|
Staller Tamás emléke
Staller Tamás maga volt a csendes és szelíd bölcsesség.
Egyszerűen, békesség volt beszélgetni vele.
Bár arról nem beszélgettünk, mit is jelentett neki az a fogalom, hogy „zsidó”: vallást? identitást? filozófiát? hitet? sorsot? reményt, hogy a földi lét nem kezdet és nem vég? – az emlékezetemben úgy őrzöm meg őt, mint egy olyan Valakit, aki maga volt a zsidó kultúra.
Művelt volt, és mentes minden előkelősditől, fontoskodástól; nonkonformista is volt a szónak abban az értelmében, ami a szellem emberét az értelmiségitől megkülönbözteti; és nem volt személyválogató.
Elegancia volt az élő szavaiban. Az itáliai emberek legjobbjai lehettek ilyenek. Azok, akiknek a mediterrán tájban adatott meg élni abban a korszakban, amikor a műveltség maga volt az ember és az ember lelke.
Bár lehet, hogy nem is létezett ilyen kor, és az embernek mindig a hétköznapok gondjával kellett küzdenie. Azaz napról-napra kellett élnie egykor is, ma is.
De Tamás – én így is őrzöm őt – a gondok között is a szellem magasságában élt. Egy reneszánsz zsidó, aki magyarnak született a nem reneszánsz huszadik században.
A Rabbiképző idei Ros Hásáná-i liturgiájáról együtt mentünk hazafelé. „Milyen gondolatok foglalkoztatnak manapság?” – valami ilyesfélét kérdeztem tőle. A Körút esti fényeiben kevesen voltunk már, édesapám lépkedett mellettünk, és Tamás szellemi dolgokról beszélt.
Arra gondoltam akkor, hogy lám, a kultúra nem csak munka, de menedék is lehet. Mert Tamásnak a zsidó kultúra volt a menedék.
A gondok, bajok, küzdelmek elől.
A világ elől, amit most hirtelen otthagyott.
Hidvégi Máté
2012.10.15
|
