Manon-bemutató az Operaházban

Február 28-án mutatja be először magyar együttes az operaszínpadról jól ismert Manon történetét. A budapesti premier különlegessége, hogy a Magyar Nemzeti Balett négy szereposztással készül a komoly technikai bravúrokkal tűzdelt koreográfia előadásaira. Minden összeállításban a legkiválóbb szólótáncosok lépnek színre. Manon és des Grieux szerepében Tanykpayeva Aliya, Nakamura Shoko, Felméry Lili, Pap Adrienn, Oláh Zoltán, Timofeev Dmitry, Leblanc Gergely és Lagunov Ievgenmutatkozik be a közönségnek.

A Manon librettója Prévost abbé művéből készült; a szerző az Egy világtól visszavonult nemesember emlékei és kalandjai hetedik kötetében jelentette meg Manon Lescaut és des Grieux lovag története című regényét (1731), amelyet keletkezése után szinte azonnal betiltottak. Nemcsak Franciaországban üldözték – sokáig szerepelt a katolikus egyházi indexen is, mivel az olvasók számára erkölcsileg károsnak ítélték. Ma az irodalomtörténet a rokokó regényt látja a Manon Lescaut-ban, amelyben ott van a későbbi bukott nőalakok arzenáljának ősforrása Marguerite Gautier-n át Bovarynéig, sőt Anna Kareninától Nanáig. A 21. századi olvasó egy luxust szerető, gyenge jellemű, azonban a szerelem testi oldalát is aktívan megélő karaktert láthat Manonban. A regény a kalandokkal és kisstílű átverésekkel teli történetvezetésen keresztül a fiatal szerelmespárt a „grande passion”, a misztikus, legyőzhetetlen, vak szerelem des Grieux-i perspektívájából tárja elénk.

Más nézőpontból a történet egyrészt a nagy francia forradalom előtti francia társadalom életébe enged bepillantást, így – noha idealizált alakokkal operál – mégis csak fellelhető benne valami hasonlóság saját hanyatló korunkkal. Ez pedig nem más, mint az individualizmus, illetve a pénz és az élvezetek korlátok nélküli hajszolása.

MacMillant a Manon 70 című, Jean Aurel által 1968-ban bemutatott film ihlette a színpadra vitelre, továbbá díszlettervező barátja, Nicholas Georgiadis is javasolta neki a témát.

Az 1929-ben született koreográfus első kísérletei az 1950-es évek elejére esnek és igen kecsegtetőnek ítélték őket. Ezek az egyfelvonásosok még a francia újhullámhoz tartozó Roland Petit műveinek stílusához álltak közel, azonban az ifjú skót hamar megtalálta saját nyelvét és stílusát. Élénk kapcsolatban állt író és filmes kortársaival, és generációjának tagjaihoz hasonlóan a háború utáni lázadás jellemezte, amely táncjátékainak témaválasztásban mutatkozott meg. Saját korának témái izgatták, nem akart tündérmeséket színpadra vinni.

Sir Kenneth MacMillan Frederick Ashton mellett a 20. századi brit balettélet legjelentősebb alakja. Népszerűbb műveit (Manon, Mayerling) a világon nagyon sokfelé játsszák a nagy együttesek. MacMillan alkotásaiban lelki alkatából adódóan talán az erőszakra, lázadásra való hajlama a legszembetűnőbb, noha a balett műfajától eredendően ennek pont az ellenkezőjét várnánk el. Mindenképpen nagy újító a kifejezés szabadsága és a táncnyelv megújítása terén. A korábbi alkotók – a vele kifejezetten éles kontrasztot mutató Ashton – a balettet a szépség és a harmónia egyik kifejezési lehetőségének tekintették, és műveikkel a közönséget szerették volna gyönyörködtetni, szórakoztatni.

MacMillan színpadán csak mozdulatok vannak, semmi felesleges ötlet, öncélú figyelemelterelés. Balettjeiben mindig a szólisztikus részeken van a hangsúly. A szólók és a kettősök kifejezetten a szereplők lelkiállapotának, cselekvéseik belső mozgatórugóinak kivetülései, egymáshoz fűződő viszonyuk bemutatásának lehetőségei. Tánctechnikailag pedig főleg a férfiak számára igen nagy erőkifejtést és odaadó partneri munkát kívánó feladatok, ugyanis MacMillan előtt ilyen nehéz, akrobatikus mozdulatokat senki sem alkalmazott.

Balettjeinek színpadi megvalósításán két képzőművésszel dolgozott gyakran. Közülük az egyik maga a Manon-témát javasló, görög származású Nicholas Georgiadis (1923-2001), a másik a dél-afrikai születésű Yolanda Sonnabend (1935-). A budapesti Manon-bemutatón az eredeti Georgiadis-tervek alapján készült díszletek láthatók majd.

A Manon mára vitán felül egyike a 20. század legjelentősebb cselekményes balettjeinek. Londontól Szentpétervárig és Hong-Kongtól Ausztráliáig sokfelé játsszák. A férfi főszereplő, des Grieux a táncszínpadon egy végtelenül elegáns arisztokrata, aki szerelmes állapotában teljesen kiszolgáltatottá válik. A nőalak, Manon a lovaggal szemben maga a szépséggel párosult romlottság, tökéletesen amorális figura, akinek nincsenek gátlásai: amit szeretne, azt el is veszi.

Bár a Manon a balettirodalom egyik leghíresebb opuszává vált, sir Kenneth MacMillan igen gyorsan koreografálta meg. 1973 októberében kezdte a munkát, és 1974. március 7-én zajlott le az ősbemutató.