A szembenézés hiánya ellen tesz a Holokauszt Dokumentációs Központ
Dr. Szita Szabolcs, a Holokauszt Dokumentációs Központ igazgatója az intézmény elmúlt éveiről, az időnkénti kilátástalannak tűnő küzdelemről beszélt. Természetesen szóba kerültek a HDK jövőjét illető kérdések, valamint Szita Szabolcs kifejtette a véleményét a Hóman szoborról is.
Huszonöt évvel ezelőtt gondolta volna, hogy egyszer, mint a Holokauszt Dokumentációs Központ vezetője nyilatkozik?
Lehet, hogy gondoltam, de sokáig nem hittem benne, mert kormányról kormányra kérvényeztük, hogy kapjunk egy gyűjteményi székhelyet, ez nagyon nehezen ment. Ha belegondolok, hogy mikor kezdtük ezt, az 1980-as évek végén, majd 2002-ben és 2004-ben sikerült itt helyet foglalnunk, akkor ez, akárhogy is nézzük, hosszú idő.
Ön sok minden volt ebben az intézményben, vezető kutató, társvezető, kétszer igazgató is. Mi lesz harmadjára?
Azt gondolom, hogy élek a bizalommal és ezt a három évet, amire a mandátumom szól, kitöltöm, ez alatt az idő alatt kinevelek egy új csapatot, amelyik képes lesz arra, hogy nemzetközi színtéren is méltón képviselje a magyar zsidóság ügyét.
A Páva utca egyik fájó pontja volt a látogatottság, meg lehet már mondani, hogy hol tartunk most?
Sajnos változatlanul elég gyenge a látogatottság, nekünk az iskolák felé kell többet tenni, sokkal jobban dolgozni és olyan vándorkiállításokat végigvinni az országban, amelyek segítségével jobban megismerhessék a zsidóságot, a történelmet, az együttélést, annak értékeit. Vagyis egy új fejezetet nyitni arra nézve, hogy igenis érdemes ide eljönni.
Egy mai történelemtanár meghallja az Ön nevét, akkor beugorhat neki Jeruzsálem neve, hiszen már annyi, de annyi tanárnak mutatta meg a Jad Vashem Múzeumot. Ha ők elhoznának egy-egy osztályt, akkor akár állandóan zsúfolt lenne a múzeum.
Vannak számosan a pedagógusok közül, akik elhoznak egy osztályt, nekem nagyon jó érzés látni a kedves arcokat, akikkel együtt voltam tanfolyamon, felkészítőn. Sokkal inkább a hogyan tovább a kérdés, azaz, mennyire hajlandóak a később is ezzel a témával foglalkozni, mikor csinálnak saját, helyi kiállításokat, mikor csinálnak helyi emlékezéseket, ünnepeket tartani, nekem ezen kell még sokat dolgoznom.
A Páva utca állandó kiállításával sokan vitatkoztak, egyesek szerint nem ez az igazi. Hogyan tudná megvédeni ezt a kiállítást?
Vannak a kiállításnak jelentős értékei, szilárd megalapozottsággal. Kifejezi azt, hogy itt az üldözés milyen gyűlölettel, dühvel ment végbe, mit tettek azok, akik ebben részt vettek. Ez a része rendben van. Az nem jön ki belőle, hogy mi ment tönkre, szerintem a munkaszolgálattal kapcsolatban lehetett volna többet tenni, kellene többet beszélni Auschwitz tartalmáról, nem csak – egyébként fontos – fényképeket bemutatni, talán még az embermentőknél is lehetne szakaszosabban többet mutatni, mi történt, mi nem történt egyes vidékeken, Budapesten. Ezeknek a jellegzetességeit szemléletesebben, mélyebben kell megmutatni, így azt hiszem, rövidesen majd készíteni kell egy új állandó kiállítást.
Kicsit vitatkoznék, emlékeim szerint, ha annak idején nem lett volna az Auschwitz album, akkor nem is lehetett volna a megnyitót megrendezni. Rosszul emlékszem?
Ebben igaza van, sajnos meg kell jegyezni, hogy a megnyitó körül egyfajta klikkharc is folyt az intézményben akkor, ahol több csoport mérte össze az erejét. Volt egy csodarendezés, ahol nevek jelentkeztek, akik mondták, megoldják ezt az egészet gyorsan. Kiderült sokak számára, hogy ez egy nagyon komoly kihívás. Volt olyan elképzelés is, hogy egy babaszobát állítanak fel, a bejövők mintha ablakon keresztül látnák az egészet. Ettől megdermedtünk, akkor határoztuk el, ezt a kiállítást sokkal komolyabban kell venni.
Ma különleges nap van, hiszen a negyedszázados intézményről is megemlékeznek. Ön kikről emlékezik meg ennek a napnak kapcsán?
Példának okáért Szentágothai Jánosra, az MTA akkori elnökére, aki nagyon sokat segített, emlékszem, hogy a balfi tömegsír emlékművénél mennyit dolgozott. Mellette említhetem Hámori József egykori miniszter urat, aki szintén sokat segített, de Vámos Tibor akadémikust, Tolnay Klári színművészt sem lehet kihagyni a felsorolásból. Sokan voltak, így bankemberek is, Fekete János is. Sajnos a zömük már nincsen közöttünk, hiányoznak is. Huszonöt év után is nagy tisztelettel gondolok rájuk. De említhetném Lóránt Ferencet, aki egy olyan pedagógust, aki olyan szeretettel és mélységben nyúlt ehhez a témához, a munkájára, személyére iskolát teremthettünk volna, ha itt marad közöttünk.
Nem említette azokat az öreg zsidókat, akik lelküket, testüket adták azért, hogy létrejöjjön az intézmény.
A megemlékezésen természetesen róluk is beszélek majd, nagy öröm volt számomra, hogy Lebovits Imre nemrégiben kapta a Zsidóságért kitüntetést, szólni fogok Drucker Tiborról, atyai jóbarátomról, aki szintén sokat segített annak idején. Volt egy olyan kör, akikből sajnos már egyre kevesebben vannak, akikhez jó volt odamenni, nagyon sokat tanultam tőlük. Nekem ezt a tudást át is kell adni, mert ők megélték, megérezték mindazt, amire sokan csak rácsodálkoznak, nem tudva, hogy mit kezdjenek vele, pedig tudni kell mit is kezdjünk vele. Többek között arra, hogy miként is kell a gyűlöletet legyőzni, mert az a mai napig is itt van körülöttünk.
Jó ideig évről évre jelentek meg könyvei, mostanában kevesebb. Nincs elegendő ideje a kutatásra?
A kutatás nagy erőfeszítést igényel, az embernek harminc kötet után nagyon el kell gondolkodnia azon, hogy mivel is foglalkozzék mélyebben. Nemrégiben kerültem ki a kórházból, ekkor fogadalmat tettem, megírok egy Auschwitz monográfiát, a címe pedig: Magyarok az SS auschwitzi lágerbirodalmában. Ez szinte folytatása a mauthauseni kötetnek. Már megírtam 300 oldalt, azt nem mondhatom, hogy ennek ellenére a kezdeteknél vagyok, de ez nagy felelősség, ami nagyon nyom engem. De megcsinálom mindenképpen, a terveim szerint jövő tavasszal kész is leszek vele.
Ön most a Páva utca vezetője, van valamilyen jövőképe, hogyan tudja a slamasztikából kihúzni az intézményt, amelyet eddig minden kormány támogatott? Mindenki szeretné, hogy jól működjön, látogatott legyen, akkor mi a baj?
Legelőször arra van szükség, hogy kialakítsunk egy csapatszellemet. Ebbe beletartozik, hogy olyan fiatalok jöttek, akik már nyelveket tudnak, akik biztosak a tudásukban, hogy ha levesznek egy könyvet a polcról, abban mi van, azt tudja használni, alkalmazni. Képesek arra, ha kimennek Bécsbe, Berlinbe, Stockholmba, akkor tudjanak kutatni, következtetésekre jutni. Tudjanak kapcsolatokat építeni, ami most Európában rendkívül fontos. Nekünk arra van szükségünk, hogy bekapcsolódjunk a nemzetközi áramkörbe, abba a tudományos gondolkodásba, ami áthatja most Európát. Amit még fontosnak tartok, hogy mindezt lefordítsuk az oktatás nyelvére úgy, hogy az érthető legyen, de ne csak az értelemre, hanem az érzelemre is hasson.
Azért felmerül a kérdés, az intézmény megnyitása óta eltelt közel tizenkét év nem volt elegendő arra, amit most elmondott?
Megalapoztuk azért az eddigi évek alatt, de nagyon kellett küzdeni a minden évi költségvetésért, a fennmaradásért. Mindig kellett menni a különböző kormányokhoz, államtitkárokhoz, helyetteseikhez pénzt kunyerálni. Nekem nagyon sok energiámat elvitt, hogy ha nem volt itthon pénz, akkor elmenjek Ausztriába, Németországba, bárhova, vagy éppen izraeli kapcsolatokat is bevetni. Nagyon örülnék annak, ha kikeverednénk ebből a stabilitással. Most jelenleg stabil a költségvetésünk, persze nem dúskálunk az anyagiakban, de most létre tudok hozni egy Holokauszt Könyvtárat, ilyen se volt még Magyarországon. Tudok kiadni katalógust, kiadjuk majd a zsidó halottaknak a névsorát, először majd Nagy-Budapesten, majd megyénként. Ha megnézzük, az eddig megtett út nem volt könnyű. Először is nulláról indultunk. Voltak a kutatásnak hagyományai, de nem mondhatom, hogy erős gyökerei lettek volna. Kellett találni embereket, költségvetést.
Értem én, de Ön egyetemi tanár is, hol vannak a tanítványai? Megtalálhatjuk őket különböző múzeumokban, levéltárakban. Miért nem itt?
Ezt nem tudom megválaszolni. Felmerülhet a kérdés, ki hajlandó idejönni vidékről, ki ad lakást például.
Jelenleg hány kutatója van a HDK-nak?
Négy, szemben a Jad Vashem 850(!) munkatársával. Rendszeresen találkozunk külföldiekkel, nemrég az amerikai kormánymegbízott is rácsodálkozott, hogy ez hogyan is van. Nekik is mondtuk, így alakult történetileg. Nem létszámon múlik az, hogy végre kiadjuk a zsidó halottak névsorát, katalógusokat, hogy nekiállhatunk távlatos kutatásoknak. Belegondolok, számomra is szégyenteljes dolog, hogy most dolgozzuk fel Auschwitzot. 70 év eltelt! Jelentek meg emlékezések, irodalmi alkotások, de nem volt ember, aki ennek nekiállt volna.
Van egy másik múzeum, a Terror Háza, ott szinte sorban állnak a látogatók. Ön szerint minek köszönhető ez?
Ez bizonyos beidegződéseknek is köszönhető, ezzel a bűnnel az egész társadalom nem nézett szembe. 1945-ben sem, 1947-ben sem, a mai napig sem, legalábbis olyan mélységig, hogy mit követett el a magyar társadalom a zsidóság ellen a harmincas, a negyvenes években és sajnos még utána is. Ennek a feldolgozása, a szembenézés, annak kimondása, hogy mea culpa, azaz az én bűnöm, az egyházak sem úgy vesznek ebben részt, ahogy kellene, most a keresztény egyházakra gondolok. Nekünk nagy segítség lenne, ha eljönnének ide az egyházi iskolák diákjai, de nem jönnek el. Ez a tanároktól is függ, nem csak a gyerekektől.
A Világ Népeinek Igazai elismerések körül kialakult egy polémia, mi is ennek a lényege?
A Világ Népeinek Igaza kitüntetést eddig több mint 850 magyar állampolgár kapta meg, közel harmadukra magam tettem javaslatot. Olyan kemények a kritériumok, hogy azt az előírást, hogy élő tanúkat szerezzünk, nem tudjuk teljesíteni. Ezt többször is leírtam, leírtam már. felötlött az ötlet, hogy mi is megköszönjük ezeknek az embereknek. Nem díjat adunk, nem versenyzünk a Jad Vashemmel, adunk egy köszönőlevelet azoknak a nem zsidóknak, keresztényeknek, akik a kutatásaink szerint erre érdemesek. Érdemes különbséget tenni, sokan megbántódtak azon, hogy miért nem kaptak elismerést. Csak egy példa, Karády Katalinnál nem találtam olyat, akit ő mentett meg, ám teljesen véletlenül az újpesti szociális otthonban, akit ő mentett meg. Ha nem találom meg ezt az embert, akkor folyamatosan visszadobják a nevét. Harmadjára sikerült az elismerést megszerezni. Mi csak egy szerény oklevelet adtunk, adunk, a az elképzelésünk körül kialakult egy kisebb botrány, ezt nem tartom helyesnek. Mi ezt a jövőben is megtesszük, ha nem tudunk eleget tenni a Jad Vashem feltételének. Jövőre már szint6e alig lesznek milyen elismerések, aminek azonban nem lesz vége, az a kultusza, a megbecsülése ezeknek az embereknek. El tudom képzelni, hogy van itt egy terem harminc számítógéppel, bejön egy iskolai osztály, amelynek a tagjai egy-egy esetet feldolgozhatnak, írhatnak róla dolgozatot, elmondhatják egymásnak, azaz élővé tenni az egykori segítést. Mit jelentett ez, mekkora kockázattal járt, stb. Ezt olyan egyszerűen meg lehetne csinálni, „csak” felszerelés kellene hozzá. Olyan archívumunk van, fél életemen át gyűjtöttem hozzá anyagokat, ezt például nagyon szeretném megcsinálni.
Egy kis aktuális: Hóman Bálint szobra, Sorsok Háza…
A szoborra csak nemet lehet mondani, azért, mert nemrégiben olvastam egy a szobor melletti és Hóman mellett kiálló írást, mely szerint ő soha nem esett túlzásba. Azonban szerintem, amikor már egész Európa tudta, hogy vége a háborúnak, ő akkor is ott maradt a maroknyi kisebbségnél, azt mondva, hogy Kitartás! Éljen Szálasi! Ez alól nem lehet embereket felmenteni! Megbüntették érte,m de felmenteni akkor sem tudom. A Sorsok Házát illetően, már régóta egy zsákutca. Én egészen másként képzeltem, sajnálom, hogy ez az egész teljesen más irányba ment el. Van egy hiteles hely, a pályaudvar, lehettek volna ott eredetiben vagonok, lehetett volna ott helyben csinálni az oktatást, ám ami ott keletkezett… Én nem tudom, hogy azzal ki és mit fog majd kezdeni, ez számomra zavaros. Nagyon fontos lett volna az egész környezetnek a felépítése, a programba való beépítése, mert ott van mellette a Salgótarján úti temető, ahol a magyar zsidóság prominensei nyugszanak. Gondoljunk bele, milyen történelem, kultúrtörténeti órákat lehetne tartani! Ott van a Népszínház utca, a Teleki tér, a pesti zsidó élet egykori központja. A zsidó hagyományokat egészen odáig, amikor ez megszakadt, ezt gyönyörűen, mindenféle milliárdos beruházás nélkül is meg lehetett volna csinálni. Szerényen, de normálisabban.
Esetleg szeretne átköltözni a HDK a Józsefvárosba?
Nem gondolkodtam ezen, nekünk itt vannak feladataink, de ha elérne minket ez a kihívás, akkor szakértőkkel megbeszélnénk és néznénk elébe.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
