Embernek lenni…
Békési Róbert reklámgrafikus életéről beszélt, meg arról, hogy mivel is érdemelte ki idén a Wallenberg díjat, amit azonnal fel is ajánl majd másnak.
Ön idén lett Wallenberg díjas, amihez szívből gratulálok. Mit jelent Önnek Raoul Wallenberg személye?
Először is köszönöm a gratulációt. Az én sorsom nagyban kapcsolódik a vasúti peronhoz, ami ugye Wallenberg életében is szerepet kapott. Budapesten születtem, a Maros utcai zsidókórházban, 1941-ben. Az egész családom sorsa rettenetes volt később. A debreceni rokonságot Karcagról vitték el egy ausztriai lágerbe, Strasshofba.
Mi volt az első emléke a felszabadulásról?
Az első kép, hogy kirgiz lovaskatonák vágtattak keresztül a falun.
Később, mint kisiskolás, milyen emlékeket őriz?
Mint mondtam, egy Pest közeli faluban voltunk ekkor, pilisen, itt jártam általános iskolába, a tornatanár egy alkoholista nyilas volt, aki valahogy megúszta az egészet, az órákon csak az kaphatott ötöst, aki futásban utolért engem és elgáncsolt vagy fejbe vert. Azt mondta: a kis zsidó kölök, hadd fusson! Mindez 1947-48-49-ben, egy pilis nevű faluban, egy Ilanitz Kamill nevű alkoholista nyilas pribék szájából!
Hol voltak a szülei?
Édesapám már nem élt, őt 1945 januárjában a Dunába lőtték, édesanyám meg örült, hogy meghúzódhattunk valahol. Otthon mindig vigasztalt.
Középiskolába hova járt?
Monorra, ezek már gyönyörű évek voltak, egy csodálatos osztályfőnököm volt, aki először az önkéntességgel megismertetett minket. Vele 1956 tavaszán a jeges ár idején mentettük Mohácsnál az embereket, nekem nagyon fontos volt, hogy diákként tehettem valamit önkéntesen az emberekért.
Hol élte meg 1956-ot?
Pilisen, nagyon érdekes volt, én nem sokkal előtte kaptam egy oklevelet a helyi könyvtártól, mert az összes könyvet kiolvastam. Ha jól emlékszem, akkor október 24-e estéjén a falu főterén könyvmáglyát raktak. Rettenetes volt, kísérteties a történelmi hasonlóság! A pilisi „forradalmárok” a könyvtárból hozták a könyveket, láttam, amikor Tolsztoj könyveket dobtak a tűzbe, büdös zsidó felkiáltással.
Mit érzett akkor?
Mit érezhettem? Rettenetes volt, azt hittem, ott fogok én is halni, de édesanyám megfogta a kezemet, azt mondta, nem ezek közé való vagyok. Hazavitt és nem mentem sehova.
Érettségi után?
Második próbálkozásra felvettek az Iparművészeti Főiskolára, ez az időszak volt az életem legnagyobb pillanata. Csodálatos helyre kerültem, csodálatos emberek közé, akkoriban azzal telt az életünk, hogy rajzoltunk, rajzoltunk. Itt ismertem meg a feleségemet, aki textiltervező volt, akit elvesztettem, utána újranősültem.
Gyermekek?
Sorban az első Ábrahám, a második házasságomból Ella, majd Eszter született.
Grafikusként kapott valamilyen szakmai elismerést?
Nem kaptam semmi ilyesmit. Az a helyzet, hogy nem vagyok valami szorgalmas, hogy tehetséges vagyok-e, azt nem az én tisztem eldönteni. Az én szakmám, a hivatalos elnevezés szerint alkalmazott művészet, azaz mindig a megrendelőnek dolgoztam, őt szolgáltam ki a legjobb tudásom szerint.
Napjainkban mivel foglalkozik?
A feleségem cégében segítek, a marketingtevékenységet szervezem.
Magyarország is az elmúlt években egy menekülthullám részese lett, nagyon sokan elindultak otthonukból, eljutottak a magyar határhoz, egy részüket be is engedte az ország. Ekkor jött ön, az eszébe jutottak a peronok, a nyilas tornatanára. Úgy dönt, tennie kell.
Hallottam a híreket, hogy egyik nap 150-en, másnap 200-an jelentkeztek a határon, ekkor éppen a kelenföldi pályaudvaron jártam, ott láttam a füvön ülni embereket, gyerekeket, asszonyokat, fiatalabb és idősebb embereket. Ültek az árnyékban, éppen akkor nagyon meleg volt Budapesten, megláttam őket, azonnal hazamentem, hűtőládát vettem elő, vettem ásványvizet, visszamentem és elkezdtem vizet osztani. Ők mutatták nekem a magyar hatóságok által kiállított papírokat, amiben magyarul volt leírva, hogy hova kell menjenek. Nem tudtam mit tenni, vettem még vizet és ott álltam mellettük, amíg valamilyen vonatra fel nem tudtak szállni. Így kezdődött ez a történet. Majd hazamentem, megbeszéltem a feleségemmel, hogy én ezt folytatom, onnantól kezdve a Déli pályaudvaron dolgoztam a Migration Aid mellett. Ez egy csodálatos csoport volt, szerintem a Wallenberg díjat nekik kellett volna kapniuk, mi ott kisebb figyelem mellett, mint a keletinél, de szintén botrányos körülmények között tettük a dolgunkat.
Kik voltak ezek az önkéntesek, akik időt, energiát nem kímélve segítettek?
Volt közöttünk egyetemi oktató, színész, céges középvezetők, jogvédők, és sok gyerek is. Én például a díjat egy fiatal önkéntes társamnak ajánlom fel, aki a miközben a kortársai nyaraltak valahol, ő a társaival napi 18 órát dolgozott, ő Séra Domonkos.
A munkája elismeréseként egyszer csak kapott egy telefont.
Igen, ami arról szólt, hogy jelöltek engem is a Wallenberg díjra, nem is értettem, hogy miért pont engem jelöltek erre. Rengeteg más embert is jelölhettek volna.
Talán azért, mert a díj névadójához hasonlóan Ön is embert mentett, nem emberi időben. A gyerekei mit szóltak a díjhoz?
Nagyon örültek neki, a kisebbik lányom el is jön a társaival az átadóra, ahogy a feleségem is.
Még milyen tervei vannak?
A büszkeség a gyerekeim miatt. A nagyobbik lányom, most doktorál Londonban, a kisebbiknél még nem tudjuk, hogy mi lesz, nem erőltetjük, majd eldől, hogy mihez lesz érzéke.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
