Nincs törvény a zsidóktól rabolt értéktárgyak visszaszolgáltatására Németországban

Müncheni műkincsek – Nincs törvény a zsidóktól rabolt értéktárgyak visszaszolgáltatására Németországban

 

Németországban nincs hatályos jogszabály a náci diktatúra idején zsidóktól elrabolt értéktárgyak visszaszolgáltatására. Más országok jóval előrébb járnak – véli a zsákmányolt műtárgyak visszaszolgáltatásáért küzdő nemzetközi civil szervezet (CLAE) vezetője, aki szerint a Münchenben talált festménygyűjtemény kezelése rossz fényt vet Németországra.

Németország „nagyon jól és hatékonyan” dolgozta fel a náci múlt számos vetületét, de „a művészet nem tartozik ezek közé” – mondta Anne Webber, a Londonban működő CLAE társelnöke a Der Tagesspiegel című lapnak.

A második világháborúban zsákmányolt európai műkincsek helyzetének rendezésén dolgozó szervezet (Commission for Looted Art in Europe) az 1998-ban 44 ország által aláírt úgynevezett washingtoni alapelvek érvényesülését vizsgálja, és fejleszti a lootedart.com oldalon elérhető adatbázist, amely több tízezer műtárgy adatait tartalmazza.

A megállapodás szerint valamennyi részes államnak törekednie kell a nácik által elrabolt műkincsek azonosítására, igazságos és méltányos megoldást kell találni a visszaszolgáltatásukra, és mindezt a lehető legátláthatóbb módon kell végezni. A megállapodás azonban nem nemzetközi jogi dokumentum, vagyis nem kötelezi az államokat semmire. Ugyanakkor például Ausztriában külön törvényt hoztak a nácizmus idején elrabolt tulajdontárgyak visszaszolgáltatásáról.

Az egykori Nyugat-Németországban 1963-ig lehetett igényelni az 1933-1945-ös időszakban elkobzott vagyontárgyak visszaszolgáltatását. Az ország újraegyesítése után ismét megnyitották a lehetőséget, de csak a volt NDK területén elrabolt vagyontárgyakért lehetett jelentkezni, és csak 1993 júliusáig.

A washingtoni konferencia után nem alkottak új törvényt Németországban, és egységes, valamennyi tartományra vonatkozó eljárást sem dolgoztak ki. Anne Webber szerint az eljárások átláthatósága sem kielégítő.

A bajorországi múzeumokhoz például nagyjából 5 ezer műtárgy került a náci korszakban, a müncheni művészettörténeti kutatóintézetben pedig megvan a nemzetiszocialista rendszer idején kényszerárverésekkel foglalkozó Adolf Weinmüller aukciósház összes katalógusa, vagyis lenne miből kiindulni ahhoz, hogy a washingtoni megállapodás szellemében feltárják a gyűjteménygyarapodás hátterét. A szakértők azonban a nyilvánosság kizárásával és lassan dolgoznak, éppen úgy, mint a nácik megbízásából dolgozó műkereskedő, Hildebrand Gurlitt fiának müncheni lakásában 2012-ben talált képek ügyében – mondta a CLAE vezetője.

Amikor pedig mégiscsak kiderül egy műtárgyról, hogy üldözött zsidóktól került egy német múzeumhoz, az intézmény saját hatáskörben dönt a visszaszolgáltatásról, és így rögtön érdekkonfliktus keletkezik. Más országok ebben is jóval előrébb tartanak, Nagy-Britanniában, Hollandiában és Ausztriában is független testület dönt az ilyen ügyekben – emelte ki Anne Webber.

A Spiegel Online hírportál a müncheni műkincsfogás ügyének hátterét megvilágító összeállításában kiemelte, hogy a szövetségi pénzügyminisztérium tulajdonában nagyjából 2200 bútor, szőnyeg és festmény van, amelyet eredetileg a Linzbe tervezett Führermuseum, a náci birodalom reprezentatív képzőművészeti múzeumának szánt intézménynek gyűjtöttek össze, többek között Hildebrand Gurlitt közreműködésével. A washingtoni megállapodás aláírása után elkezdték felkutatni az eredeti tulajdonosokat. Az eddigi erőfeszítések eredménye szerény, 15 év alatt 30-nál is kevesebb jogos tulajdonost találtak meg.

A nácik által elfajzottnak bélyegzett művészeti irányzatok alkotásait az állami, önkormányzati múzeumok rendszerint átadták a propagandaminisztériumnak. 1938-ban törvényt is hoztak ezeknek a műtárgyaknak a begyűjtéséről. A minisztérium az alkotások egy részét eladta. Hildebrand Gurlitt ebben a munkában is részt vett. Az 1956-ban meghalt műkereskedő sok képet saját magának vásárolt meg.

Ezeknek az alkotásoknak minden bizonnyal a fia, Cornelius Gurlitt a jogos tulajdonosa. Legalábbis ez következik korábbi bírósági döntésekből. A háború után számos múzeum megpróbálta visszaszerezni a gyűjteményből a minisztériumhoz került munkákat, de ezeket az igényeket elutasították. A bíróságok arra hivatkoztak, hogy az „állam nem üldözte saját intézményeit” – magyarázta a döntések indokát a Spiegel Online-nak egy szakértő.

Az eddigi adatok szerint a Cornelius Gurlitt lakásában talált 1406 kép közül nagyjából 380 tartozik ebbe a kategóriába.

Kevéssé vitatható az is, hogy a 80 éves férfi a jogos tulajdonosa a dédapja, Louis Gurlitt tájképfestő képeinek is.

Ugyanakkor nagyjából 590 kép a nácik által elrabolt – elkobzott vagy kikényszerített adásvétellel, jóval áron alul megszerzett – alkotások kategóriájába tartozhat. Ezeknek a fényképét és fő adatait a héten közzéteszik az elveszett kulturális javak koordinációs állomásának (Lost Art Koordinierungsstelle) lostart.de címen működő portálján.

A jogszabályi környezet hiányossága miatt nem csak a festmények, grafikák, nyomatok további sorsa bizonytalan. A hatóságok eljárása is megkérdőjelezhető. Nem világos, hogy milyen alapon hozzák nyilvánosságra egy magángyűjtemény adatait, és az is rejtély, hogy milyen alapon kobozták el Cornelius Gurlittól a képeket – hívta fel a figyelmet a Spiegel Online.

Elképzelhető, hogy a müncheni műkincsfogás nyomán végül új törvényt hoznak az elrabolt vagyontárgyak visszaszolgáltatásáról. Erre utal a bajor igazságügyi miniszter egy nyilatkozata. Winfried Bausback a napokban a Süddeutsche Zeitungnak azt mondta, nemigen lenne vállalható, ha valaki az elévülés miatt nem kaphatna vissza egy alkotást, amelyet a nácik raboltak el a családjától.