csak a szavak jöttek,
csak azokat tudtam.
nem álltak össze a gondolatok.
nem akarták a jelentést
összefűzött fonálként köré szőni annak
ami itt belül van.
a halk elme volt az, ami úgy csinált,
mintha némasági fogadalmat tett volna.
pedig nem így volt.
akárhogy kívántam,
belőlük nem állt össze más
csak töredék.
töredéke a létnek
töredéke annak, ami elmúlt.
töredék 1.
elkérte Isten a Napot és úgy tett
mintha nem akarná visszaadni.
meghagyta helyette az éjjelt és annak minden ridegségét.
elkérte, hogy az emlékezett makacs
bajtársa lehessen az időnek.
töredék 2.
a napok, melyek elzúgtak sebesen
mint vonat a hosszú síneken
úgy hajtott fejet a lét,
az elmúlás minden percének.
nem viaskodott.
hagyta hogy kilépjen a medréből
és beterítse akaratával azt,
amit a szív és az ész ellenzett.
azt hogy a jahrzeit-nak emléke légy.
hadakozott természet, az elrendelt
világgal szemben,
de végül megkapott téged
és felemelt a mindenható világ fölé.
töredék 3.
álmokat vitt el az idő
azokat, amikben elhihettük, hogy sérthetetlenek vagyunk.
eltelt egy év.
a fájdalomba burkolt csalódás mellett
ott ül a hívatlan üresség is,
mint két nincstelen a vasúti peronon,
akiket csak a másik léte tart életben.
eltelt egy év.
a súlyokkal megrakott napok alig bírták vinni az időt.
mintha nem is akarták volna ezt megtenni.
megrakva belesüppedve a idő lomha és sártól teli útján,
vonszolta magát.
rálépve a percekből kirakott utcakövekre.
mint eltévedt utazója a létnek.
töredék 4.
január, és most újra megint a hideg, és a lucsok
ami járdát körülveszi az csak a rideg mocsok,
és belelépve érzem,
mint lápnak ragadozója lehúz és marasztal.
emlék, amit a makacs múlás kényszeredetten felfal.
töredék 5.
… emlékszel?
amikor már olyan gyenge voltál, hogy
a bot is alig segített neked a járásban,
rávettelek, hogy menjünk el a temetőbe.
néztem ahogy próbáltál magad öltözni, időnként megálltál,
és mint színdarabok szünetében, minden ruhadarab felvétele után,
pihenésként váltottunk néhány szót.
de a kardigánnál csak a csend maradt, miközben
a percek néma súlya ráült a szoba üres terére.
a hallgatás, mint konok hangulatfelelős lépett be, maradni akart.
erőt gyűjtöttem és a csend minden foszlányát elzavarva,
halkan elárultam neked, hogy a barátom vagy.
rám néztél, mélyen a szemembe és utána sokáig nem beszéltünk.
hosszú, csendes út volt.
csak a robogó autó moraja kísért bennünket,
megtörve ezzel az utazás némaságát.
azt a némaságot, amitől akkor már néhány éve lelassult az idő,
magával cipelve sorsod súlyát.
éreztük erejét veszti,
ahogy a lelked is.
néztem, ahogy lefoglalt téged a futó épületek látványa,
közben arra gondoltam, hányszor is tettük meg régen ezt az utat.
gyerekként szerettem a temetőbe járni veled.
mindig magaddal vittél és minden alkalommal,
ott kint a sírok között, elbeszélted a zsidóságunk történetét.
én pedig, mint mesét rajongva hallgattam,
miközben megelevenedett előttem a rokonaink alakja,
akik mesehősként nyitottak újabb fejezetet az életemben.
a történeteid megidéztek mindenkit.
még azokat is akik a porszagú út után pernyékként játszották el életük angyalszerepét.
akkor te vittél engem.
most én vezettelek.
akkor a mese más volt.
most én akartam elhitetni veled, hogy annyi időt tölthetünk még együtt
amennyit csak szeretnénk.
most én akartam elmesélni neked, hogy a főhős te vagy,
és mint minden mesében, a megannyi akadályon keresztül
túljutva elnyered a boldog élet örökét.
a sírok között botorkálva
eljutottál ide.
ide, ahol szüleid örök háza lett.
Bét Hácháim.
a sírok közti keskeny út rossz vezető volt,
a földből kiálló kövek untalan érezték rajtad,
valami nagy erő vitt közéjük, ahova alig bírtalak követni.
akkor még nem tudtam, fontos megbeszélésed volt.
azt, ami ellen korábban alkudoztál
most elfogadtad.
már nem láttam a szemedben azt a dacos mosolyt, amitől tudtam, te másnap is leszel.
most nem.
most fáradt, és a fájdalomtól gyötört
pillantások engedték csak, hogy láthassalak.
a csend és a kövek magánya elvitte a gondolataidat.
a Nap óvatosan előmerészkedett, hogy a jelenet furcsaságából ő is láthasson valamit.
te ültél a sírkő szélén megpihenve, láthatóan a sok emlékkel.
talán ott adtál át mindent, ami még maradt annak rejtekében ahol most én vagyok.
féltem az újra kezdődő nappaloktól,
féltem hogy már nem leszel.
féltem az időtől, amiről tudtam,
nélküled üres lesz és bár telik,
nem old meg semmit sem.
ültél a sírkövek szélén és láttam a pillanatot.
a pillanatot, amikor megbeszélted velük.
Bét Hácháim.
a csend elhalkult.
érezni lehetett mindent.
a késő ősz betakarta magát, hogy ne lássuk sír.
könnyek közt ejtettük el a jelent.
némán botorkáltunk ki a kapun,
előtte a megmarkolt a föld és fű nyers elegyét magunk mögé dobtuk,
majd leöblítettük a kezünket.
ez volt az utolsó valós utunk,
a többire nem emlékeztünk sem te sem én.
azok úgy összefolytak, mint vizsgálati asztalon
az infúzió csövéből kifolyó maradék lé.
Isten akkor döntötte el; külön térben fojtatjuk az életünket.
Te fönt én lent addig, még a múltnak és jövőnek
üzenete, össze nem ér, mint betűk a Kaddis elnyújtott énekén.
