Zoltai Gusztáv : emlékbeszéde az Emanuel Emlékparkban álló ezüstfánál.
Tisztelt Emlékezők
Csaknem két évszázad távlatából, bármely családkrónika kitalált történetnek hat a mai ember számára.
Amikor a 19. század nyolcvanas éveiben egy Schwartz Emanuel nevű férfiú a királyi Magyarországról felkerekedett, hogy ifjú családjával Amerikában keresse a boldogulását, még semmi különösre nem gondolt. Maga mögött hagyott egy bukott Kossuth-forradalmat, egy bizonytalan osztrák-magyar monarchiát, s szívében – mint afféle jó zsidó ember – telve volt reménnyel, szabadságvággyal.
Jiddis anyanyelvét, a Mame los’n-t, hamarosan felcserélte a Szép Új Világ nyelvére, az angolra, és új életet kezdett. De elvitte magával a magyar föld ízeit, hangulatát is, mert ezt, magyarságát, gyökereit, haláláig őrizte és tovább is adta utódainak. Mert a legfontosabb törvényeink egyikét: És meséld el fiadnak! még a hazai hangulatok megőrzésében is komolyan vette. Így megőrizte zsidóságát, magyar gyökereit és így lett belőle és utódaiból egyszerre büszke zsidó, büszke magyar és büszke amerikai. Ilyet is csak a XIX-XX. század történelme volt képes produkálni.
Unokája, a kis Tamás, azaz már Tony Curtis, nagyjából akkor született, amikor Európából, Németországból és történetesen Magyarországról is éppen ugyanide, Amerikába menekültek a híres zsidó emberek: Molnár Ferenc, Incze Sándor, Neumann János, Teller Ede. Menekültek a nácik elől, a gettók és haláltáborok fenyegető réme elől, és mint ahogy egykor Schwartz Emmanuel és családja, ők is új hazát találtak.
Tony karrierje maga az amerikai álom. Kamaszként próbálkozott meg a színészettel, és tehetsége valamint szerencséje egyre előrébb vitte ezen az úton. A vidám mosolyú, hetyke, megejtően bájos Tony Curtis hamarosan sztárrá vált, aki többek között Marilyn Monroe-val, Roger Moorral közös produkciókban játszva vonult be a mozi halhatatlan csillagai közé. Magyar származását soha nem tagadta meg, de a nagyszülők magyar szókincséből csak néhány szót jegyzett meg.
Zsidó identitását viszont egész életében fontosnak tartotta. Éppen ezért, amikor felkérték arra, hogy nagyapja szülőhazájában vegyen részt egy holokauszt emlékmű létrehozatalában, gondolkodás nélkül mondott igent.
Az 1970-es években, néhány nagyszerű zsidó közéleti személyiség úgy gondolta, hogy a Dohány utcai zsinagóga tőszomszédságában méltó helye lenne egy emlékműnek, amely örök mementóként őrizhetné a magyarországi holokauszt áldozatainak emlékét.
Magyarországon a II. Világháború óriási károkat okozott, a zsidóság soraiban azonban mérhetetlen pusztítást vitt véghez a gyilkológépezet. A nácik, a magyar csatlósaik, a magyar kiszolgálóik pedig nem várt buzgalommal láttak neki a feladatnak, aminek következtében a vidéki zsidóságot szinte teljesen, a budapesti zsidóságot pedig csak részlegesen irtották ki. Egyetlen beszédes adat talán mindennél kifejezőbb: a normandiai partraszállás idején, amelyet a II. Világháború legjelentősebb történelmi csatájának neveznek, kevesebben haltak meg, mint az Auschwitz-birkenaui haláltáborban – a rámpától a krematóriumig – egyetlen nap alatt!
Az emlékmű létrehozatalának terve támogatókra talált. Így a budapesti hitközség, a Joint-iroda vezetői megkeresték és megtalálták a magyar gyökereit soha meg nem tagadó Tony Curtist, aki amellett, hogy nevével fémjelezte az elgondolást, még figyelemre méltó anyagi terhet is vállalt az emlékmű megvalósításában.
A meghívásos pályaművet Varga Imre Kossuth-díjas alkotóművész nyerte. Ezzel több, mint jelképes kötelezettséget vállalt a magyar-zsidó együttélés örök eszméjére. Ez az eszme már önmagában felemelő, s a bocsánatot is jelezheti. Az ezüstszínű szomorúfűz ágain leveleket látunk, amelyen nevek, az elpusztítottak neve olvasható. Bosszú nincs, de feledés se legyen soha!
Varga Imre alkotása sokszor idézett, szimbolikus művé lett. Igazán emblematikus idézőjellé: a fasizmus eszményének, meglétének szimbolikus megjelenítésévé.
A mi avatási ünnepünkön jelen volt minden, az ügyben érintett tekintélyes személy, és aki tehette – mint például Norman Gáti, a Zsidó Világtanács magyar tagja – beszédet mondott.
Azóta két és fél évtized telt el. Volt olyan zsidó szervezésű magyarországi és budapesti közösségi esemény, amikor Az Élet Menete sokezres tisztelgő tömege innen indult és itt állt meg kifejezve, hogy a magyar lakosság szolidáris a zsidó születésű és egyszerűen demokratikus érzelmű polgáraival. Nincs itt semmi félreértés! Nem igaz, egyszerűen nem lehet igaz, hogy a magyar lakosság visszafordult volna saját múltjába. Ez a múlt egyszer és mindenkorra befejeződött, elbukott a magyar jelen haladó áramlataiban, mint ahogyan elvérzik Európa falainál is.
Az a negyed évszázad, amióta ez az emlékmű fennáll itt, a Dohány utcai zsinagóga áldott kertjében, sok változást hozott a magyarországi zsidóság életében.
Először fel kellett építeni a demokratikusan működő zsidó világot. Újra meg kellet tanulni annak régi, már-már elfeledett vallási, oktatási és szociális hagyományait épp úgy, mint a romokból újjávarázsolni az intézményi kereteket, továbbá ennek az új organizációnak az adminisztrációs-pénzügyi hálózatát. Más nemzetközi szervezetek nyíltak ki előttünk, miközben létrejöttek a hivatalos állami magyar-izraeli intézmények. És túl azok személyi, hivatali, rokoni-baráti összefonódásain, kialakult a nemzetközi élet új dimenziója.
Varga Imre ezüstfáján a fűzfa ágairól aláhulló fémes levelek, idézik a megölt hozzátartozók nevét. Ha most megkérdezzük: ki hogyan látja az elmúlt 25 évet, bizonyára sokféle értékelést kapunk. De az összegzés, zsidó szempontból vélhetően egyértelműen egybe cseng.
A magyarországi zsidó élet ugyanis, ez idő alatt felvirágzott. A vallás rajzolata immár nem a zsidóság elszáradt fáját mutatja. A hajtások ugyan még nem borulnak virágba, de jól mutatják, hogy templomaink élnek, s a Tóra körül imádkoznak a zsidók. Egyre több szülő érzi: a család, a gyermeke jövőjét mindinkább a hagyományos tanulás alapozza meg. A zsidó középiskolák működnek, a zsidó egyetem, a rabbiszeminárium virágzik, a körzetek életképes programokkal várják a hitüket büszkén vállalók körét.
Mi mindig azt mondtuk: a magyar zsidóság – gondoljunk Löw Immanuel, Goldzicher Ignác, Richtmann Mózes szellemi hagyatékára – a világ zsidóságán belül külön entitásnak számít. Különös törzsnek. Amelynek kultúrája, hagyománya, eredeti vonatkozásai kicsit eltérnek a világ más részeinek zsidóságától. Jóllehet ugyanazt a veteményeskertet műveljük, gondozzuk, mégis soha annyi orvos, fizikus, író, festő, muzsikus, filmes nem indult olyan nagy számban földrészeket meghódító útjára, mint ebből az országból.
Most, hogy a hajdan Amerikába hajózott Emanuel Schwartz nevét viselő csodálatos ezüst fa képletes árnyékában éppen negyed évszázada állok, talán jogosan mondhatom el: erőmhöz képest igyekeztem mindent megtenni a magyar zsidó törzs fennmaradásáért. Hogy a legkisebb vérveszteséggel vészelje át a történelem megpróbáltatásait.
Nem volt ez a 25 év egyszerű sétagalopp! Gondoljunk a hatalmi rendszerek összeomlására, a politikai struktúrák gyökeres átalakulására, a pártok éles lőfegyverrel lefolytatott belharcaira, a válságban levő gazdaság többszörös összeomlására, majd csípőficamos feltápászkodására. És micsoda kulturális cunamik követték itt egymást, hogy ne feledjük a felső- és középiskolai rendszerek mély sebeit.
Szóval, ez a 25 év izgalmasabb volt, mint a legszövevényesebb krimi. Zsidó szempontból például ekkoriban rendeződött a német kárpótlás ügye, ami segítette a holokausztot túléltek szociális helyzetét. Aláhúzzuk, hogy társaink többnyire kisnyugdíjas, beteg emberek, a nyolcvanadik életévük környékén. A szemtanúknak ez az utolsó generációja; ők élő bizonyítékai ugyanis annak a cáfolatnak, amit a szélsőjobbnak felelhetünk, ha tagadja a nácik, a nyilasok gyilkos gaztetteit.
Jól eső érzéssel mondható el, hogy immár folyamatos és jó az együttműködésünk a világ és benne az Európai Unió zsidó szervezeteivel és elsősorban Izrael Államával. Ilyen összefüggésekben is hozzájárultunk a nemzetközi zsidó organizációk és hazánk, Magyarország rendezett, kitűnő kapcsolatához.
Hölgyeim és Uraim!
Ez a 25 év és benne Tony Curtis története engem, személy szerint is megindított. Én magam háromszor vagyok idősebb, mint ez a negyed század!
Kisgyerekként éltem át a holokausztot. Apám munkaszolgálatos lett, mint annyi más szerencsétlen sorstársa. A pokolból nem is jött vissza. Édesanyám velem bujkált, menekült, rettegett. Csillagos ház, gettó, életveszélyes, fenyegetett sors volt az övé, a miénk. Egy ízben elfogták, a nyilasok a gyűjtőből egyenesen egy vagonba terelték.
A szerelvény végállomása Bergen-Belsen volt. Miután én egyedül maradtam, ismerősök, rokonok, szomszédok segítettek. A felszabadulás után a hitközség zsidó árvaházába kerültem; akkoriban sok volt a zsidó árva, zsúfoltak voltak a hitközség, a Joint otthonai. Később megtudtam, hogy anyám a bergeni lágerben, súlyos betegségben, de mindig pokoli éhesen halt meg. Kísérje őt is áldás az Örökkévalóhoz vezető úton. Az itt jelenlévők közül sokan tudják, csak néhány évvel ezelőtt adatott meg nekem, hogy koporsóját hazahozassam. Nekem, legalább megadatott! Most már a Kozma utcai temetőben mondhatom el érte a megszentelt Káddist.
Bármennyire is fáj a múlt, azonban tovább kell lépni. Veszteségeinket soha nem szabad elfelejteni.
Bízom abban, hogy az európai társadalmi rend, az idő előrehaladtával tovább szilárdul, és a biztonságos emberi élet meghozza a maga pozitív demográfiai változásait. Ami pedig, később progresszív hatást gyakorol az elkötelezett zsidó családi életre, beleértve a zsidó nevelést és iskolai oktatást.
Túl a nem zsidó hazai vallási közösségeken, testvérszervezeteinkkel is azon vagyunk, hogy kitűnő, gyümölcsöző kapcsolatokat ápoljunk. E téren, persze, még sok tennivaló akad. Az alapokat, azt hiszem, lefektettük. És innen csak tovább kell lépni!
Az Élet Ezüst Fája 25 éve áll. És a Dohány utcai zsinagóga emlékkertjében – remélhetően – az idők végezetéig állni fog.
De most, készült egy másfajta emlékmű, amit a közeljövőben avatnak fel! Érthetően nagy a civil ellenállás és a tiltakozás. Az üldözőknek és az üldözötteknek, a gyilkosoknak és az áldozatoknak nem lehet közös emlékműve!
Reméljük ez az emlékmű ellentétben az „Élet ezüst fájával” nem fog az idők végezetéig állni.
Az az emlékmű, hibás emlékezet politika szüleménye!
Tisztelt emlékezők!
„Ám Izráel Háj!” A zsidóság él, és benne él és alkotni fog a magyar zsidóság. Közösségben eddig is tudományos, művészeti, alkotó, értékes kincseket hozott létre, és termő magjait pedig, ahogy eddig is, ezután is szertehinti a nagyvilágban.
A magyar zsidóság géniuszára, emelkedett lelki megnyilatkozásaira, ezután is kizárólag áldást kívánva gondolhatunk. És ha – a magunk összefüggésében – tettünk valamit mi is e csillag elmúlhatatlan idejéért, hálás szívvel működtünk együtt.
E felemelő, közös munkát köszönöm Nektek, köszönöm a Magyar Zsidóságnak! Todá rábá!
