?
Szerencsére van feladatom bőven. én szólista életmódot élek, tehát az utazásaim rövidebbek, de gyakrabban vannak, szemben mondjuk egy karmesterrel, egy operaénekessel, akik hete4kre elutaznak próbálni, több előadással. Én egy kicsit azért irigylem ezt a stílust, mert a magamfajta szólistának nincs lehetősége többször is előadni ugyanazt a műsort, hiszen minden koncert más. Persze a folyamatos változatosság ad egy kis szellemi pörgést a mindennapjaimnak.
Önt külföldön jobba ismerik, jobban elismerik, mint itthon. Miért van ez így?
Nem tudom, talán helyekre lehetne ezt lebontani. Szerencsére azért Magyarországon is bőségesen játszom, a koncertjeim jelentős hányada itthon van.
Kit szeret a legjobban játszani?
Egy művésznél azért ez nagyon hullámzó, persze vannak világítótornyok, nekem ezek Bach, Beethoven, Mozart, Schubert, Brahms, Liszt, Debussy, Ravel és feltétlenül Bartók Béla. Ezen belül egy előadót folyamatosan meg-megcsapja a szerelem fuvallata, a nagy tornyok mellett is lehet fantasztikus dolgokat találni, így beleszeret egy zeneszerzőbe, ami lehet, hogy nem tart tovább pár hónapnál, de akkor nagyon intenzíven. Mint a hétköznapi életben, ahol szintén vannak olyan személyek, akikkel nem találkozunk évekig, de ugyanúgy folytatjuk a kapcsolatot, mert egy állandó oszlopként vagyunk jelen a másik életében, de vannak olyanok, akikbe egy időre belehabarodunk, de utána már nem akarjuk többet látni, mert kiégtünk egymás előtt. Ez nem feltétlenül szerelmi kapcsolat, hanem akár két ember közös kommunikációján alapuló érzetek. Így vagyok a kedvenc zeneszerző fogalmával is.
Nézzük meg, honnan is indult Fülei Balázs?
Kecskeméten születtem, engem nem nagyon erőszakoltak a zenéhez, volt otthon hangszerünk, egyszerűen csak jó játék volt gyerekként a zongora. Emlékszem, amikor még a fejemnél volt a klaviatúra, fel kellett nyúlni, majd felmásztam a székre, elkezdtem kibogarászni dallamokat, amiket tudtam énekelni, ez egy nagyon jó játék volt. Majd beírattak zeneiskolába, ahol, az addig magamtól megtanult dolgokat a tanár néni kijavította. Én most zeneakadémiai tanárként is inkább azt vallom, a diák magától jöjjön rá valamire, persze olyan keretek között, hogy amire rájött, az azért helyes legyen. A zeneiskolában sikerült eléggé látványosan fejlődnöm, tizenegy évesen már önálló koncerteket adtam, már akkor is vonzott a színpad, azon belül a megosztás öröme, a mai napig is ez tart életben, mert tényleg az a fontos, ha valamit csinálok, azt meg lehessen mutatni valakinek. Gyerekként nagyszerű volt, amikor koncertre készültem, vittem be az iskolába a meghívókat, a programot és egyre jobban izgultam, hogy mindjárt jön a dátum, az előadás. A zeneiskolai tanárom is látta, merre kell mennem, így az utam a konzervatóriumba vezetett Budapestre. Nagyon örülök annak, hogy így alakult, rengeteg önállóságot tanultam ezzel a váltással. A konzervatórium után jött a Zeneakadémia, ekkor már professzionálisan koncerteztem, azaz megélhetési szinten. Voltak versenyek, kialakultak kapcsolatok, történtek visszahívások, lett egy impresszárióm, kezdett az életem kifelé nyílni, annak ellenére, hogy még nem volt diplomám. Majd jött a doktori iskola, közben elmentem egy évre Tel Avivba tanulni, ami érdekes volt. Addig én azt hittem, itthon már a lábamon állok, van mögöttem egy bázis, de ott azt vettem észre, még képesek egy kicsit jó alaposan megcsavarni, megszorítani. Sok elvárás volt velem szemben, ami nekem persze jó olt, én ezt akkor is, most is szeretem. A művészeti pálya tulajdonképpen csupa kérdés. senki nem tudja, hogyan kell egy művet előadni. Senki nem beszélt Beethovennel, ha hallaná egy darabját, még az is lehet, hogy dühöngene, mert ő éppen másként gondolná. Persze a kortárs zeneszerzők itt vannak, van, aki babusgatja a darabját, míg van, aki elengedi, rábízva az előadóra az egészet. Visszatérve a kérdésekre, amikor visszajöttem tel Avivból, akkor éreztem azt, hogy vannak válaszaim. Az egész akkor jó, ha vannak az embernek kérdései, de akkor nem tud odanyúlni sehova, ha nincsenek meg a válaszok.
Érezte már azt, hogy komponálnia kellene?
Én csak gyerekkoromban írtam zenét, de végül be kellett látnom, nincs hozzá elég tehetségem. A művek interpretálása sokkal jobban vonzott, a tehetség fogalma nem azt jelenti, hogy valamiben ügyes vagyok, valami jól megy, az igazán tehetséges ember nyughatatlan egy bizonyos tevékenység nélkül. Az egész európai művészet arról szól, hogy emberek, akik nincsenek egyensúlyban, egyensúlyba kerülnek azzal, hogy kiadnak magukból valamit, megfestenek, megírnak, megkomponálnak valamit és így megszabadulnak egy bizonyos feszültségtől. Az ázsiai művészet nem ilyen, de Európában, az előadóművészet megjelenésétől, a XVIII. század második felétől, mondjuk Beethoven után, arról szól ez, hogy van valami probléma, amitől kirobban, megszületik a mű. Én azt éreztem, nem kell odaülnöm reggel a papír mellé komponálni, nem vonz annyira, szemben azzal, hogyan lehet egy Beethoven szonátát tüzesen előadni, ez vonzott, mi ennek a módja, eszköze.
Család?
Idén lesz hatodik éve, hogy összeházasodtunk a feleségemmel, két gyerekünk van.
A gyerekek kedvéért sem gondolta meg a komponálást? Tényleg, ők is előadóművészek lesznek?
Sokat játszunk együtt, ami meg azt előadóművészetüket illeti, nem tudom, hogy mik lesznek, ne is akarok ebbe beleszólni még, igaz, a hangszer otthon megvan, ugyanaz van, mint az én gyerekkoromban, azaz egy jó játék nekik. Ám én egy olyan pályán vagyok, ahol sok tehetséget láttam már elkallódni, rossz irányba menni, sokféle utat lehet bejárni. Emlékszem, még konzisként néztem a társaimat, melyikhez hogyan viszonyulnak a szüle. Akiknek zenész szülei voltak, ott láttam az elvárást, hogy egy bizonyos időszakra már valamivé kell fejlődni, jutni. Akiknek nem zenészek voltak a szülei, ott szabadság volt, ott az számított, mennyire erős karakter a gyerek, hogy elvárás nélkül tud-e valamilyen célt felállítani. Egy gyerek esetében én azt tartom a legfontosabbnak, hogy ha tehetséges, akkor a szülő ismerje fel, miben is az, figyelni kell, tud-e a gyerek nélküle élni, ha nem, na akkor kell maximálisan támogatni, ám ha a gyereket nem nagyon foglalkoztatja a dolog, akkor nem érdemes erőszakolni.
Vannak nagyszerű előadóművészek, akik egy idő után valami mást akarnak csinálni, mondjuk, elmennek karmesternek, Ön szerint ez miért van?
Van egy komoly és egy pejoratív válaszom. A komoly az, elképzelhető, hogy valaki már annyira ismeri a saját hangszeres repertoárját, így arra vágyik, hogy ezt kiterjessze, az abból kamatozó tudást megossza a zenekarral. Óhatatlan, hogy legyen jó pszichológiai érzéke, tudjon főnök, vezető lenni, képes legyen emberekkel kommunikálni. Ha ez nincs, akkor a tudás nem elegendő, hiszen azt nem sikerül átvinni, hiszen egy zenekari kommunikáción nagyon sok múlik. Ott egy zenésznek azt kell éreznie, hogy van egy főnököm, de amit játszom, az bizony az enyém! Nem azt teljesítem, amit a főnököm diktál, hanem ő javasol valamit, hogy én mit csináljak, egymást hallgatva hozok létre valamit, ami az enyém, nem pedig gályarabként követem a hajcsár utasításait. Én egyébként, ez zárójeles megjegyzés, érzek magamban ilyen hajlamot, mármint, hogy képes lennék egy zenekarral bánni, de ennek még nem jött el az ideje. A pejoratív válaszom pedig az, egy karmesternek fel kell készülnie, ismernie kell a partitúrát, de az egy más szigorúság, mint amikor egy hangszeren kell megmutatni valamit. Nem a karmester játszik a hangszeren, az ő szerepe egy teljes illúzió, nem ő hozza létre a zenét, de ő csinálja meg a mérnöki tervet, a haditervet, amiből végül kisül valami. Az nem baj, ha a karmester „csak” áll a pódiumon és nem sok köze van ahhoz, ami szól, mert ha egy zenekar úgy van felépítve, hogy organizmusként működik, ha nem egy diktátor a vezetője, akkor ők képesek azonnal levenni, hogy jött egy karmester, aki hadonászik, aki nem igazán vehető komolyan. Ebben az esetben egy jó koncertmester tudja a dolgát jól végezni. De ez csak akkor tud megvalósulni, ha egy zenekar jól van felépítve, ez azért több tíz év.
A magyar zenészek mennyire vannak ma elfogadva a világban?
Magyarország egy kis ország, de aha a méreteihez arányítom, akkor nagyon is elfogadottak a magyar zenészek. Ha hozzánk hasonló méretű országot nézek, ez az összehasonlításban nagyon fontos, akkor nagyon előkelő helyen vagyunk.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
