Emlékezni, emlékeztetni kell?!
Igen kell emlékezni, emlékeztetni mindenkinek kötelessége. Nekünk ma élő fiataloknak, idősebbeknek, azoknak, akik ott voltak vasárnap a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, és azoknak is, akik nem tudtak eljönni.
Amikor Eörsi Mátyás létrehozta a „Holokauszt és családom” csoportot a legnagyobb közösségi oldalon nem hiszem, hogy gondolt arra, hogy egyszer csak a visszaemlékezések életre kelnek.
Értő kezek válogattak a több ezer poszt közül. Deák Gábor a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike) elnökségi tagja és a szerkesztők munkájának köszönhetően 64 hosszabb, rövidebb történetet, visszaemlékezés kilépett a képernyőről. Takáts Andrea, Bálint András, Köves Dóra, és Rózsa Péter tolmácsolásában hallgathattuk meg a családtagok, unokák, gyermekek és a borzalmakat túlélők által leírtakat.
Herman Zsuzsa, Szécsényi Endre, Szegvári Katalin, Láng Balázs, Dési János, Margitta Nóra, Eörsi Mátyás és a többiek történeteit hallgatva döbbentünk rá arra, hogy milyen elevenen él még hetven év után is a holokauszt a családok életében. A koncentrációs táborok borzalmait túlélők halálukig nem felejtették el azt, ami velük történt. Sokan csak életük végén beszéltek a családjuknak az átéltekről. Volt, aki még akkor sem.
A felolvasott emlékezések szóltak a határon túli magyar városokból deportált zsidókról, a lágerbeli és a gettóbeli életről, az emberségről, az embertelenségről. Azokról a véletlenekről, amik hozzájárultak egy-egy családtag megmeneküléséhez, a névtelen és ismert segítőkről. Az elvesztett családról, az élet újrakezdéséről.
Külön köszönetet érdemelnek a szerkesztők is, akik a több mint 250 oldalnyi történetben megtalálták a humort, ezzel és Vázsonyi János szaxofon játékával oldva az emlékezés feszültségét.
A megemlékezést áldozatokért elmondott kaddis zárta.
2014. május 5.(sztorma(HCJD)
