Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból – II-III.

Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból – II-III.

Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével

Emlékeim egy színészóriásról  In memoriam Garas Dezső

1967-ben a Váci utca még nem volt sétáló utca, olyannyira nem, hogy külön engedély kellett a Magyarországon tanuló palesztin és arab diákoknak, hogy a gépkocsiforgalom ellenére tüntethessenek az „agresszor” Izrael ellen, néhány hónappal a hatnapos háború után.

Addigra persze már Magyarország megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, akárcsak a többi szocialista ország. Éppen ez a tüntetés volt az apropója két érdekes eseménynek az életemben. Az egyik, hogy évekre megszakadt a kapcsolatom Kardos G. György íróval, ami azért volt furcsa, mert valójában nem velem, hanem a nővéremmel veszett össze Izrael miatt, de egy kalap alá vett bennünket, és többé nem állt szóba velem sem. A nővérem akkor a nyugati könyvek boltját irányította helyettes vezetőként, én pedig a híres Váci utcai antikváriumban dolgoztam. Kardos G. szerint – aki akkor már elkészült az Avraham Bogatirral – Izrael bizonyos mértékig valóban agresszor volt, és ezt a nővérem enyhén szólva is rossz néven vette az Izraelt megjáró és a függetlenségi háborúban részt vevő írótól, aki akkoriban a Bábszínház dramaturgja volt. Erről a veszekedésről mit sem tudtam, de amikor láttam, hogy még a köszönésemet sem fogadja, rákérdeztem a dologra, mire ő csak annyit mondott, hogy kérdezzem meg a testvéremet.

Nem sokkal a palesztin tüntetés után bejött hozzám az akkor már igen népszerű színész, Garas Dezső, és megkérdezte, nem volna-e kedvem héberül tanítani őt. Megdöbbentem. Azt tudtam, hogy zsidó származású, azt is tudtam, hogy a szakmában amolyan fenegyerek hírében áll, de hogy éppen ő akar héberül tanulni, ez több mint meglepő volt számomra. Észrevette a döbbenetet az arcomon, és rögtön megnyugtatott. Megmondta, ki volt az a közös ismerős, aki engem ajánlott. Tudták rólam, hogy Rabbiképzőbe jártam, azt is tudták, hogy néhány évig Izraelben éltem, így első meglepetésemből fölocsúdtam, de a történet itt nem ért véget. Félrehívott az üzlet sarkába, és gyorsan elmondta, hogy a testvére az izraeli hadsereg vezérkari tisztje, és ő azzal akarja meglepni, amikor meglátogatja, hogy még ha csak alapfokon is, de tud már héberül.

Elvállaltam, már csak azért is, mert olyan összeget ajánlott egy óráért, amely a mi háztartásunk szempontjából csillagászatinak számított.

Akkortájt a Petőfi Sándor utcában egy 30 négyzetméteres udvari garzonban laktunk a feleségemmel és néhány hónapos kislányunkkal. Komoly fejtörést okozott, hogy hol fogom tanítani. Cigizni ugyanis, éppen a baba miatt, csak az előszobában lehetett vagy a gangon, de oda mégsem állíthattam ki a nagy színészt. Az előszobába se nagyon mehettünk, mert ha kiraktunk két széket, már nem lehetett sem a konyhát, sem a fürdőszobát megközelíteni.

Mindegy, megoldottuk. Az első órát a héber ábécével kezdtem, de már a harmadik betűnél felállt, hogy bemenjen játszani a lányunkkal a szobába. A következő órán ugyanez történt. Ekkor belátta, hogy így nem lesz tanulás, inkább én menjek hozzá, bár ő még nálunk is rosszabb körülmények között lakik egy szuterénben, a Gábor Áron utcában. Igaz, hogy ott viszont egyedül él, így semmi sem vonja majd el a figyelmét. Előre kifizetett öt órát, de valójában csak hármat tartottunk meg, mert sohasem ért rá, vagy éppen aludni akart, így aztán kurtán-furcsán véget ért a kezdődő kapcsolat.

Tizenöt évvel később – már javában rádiós voltam – felelevenítettem neki a Pagodában, a Rádió híres büféjében a régi történetet. Jót nevettünk rajta. Persze sohasem tanult meg héberül, viszont adott két tiszteletjegyet a legközelebbi bemutatójára a Várszínházba, azzal, hogy előadás után üljünk le egy kicsit beszélgetni. A beszélgetés azonban, sajnos, elmaradt. Azon a napon halt meg nagybátyám, aki amolyan apapótlék volt számomra, hiszen apámat már a születésem előtt elhurcolták a németek, így anyám bátyja volt az egyetlen felnőtt férfi a családban. Másnap felhívtam telefonon Garast, hogy elnézést kérjek. Elmondtam, mi történt, de kimért válaszából úgy tűnt, nem hiszi el az egészet, csak ügyetlen kifogásnak tartja.

Húsz évvel később, a nyár végi budapesti zsidófesztiválon, a Művész moziban bemutatták „Látogatóban Isten hegyén” című egyórás dokumentumfilmemet, és legnagyobb meglepetésemre Garas is eljött megnézni. Megvárt a vetítés után, gratulált, és akkor végre tisztázhattam vele, mi is történt valójában húsz évvel azelőtt.

Itt vége is lehetne a történetnek, de még egy apróság ide kívánkozik. Amióta az eszemet tudom, mindig színész akartam lenni. Iskolai, kerületi és budapesti szavalóversenyeket nyertem, kétszer is felvételiztem a Színművészetire, persze sikertelenül. Végül aztán újságíró, majd rádiós lettem, sőt tévés is, és itt már kiélhettem színészi hajlamaimat. De mindig gondot okozott, hogy a Grünwald névvel nem lehetek színész, így hát kitaláltam, hogy Garas Mihály leszek. A felvételik előtt már ezzel a névvel adtam közös estet későbbi barátommal, Lukács Sanyival, akit viszont fel is vettek a főiskolára. Mindez l964–65-ben volt, két évvel azelőtt, hogy személyesen is megismerkedtem Garas Dezsővel. Utólag belátom, nem volt nagy ötlet a névválasztás. Az Erdei Grünwald későbbi találmány, és nem is a saját ötletem.


Six-Day War – Israeli paratroopers – Wikipedia


A túl jól informált újságíró esete
1991 januárjának első napjai

Az a történet, amelyet most elmesélek, tanulságul szolgálhat minden kollégámnak, aki azt hiszi, hogy ő mindig mindent jobban tud. Egykor én is ezt hittem.

Tel-Avivban gyönyörű idő volt januárban. Lehetett vagy 20 fok, és munkaszüneti nap lévén, vendégségbe voltunk hivatalosak egy igen jómódú család egy szem fiához, a tengerparti lakosztályába. A lányunk barátnőjének udvarolt, így kerültünk a képbe.

A verőfényes délutáni napsütésben lázas munkában találtuk a negyven körüli fiú édesapját, aki nagy lelkesedéssel ragasztgatta be a fia hálószobájának ablakait, betartva a rádió és a televízió által közzétett utasításokat, hogy miként kell egy esetleges rakétatámadásra felkészülve kialakítani a lakásban egy hermetikusan zárt szobát, ahová gázálarccal a kézben kell bevonulni, amikor megszólal a sziréna.

Komoly vitába keveredtem a papával, a hatvan körüli, jámbor arcú, hatalmas termetű, békés természetű, leginkább jól menő hentesre hasonlító úriemberrel, mert azt találtam kérdezni tőle, hogy miért végzi ezt a fölösleges munkát, hiszen úgysem lesz itt semmiféle rakétatámadás. Ő viszont úgy gondolta, komolyan kell venni minden ilyen utasítást, mert akkor nem érhet minket kellemetlen meglepetés. s bár a gázálarcokat én is hazavittem, mert kötelező volt, de még csak ki se próbáltam, mert nem hiszek az egész háborúsdiba, és legkevésbé abban, hogy Szaddám Huszeinnek olyan rakétái lennének, amelyek idáig elérnének. Arról nem is beszélve, hogy Izrael egyszer már bebizonyította Iraknak, mekkora fölényben van vele szemben, tehát meg sem próbálná. Különben is, én az izraeli rádió magyar adását vezetem, minden hír átfut a kezemen, így elég naprakész vagyok a közel-keleti helyzet ügyében, tehát nem a levegőben beszélek, amikor nyugalomra intem.

Itt abba is hagytuk a párbeszédet, bár búcsúzóul még megjegyezte, hogy nem ártana, ha én is kiválasztanék egy hermetikus szobát – azzal visszavonult ragasztgatni.

Néhány nap múlva kitört az első Öböl-háború, és nagy szerencsénkre lányunk soros udvarlója, egy tartalékos őrnagy felszaladt hozzánk, hogy sebtében kialakítson egy ilyen ragasztott szobát.

Már akkor szégyellnem kellett volna magam, de valójában elfeledkeztem a Tel-Aviv-i történetről, hiszen az első rakéták rögtön a háború kitörése után megérkeztek, és tőlünk várták a tudósításokat Budapesten. Feleségem a Magyar Nemzetnek küldte az írásait, én a Magyar Rádiónak, később a Televíziónak, sőt a HVG-nek is. Természetesen az Öböl-háború hat hete alatt felborult az izraeli rádió és televízió műsora. Az adásokat szirénák szakították félbe, és én is gázálarccal a kezembe mentem esténként műsort vezetni, híreket olvasni.

Félidejénél járhatott az Öböl-háború, talán február első hetében voltunk, amikor a kiadott műsortól szokás szerint eltérve az akkor még egyetlen állami tévéstúdió vendége Jeruzsálem legendás polgármestere, Teddy Kollek volt. Akkor már a hatodik polgármesteri választását nyerte. 1991-ben töltötte be a nyolcvanadik életévét, ebből az alkalomból hívták meg. Engem különösen érdekelt a műsor, hiszen tudtam róla, hogy 1911-ben Nagyvázsonyban látta meg a napvilágot, ahol az apja uradalmi tisztségviselő volt, s bár Bécsből költöztek Izraelbe, de Teddy már csak Herzl Tivadar miatt sem akart megfeledkezni Magyarországhoz fűződő kapcsolatáról. Őt ugyanis Kollek Tivadar néven anyakönyvezték, apja Herzl iránti rajongása bizonyítékaként.

Teddy vendégeket is hívott a stúdióba, de meglepetésként utoljára hagyta legjobb barátját, akinek valódi nevét csak akkor mondhatta meg, hiszen azokban a napokban vonult nyugdíjba a Moszad, az izraeli titkosszolgálat éléről. Amikor a neve elhangzott, még nem fogtam gyanút. Ám amikor megjelent a képernyőn a jámbor arcú, tagbaszakadt hentes külsejű úriember, elkezdett süllyedni velem a világ. Hát igen, én, a túl jól informált újságíró a világ legfelkészültebb titkosszolgálatának vezetőjét oktattam ki az Öböl-háborúról.

Erdei Grünwald Mihály, újságíró

Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével

 

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!