A Nobel-békedíjas Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter május 27-én lesz kilencvenéves.
Heinz Alfred Kissinger a németországi Fürth városában, középosztálybeli zsidó családban látta meg a napvilágot. Középiskolai tanár apja Hitler hatalomra kerülése után elvesztette munkáját, a család helyzete egyre romlott, így 1938-ban kivándoroltak Amerikába. Kissinger – már Henryként – a főiskolát esti tagozaton kezdte, napközben egy borotvapamacs-gyárban dolgozott. Húszévesen, immár honosított állampolgárként katonai szolgálatra hívták be, az európai hadszíntéren, majd 1946-ig Németország amerikai megszállási övezetében tolmácsként és kihallgatóként tevékenykedett.
Leszerelése után rekordidő, három év alatt elvégezte a Harvard egyetemet, doktori értekezését 1954-ben írta a napóleoni háborúk után létrehozott békerendszerről. Kissinger az ideológiai tartalmat mellőzve csodálattal adózott Metternich tevékenységének, mondván: nem az a lényeg, hogy az reakciós vagy haladó volt, hanem az, hogy világos és stabil. Neve 1957-ben Az atomfegyverek és a külpolitika című könyve nyomán lett széles körben ismert, az amerikai külpolitikát sokáig meghatározó, a NATO „rugalmas reagálás” doktrínáját megalapozó mű 14 hétig a bestseller-listán is szerepelt.
Kissinger 1955-től dolgozott különböző kormányszerveknek, sőt az elnökök is kikérték tanácsait, Kennedyt a Berlini Fal megépítésekor állítólag ő beszélte le az erőszak alkalmazásáról. 1968-ban minden személyes ismeretség és habozás nélkül vállalta el az elnökké választott Richard Nixon mellett a nemzetbiztonsági főtanácsadó tisztét, ráadásul úgy, hogy a republikánus előválasztás idején Nixon ellenlábasa, Nelson Rockefeller kampányában serénykedett.
A briliáns elméjű professzor hamarosan az amerikai külpolitika tényleges irányítója lett, a külügyminiszteri posztot 1972-től töltötte be. Elemzéseivel szinte minden fontos döntés meghozatalakor befolyásolta Nixont, akihez éjjel-nappal szabad bejárása volt.
Nagy szerepet játszott az amerikai-szovjet fegyverzetellenőrzési, majd fegyverzetkorlátozási megállapodások kidolgozásában, titkos pekingi úton készítette elő Nixon kínai látogatását, ő irányította amerikai részről a vietnami háború befejezését eredményező béketárgyalásokat. Ezért 1973-ban megkapta a Nobel-békedíjat, ami nem kis vihart kavart, a vele együtt kitüntetett vietnami Le Duc Tho vissza is utasította a díjat, a Nobel-békedíj bizottság két tagja pedig demonstratívan le is mondott. Kritikusai szerint Kissinger érdemtelen volt a kitüntetésre, mert ő állt Kambodzsa kíméletlen bombázása mögött, támogatta az ellenzékiek ezreit kivégző és megkínzó dél-amerikai diktatúrákat, továbbá a Ciprust kettészakító török inváziót.
Kissinger, akiről az amerikai politikatörténetben korszakot neveztek el, azután is hivatalban maradt, hogy Nixon 1974-ben belebukott a Watergate-botrányba. Csak 1977-ben, Gerald Ford elnök választási veresége után távozott, azóta nem alakítója, csak elemzője a világpolitikának.
A problémákat mindig nagy összefüggésekben igyekezett megközelíteni, példaképei, Metternich és Bismarck szellemében a nagyhatalmak közötti egyensúly fenntartása volt a célja. Ezt tartják ugyanakkor gyengeségének is, mert a kisebb államokat csak gyalogoknak tekintette a politika sakktábláján. Hasonlították Stanley Kubrick filmszatírájának főhőséhez, dr. Strangelove-hoz és Raszputyinhoz, nevezték könyörületes héjának és éber galambnak, de soha nem tudták egyértelmű politikai kategóriákba gyömöszölni – ő magát mindig függetlennek minősítette, némi liberális vonzalommal.
Anyagi gondjai nincsenek: 1977-es lemondásakor csak az emlékirataiért kétmillió, tévészerepléseiért egymillió dollárt kapott, számos nagyvállalat busásan dotált igazgatósági tagja, előadásaiért horribilis összegeket kasszíroz és tanácsadó céget is működtet.
Kissinger még életében legendává vált, méghozzá olyanná, amilyenné ő akart válni. Mesterien kezelte a sajtót, befolyásolt és kiszivárogtatott, cserébe a lapok bő terjedelemben foglalkoztak egyébként is hálás témának bizonyuló személyével. Kissinger élvezte az életet, a legelőkelőbb éttermekben étkezett, szépségekkel, sztárokkal mutatkozott, operába és futballmeccsekre járt – még tavaly is ott volt szülővárosa, Fürth a Bundesliga első osztályába feljutott csapatának egy hazai mérkőzésén.
Az aforisztikus megjegyzéseket is ontotta magából, olyanokat, hogy „nagy hibám, hogy nem vagyok képes száz százalékig egyetérteni azokkal, akik bírálnak”. Legendája annyira szívós, hogy hiába derült ki, hogy ő volt a legvéresebb héja a vietnami háború idején – persze csak a legszűkebb körű megbeszéléseken -, a közvéleményben a kompromisszumkereső politikus képe él; hiába derült ki, hogy fogalma sincs a francia konyha rejtelmeiről, Amerikában a kifinomult ínyenc megszemélyesítőjének számít. Egészsége ma már nem a régi, de még mindig dolgozik és tekintélye is töretlen.
