Kérdezzük meg a szemtanúkat!
Debeceni Egyetem, 2014. június 12.
Kedves Megjelent résztvevők!
A tizedik köszöntőnek a legfőbb erénye az, ha rövid, ugyanakkor nem üres formaságokat mond.
Had kezdjem ezért mondandómat a Szentírás szavaival.
Zsolt 90:9 Bizony elmúlik minden mi napunk a te bosszúállásod miatt; megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet.
10 A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk.
Mózes szavai generációk sokaságát tanították; bármennyire is nem szeretnénk, elmúlnak napjaink, minden ember 70-80 éves korára földi pályájának a vége felé tart.
Előbb –utóbb, mindenkinek át kell lépnie az idő küszöbén, és el kell hagynia a történelem színpadát. Így magával viszi tapasztalatait, ismereteit, titkait, ha addig nem adta át másoknak.
Mózes a generációváltást hetven esztendőben jelöli meg. Akik pedig a hetedik X-et átlépik, a tanúskodás rendkívüli felelőssége hárul rájuk. Különösen ma.
Most az utolsó órában vagyunk, amikor még lehetőségünk van megkérdezni a Holokauszt néhány túlélőjét, akik a tragikus esemény szemtanúi voltak; mi is történt valójában?
Kortársaink nagy része már csak könyvből tanult a magyar, és európai történelem legdrámaibb, és legszégyenletesebb tömeggyilkosságáról, a Holokausztról.
Azt is tudjuk, hogy a történelemkönyveket időnként átírják, vagy szebben szólva korszerűsítik.
De élnek még közöttünk olyan személyek, akik saját tapasztalataikból hetven év óta változatlanul emlékeznek a megtörtént eseményekre. Ők tudnak válaszolni azokra a kérdésekre, amelyek minket igazán érdekelnek.
Hogyan váltak a náci eszmék kollaboránsává a magyar hatóságok, és civil lakosok tömegei?
Vajon miért tudták Magyarországon rekord idő alatt gettósítani a zsidóságot, és marhavagonokba terelni őket, hogy aztán a nácik iparszerűen végezzenek velük a gázkamrákban?
A hivatalos kiadványokban szép történeteket olvasunk a bátor, önfeláldozó életmentőkről, de minket az is érdekel, vajon miért csak az a néhány ember gondolkodott így, miért voltak olyan kevesen, hogy hetven év távlatában is csak néhány vékony kiadvány telt meg a tetteikkel?
Amíg lehet, kérdezzük meg a szemtanúkat:
Vajon hogy vált olyan embertelenné a közhangulat? A borzalmak előtt vajon miről beszéltek a parlamentben, milyen filmeket vetítettek a mozikban, miről szólt a rádió, mit tanítottak az iskolákban, gimnáziumokban, egyetemeken, mit tanítottak a templomokban?
Példaértékűek, és tiszteljük az egyéni életmentő hőstetteket, de minket az is érdekel, hogy kik, és hogyan gerjesztettek gyűlöletet a tömegekben?
Hogy tudott így megváltozni a békés szomszédok, a megbízható kollégák, a kedves osztálytársak, a jó barátok viszonya a célkeresztbe állított polgártársaikhoz?
Mit tudunk ma tenni, hogy ez soha ne ismétlődjön meg?
A természet eseményei is tanítanak bennünket, hova vezethet az emberi kapzsiság és aljasság.
Nem is olyan régen, 100 éve még élt a földön egyEctopistes migratorius, vagyis vándorgalamb nevű madár. De az emberek könnyű prédának tartva kiirtották mind egy szálig őket.
A költőfákról milliószámra verték le a fiókákkal teli fészkeket. Olyan csapdákat állítottak fel, amelyekben egyszerre több mint ezer madarat lehet elfogni. Speciális ágyúkat és gyorstüzelésű fegyvereket fejlesztettek ki, hogy minél több madarat tudjanak kilőni. A hatás nem maradt el: az addig mindenfelé repkedő vándorgalambok hirtelen megfogyatkoztak, … majd kihaltak. 1899-re egyetlen vadon élő példány sem maradt belőlük. Az utolsó madár, egy Martha nevű példány 1914 szeptemberében pusztult el egy kalitka rácsai mögött a cincinnati (ejtsd:SZINSZINETI) állatkertben.
Tudósít a Fogyatkozó állatvilág című kiadvány.
(A Mártha név egyébként tanítónőt jelent.)
Megrendítő tanítás ez az emberi mohóságról, felelőtlenségről és kőszívűségről, hogyan irtották ki egy madárfaj teljes populációját.
De volt ennél tragikusabb aljasság is, a zsidó nép teljes kipusztítására tett kísérlet.
Pedig a keresztény gyökerekkel rendelkező Európának tudni kellene, hogy a zsidó népnek az emberi történelem utolsó felvonásában is lesz még a Teremtő által adott szerepe. Izrael népét nem lehet kipusztítani! A próféták nem tévedtek.
Éppen ezért szerte a földön egyre több keresztény üdvözli a modern Izrael államának a létrejöttét, mivel sokan kinyitják a Bibliájukat, és rátalálnak a próféták ősi szavaira:
Ézs 60:8 Kik ezek, kik repülnek, mint a felleg, s mint a galambok dúcaikhoz?
9 Igen, engem várnak a szigetek; és elől [jönnek] Társis hajói, hogy elhozzák fiaidat messziről, és ezüstjüket és aranyukat azokkal együtt, a te Urad és Istened nevének és Izrael Szentjének, hogy téged megdicsőített.
Izrael fiainak pedig tudniuk kell, hogy van egy hely a földön, ahol hazavárják őket, hogy betöltsék eredeti küldetésüket, bemutatva, megélve azt, hogy közöttük leszáll Isten dicsősége.
Van egy föld, amit Isten Ábrahámnak, és az ő leszármazottainak adott, ahol a vándorgalambok kirepülve kétezer éves kalitkájukból újra fészket rakhatnak, és szaporodhatnak, sokasodhatnak.
Dávid azt mondja a 124. Zsoltárban:
Zsolt 124:7 Lelkünk megszabadult, mint a madár, a madarásznak tőréből. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk.
Az Ígéret földjén több ezer év terméketlenség után újra zöldell a puszta, újra erdők vannak a hegyeken, újra teremnek a gyümölcsfák és szaporodnak a családok.
Jesája próféta ezekről a napokról szólt 2700 évvel ez előtt:
Ézs 61:4 És megépítik a régi romokat, az ősi pusztaságokat helyreállítják, és a puszta városokat megújítják, és a régi nemzetségek pusztaságait.
Talán önök közül többen ismernek már annyira, hogy tudják, nem szeretetlenségből mondom ezeket. Ki-ki ott rakjon fészket, ahol szíve indítja, csak arról beszélek, hogy Izraelnek, mint nemzetnek, ma is van Istentől való küldetése.
Jer 16:14 Azért íme, eljőnek a napok, ezt mondja az Úr, amikor nem mondják többé; Él az Úr, aki felhozta Izrael fiait Egyiptom földéről;
15 Hanem [ezt]: Él az Úr, aki felhozta Izrael fiait északnak földéről és mindama földekről, amelyekbe elszórta őket! Mert visszaviszem őket az ő földjükre, amelyet az ő atyáiknak adtam.
Tisztelettel és hálával tekintünk azokra, akik itt raktak fészket, és itt vállaltak részt az országunk, társadalmunk építésében. Teljes jogú, szeretett családtagként tekintünk rájuk. Hogy ki, hol érzi a fészkét biztonságban, hol akar boldogulni, és hol akar hozzájárulni a közjó munkálásához, ezt mindenki szíve szerint maga kell, hogy lássa.
Egy ország boldogulását nem a nemzetiségi, vallási, vagy egyéb alapon való kirekesztés mozdítja elő, hanem az elért teljesítmény, és a létrehozott értékek.
Szent István király intelme is így szól:
Az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.
Köztudomású tény az, hogy a zsidó tudósok, művészek, szakemberek, közgazdászok, iparosok, kereskedők, orvosok,… és hosszasan sorolhatnánk még, milyen hatalmas áldást jelentettek, és jelentenek ma is a nemzetek számára.
Ha eddig tudtommal nem is tette senki, most megköszönjük ezt a fáradhatatlan szolgálatot, amivel Izrael leszármazottai munkálkodtak, és munkálkodnak a városaink, országunk jólétén, polgárosodásán.
Befejezésül had vessek fel még egy gondolatot!
A Hit Gyülekezete által fenntartott oktatási intézményekben rendszeresen szervezünk olyan lehetőségeket, amikor Holokauszt túlélők elmondják saját tapasztalataikat a diákoknak. A diákok pedig utána kérdezhetnek. Azt, amit akarnak. Ők vannak olyan szemtelenek, (nevezzük inkább naív kíváncsiságnak,) hogy a legszemélyesebb dolgokra is rákérdeznek. És ez jelen esetben jó. Mert jó lehetőség meggyőződni a szemtanúk hitelességéről.
Javaslom, hogy az illetékes személyek gondolják át, és amíg lehet, tegyék lehetővé az összes magyar iskolában, hogy a diákok személyesen találkozhassanak a holokauszt túlélőkkel, és feltehessék saját kérdéseiket a szemtanúknak!
Köszönöm a figyelmüket, eredményes Konferenciát, jó munkát kívánok az előttünk álló feladatokhoz.
Nemes Ákos a Debreceni Hit Gyülekeztének vetető lelkésze
