Az utazó legújabb megpróbáltatásai Regős Róbert

Regős Róbert: Az utazó legújabb megpróbáltatásai

Hogy őszinte legyek, már alig vártam, hogy folytathassam a beszámolót. Nagyon jólesik az a sok-sok visszajelzés, amelyben gyakoribb jelentkezésre ösztönöznek az olvasók, de be kell valljam, élvezem a nyugalomnak, a csendnek, az egyedüllétnek azokat a perceit is, amikor a friss élmények a visszaemlékezésnek és a lejegyzésnek köszönhetően igazán teljessé válnak. Furcsa, s egyben új tapasztalat, hogy az apró részletek – valójában ezek teszik gazdaggá és személyessé a történéseket – nem közvetlenül a bekövetkeztük pillanatában válnak elevenné, hanem a felidézés, a részletező megfogalmazás során.
St. Louis minden tekintetben beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Érdekes, hogy a Mark Twain Tom Sawyeréből ismert, a regényt olvasó kiskölyök számára oly vadregényes, titkokat rejtő, kalandra hívó Mississippi, most, amikor itt állok a partján, egyszeriben otthoni tájakra, a Duna partjára, a csónakházak annyira szerethető környezetére emlékeztet. A vízen szinte állandó a nyüzsgés. Uszályok hordják az árut föl, s alá. A látványból pontosan érzékelhető, mekkora jelentősége van a térségben ennek a szállítási módnak. A folyó rengeteg embernek biztosít megélhetést. A munka különös becsben áll ezen a vidéken, mivel nehéz hozzájutni, s könnyű elveszíteni.
Aztán itt is elfog az „indulj tovább” bizsergése. Nem kockáztatom meg, hogy újra a kis japán kocsi belsejébe hajtogassam élére állítva a csomagokat, s a családot, inkább próbálom megtalálni az arany középutat a V8-as dög és az apró katicabogár között. Olyan kocsit keresek, amellyel nem érzem magam életveszélyben az amerikai benzinfalók között, egy dologra azonban nincs megoldás, s ez a sebesség felső határa. Komolyan az őrületbe kerget, hogy az abszolút biztonságosnak tetsző, sima felületű, széles, több sávos, néhol már fűtött autópályákon mindössze 90 és 110 km/h között lehet hajtani. Annyira még nem vagyok bátor, hogy a rendőrök éberségét folyamatosan próbára tegyem – akik ismernek, úgyis tudják, azért tétova próbálkozásaim vannak –, de a cammogás ilyen hosszú utakon kezd elviselhetetlenné válni.
Mivel folyamatosan szállodáról-szállodára vándorlunk, főzni nem igazán van lehetőségünk, így bőven van alkalmam tanulmányozni az éttermi étkezés gyönyöreit. Mit mondjak? Nem igazán vagyok válogatós, a változatosság viszont gyönyörködtet, s az amerikai konyha sajnos nem erről híres. Van ugyan két-három kedvencem, de elég unalmas állandóan ezeket „variálni”. Az egészséges táplálkozás terén ráadásul komoly lemaradások tapasztalhatók Európához képest, így szinte bizonyos, hogy nagy bánatomra súlyveszteség nélkül leszek kénytelen átvészelni ezt az időszakot. Csak halkan, s kifejezetten négyszemközt súgom meg, nehogy megbántsam vele a kulinária helyi templomainak tulajdonosait, hogy a tisztaságnak itt különösebb jelentőséget nem tulajdonítanak. Az ember azt hihetné, hogy az immunrendszer megerősítésének tudatos szándékával tartózkodnak a steril körülmények megteremtésétől. Az ANTSZ otthon már egytől-egyig bezárta volna ezeket az egységeket.
Ami még kiborít, az a gyümölcsök íze, pontosabban ízetlensége. Hiába a gazdag kínálat, az eladók kedves közvetlensége, a portéka kifogástalan megjelenése, gyakorlatilag tök mindegy, hogy meggyet, vagy epret veszek a gyereknek. Eltérés csak a formájukban érzékelhető, amúgy totálisan ízetlenek. Istenem, amikor nagyapám kertjében beérett a sárgabarack, s olyan volt a zamata, mintha a gyümölcshússal magukat a napsugarakat is magamba fogadtam volna… De ne legyünk igazságtalanok. Ha igényed van rá, meg főleg időd és helyismereted, hogy felhajtsad, ráadásul a pénzt sem sajnálod a projektre, természetesen itt is táplálkozhatsz egészségtudatosan, én azonban inkább kihúzom még ezt a néhány hónapot.
Lassacskán a mítoszokkal is érdemes leszámolni. Az olcsó üzemanyag közhelye, ha az Európából érkezett utazó számára nem is, a helyiek szemében mára már csupán legenda. Legtöbben egy-egy könnycseppet elmorzsolva a szemük sarkában, remegő orrcimpával emlékeznek vissza az 1 $/gallon (3,78 liter) által fémjelzett aranykorra. Ma a gallononkénti ár 3 $ körül mozog, ami ugye alig több 171 Ft/l-nél. Hogy én mennyire szeretnék otthon könnycseppet morzsolgatni a szememben és orrcimpát rezegtetni hasonló körülmények között. Ennek fényében az már csak természetes, hogy a közlekedésnek a közútival konkurens módja, a repülés sem számít úri passziónak, bár meg kell jegyeznem, hogy a szolgáltatásokat meglehetős puritanizmus jellemzi. Én azonban, ha tehetem, szeretek biztos talajt érezni a lábam alatt, ezért marad az országút. Irány Dallas!
Tizenkét óra, s egyre kevésbé értem Petőfit. Itt aztán van tengersík vidék, puszta, szél görgette ördögszekér, de az én tekintetem egy dombocskáért, mit dombocska, picinyke halomért, vagy valami egészen szelíd lejtőért, vagy emelkedőért imádkozik, esetleg házak aprócska csoportjáért, de itt a szó legszorosabb értelmében nincs semmi. Már annak is örülnék, ha az autópálya díjat befizetendő állná utunkat néhány bódé, de itt az úthasználat is ingyenes! Úti szórakozásnak így marad az elképesztő méretű kamionok olykor gyomorszorító versengése.
Halálosan fáradtan esünk be az első utunkba eső dallasi szállodába. Már a hotel nevén sincs erőm röhögni: Relax Inn. Még jó, hogy a csomagokat nem rángattuk magunkkal a recepcióig. Elég pár pillantást vetni az enteriőrre, s tudjuk, nomen est omen, ennél unalmasabb hely a világon sincs, így egyetlen szó nélkül fordulunk sarkon, s meg sem állunk a belvárosig. Hogy megérte, az igazából a reggeli köd felszálltát követően derült ki. A 18. emeletről kinézve szabályosan földbegyökerezik a lábam. Madárraj húz el közvetlenül az ablakunk előtt, s a verőfényben úszó látvány felidézi bennem mindazokat a közhelyeket, amelyek Texas Államról és Dallasról égtek belém a média közvetítésével. Hatalmas farmok, olajkutak, Kennedy elnök halála, farmerba, kockás ingbe öltöztetett férfiak, hatalmas kalapokkal a fejükön, meg a nyakukon kendőt viselő, bőrmellényes lányok, s persze countryzene vég nélkül.
Érdekes kettősség. A belváros minderre rácáfol. Olyan, mint bárhol másutt. A külső kerületeket elhagyva azonban változik a kép. Igen, jönnek a farmok, a farmeres, kockásinges, kalapos férfiak, a karámok között állatok százai, és legnagyobb meglepetésemre ez a látvány sokkal inkább nevezhető ideillőnek, mint sem kínosnak. Annyira élhető, szerethető helyek sora mellett haladunk South Fork irányába, hogy már-már azoknak kezdek igazat adni, akik kora ifjúságom óta amolyan tehenészfiúnak tartanak. Itt még az is szívesen lennék. Gondoltam, miért ne ugornánk be Ewingékhoz, hogy tisztelegjünk a nemrégiben elhunyt Larry Hagman emléke előtt, ha már egyszer erre járunk. A birtokot elérve ellenállhatatlanul kerülünk a harsogó főcímzene hatása alá. Gépiesen fizetjük be a fejenként 12 $-t, hogy aztán a hatalmas területen körbevezessenek bennünket. Úgy járkálok fel s alá, mintha magam is a család tagja volnék, leszámítva azt, hogy kezemben megállás nélkül kattog – ha lehet még ilyet mondani a digitális korban – a fényképezőgép. Az élmény tényleg magával ragad.
Na, jó, elárulom. Függő voltam. Az igazság az, hogy kölyök koromban rajongtam a Dallasért. Jövet prüszkölhetett végig a család, hogy akadna jobb program is, én semmi pénzért ki nem hagytam volna, s mit mondjak, megérte. Mintha tényleg megállt volna az idő. Körben a jól ismert használati tárgyak. Marcika épp Bobby szobáját deríti fel, hogy másképp, alulnézetből, s nem is sejti, mi az a furcsa fény az apja szemében, amellyel higanymozgását követi. Maga a ház tényleg lenyűgöző, még ha kisebb is, mint amilyennek a televíziós optikai tuning hatására gondolhatnánk. Kifelé izgatottságom a végletekig fokozódik. „Eredeti” Ewing ereklyét széles választéka. Őszintén zavarban vagyok. Igazából nem szeretnék lemondani egyikről sem. Hűtőmágnes, kitűző, sál, dedikált fotók, Ewing 1 feliratú rendszámtábla, autentikus texasi kalap, poharak, megannyi giccses apróság. Maradjon az én titkom, hogy a rajongoi enem mennyit hagyott ott, azt azonban elárulom, hogy visszahuppanva a kocsi vezetőülésébe, a belépő ára már aprópénznek tűnik.
A felszabadult örömmel járó élmény feldolgozásának egyik formája az evés. Erre egy közeli Steak House-ban kerítek sort. Remélve, hogy a pincér nem a felszolgált ételtől kergült meg, percekig döbbentem nézek farkasszemet a tányéromon nyugvó fél marhával. Szürreális az egész, ám amikor a számba veszem az első falatot, mintha rózsaszín pillangók kezdenének táncolni a szemem előtt. Épp, ahogy kértem. Soha még ennyire pontosan az elképzelésem szerint. Félig átsütve. Nagy ég! Nem kell visszaküldeni! És az íze! A ráolvadt fűszervaj mintha minden egyes rostját úgy ölelné körül, akár az anyaöl. Igen, igen. Ez az, amit annyi éve keresek. Egyetlen falat ebből a fél marhából feledteti az utazó valamennyi megpróbáltatását. És az sem számít, hogy most vagy két napig mozdulni sem bírok. Éljen soká Amerika, a végtelen lehetőségek és az egészségtelen finomságok földje!
Fogalmam sincs, másnap miképp jutottunk el a JFK Memorial – The Sixth Floor Múzeumba. Tudom, komoly dolgokkal nem illő viccelődni, de amikor kiderül, hogy tényleg az Elm Streeten található az épület, ahonnan 1963. november 24-én Lee Harvey Oswald végzetes lövése eldördült – ha egyáltalán hihetünk abban, hogy az volt a végzetes lövés –, csaknem megfulladok a nevetéstől. Aztán fegyelmezem magam, hisz a kiállítás elképesztő aprólékossággal mutatja be a tragikus napot. Az ereklyék persze itt is kínálják magukat, veszek is egy korabeli újságot.
Kis pihenő, aztán Houston, majd New Orleans vár ránk. Közben azért nem szeretnék megfeledkezni az otthoni dolgok sem.

Dallas, Texas, 2012. december 9.