Főtiszteletű Püspök úr!

Főtiszteletű Püspök   úr!

F:vagy.hu2012.05.19.15:06

Majsai Tamás   református lelkész nyílt levele Bölcskei Gusztáv püspökhöz Horthy Miklós   emléktáblájának újraavatása ügyében.

 

Kedves Testvérem a   Názáreti Jézus Krisztusban!

Te, mint a magyar   történelem korrekt ismeretével rendelkező szellemi kiválóság, pontosan tudod,   hogy ki volt Horthy Miklós. Tudod azt is, hogy az általa fémjelzett   rendszerben tengernyi brutális embertelenségre került sor (a mindenki által   jól ismert részleteket itt még érintőlegesen is fölösleges lenne   felemlítenem), és tisztában vagy azzal is, hogy a rendszer bizonyos   eredményei, és az, hogy a vidék zsidóságának teljes kiirtását követően   Budapest zsidóságának deportálásához a különféle presszióknak engedve a   kormányzó végül már nem járult hozzá, sem rendszerének alapvetően ahumánus és   gyilkos karakterét nem teszik feledhetővé, sem pedig azt a bűnös politikai   rövidlátást, amellyel az országot hozzáláncolta a világtörténelem leggaládabb   birodalmi alakulatához.

Kedves Testvérem,   Te, a keresztény etika egyetemi tanáraként és papi főméltóságként mindezek   tudatában fogsz ma (talán református lelkészi palástban is), és minden   bizonnyal Bibliával a kezedben, sőt, e Bibliából, zsidók és keresztények nagy   részben közös szentiratából isteni szavakat idézve közreműködni abban, hogy a   magyarországi református egyház legpatinásabb oktatási intézményében   legitimációhoz jusson egy sajátos ízlésvilágot képviselő (a kereszténységet   látványosan megtagadó) egykori diákcsoportnak egy háborús bűnös és   tömeggyilkos emlékének ápolására irányuló merénylete, és ami ennél is   rettenetesebb, „erkölcsi” pecsétet fogsz tenni arra, hogy az ország nálatok   felnevelkedő leendő elitjét ezután az a lelki-szellemi pedofília fertőzze,   amely e tábla naponkénti látványából forrásozik tanárok és diákok felé   egyaránt. Az emléktáblát visszaállító Kollégiumi Baráti Kör elnökének, Győri   Jánosnak elképesztő érvelése, és még inkább az, hogy gondolatait az   intézményetekben tevékenykedő nagyszámú tanári közösség is szó nélkül hagyta,   csak aláhúzza e félelmet. Az elnök úr szerint ugyanis nem az Ukrajnába és a   gázkamrákba, valamint munkaszolgálatra küldött fél millió magyar zsidó   mártíriuma, nem a rendszer ellenzékével szemben alkalmazott embertelen   galádságok, vagy a náci birodalom iránti ostoba odaadás oltárán feláldozott   kétszázezer magyar katona és a civil lakosság ezreinek az élete, valamint a   csatlós Magyarországra váró háború utáni megpróbáltatások jelölik ki a   kormányzó működésének történelmi helyi értékét, hanem az a jövő, amelyben „az   általa képviselt értékek” – így Győri elnök úr és az ő reményei – „a Kollégium   – és ezzel együtt a magyar kultúra – elfogadott, kanonizált értékeivé”   válhatnak.

Kedves Testvérem a   Názáreti Jézus Krisztusban, a minap szerzője voltál annak a közös egyházfői   nyilatkozatnak (igaz, majd háromhétig gondolkoztatok rajta), amely a   Parlamentben történt aljas tiszaeszlározást követően arról beszélt, hogy   „hitünk, emberségünk semmilyen körülmények között nem fér össze az   antiszemitizmussal, a vallási közösségek, népcsoportok elleni   gyűlöletkeltéssel”, és amelyben figyelmeztettetek a közélet kiemelt   szereplőinek a „gyűlöletkeltéssel való szembeszállásban” viselt   megkülönböztetett felelősségére. Te most ezzel szöges ellentétben egy olyan   rendezvényt támogatsz, mi több, ott még köszöntőt is mondasz, amelyen   emléktáblát helyeznek egy olyan elkötelezett antiszemitának, aki annak a   magyar rezsimnek volt az első számú vezetője, amely e szellemtől hajtva   tömeges zsidógyilkosságokban vállalt jóvátehetetlen bűnrészességet. Teszed ezt   ráadásul úgy, hogy tudod, az általad vezetett egyházkerület által – illetve az   adófizetők jelentős támogatásával is – fenntartott gimnázium és kollégium   eddigi szeplőtelen múltjának tervbe vett meggyalázása, illetve a lelkek   megbotránkoztatásának és az országban egyébként is eluralkodó rettenetes   ellenségeskedés és mentális brutalizálódás ellen nagyon sok százan emelték fel   szavukat, és tudva azt is, hogy a tiltakozás honlapján olvasható kommentek   szerzőinek mintegy fele a legsúlyosabb óvásokat fogalmazza meg, és annak ad   hangot, hogy szégyellik magukat és egyházukat e tett   miatt.

A   Horthy előtt hódolók köreiben gyakran hangzik el az az érvelés, hogy egy   demokráciában illik tiszteletben tartani a másféle történelmi hagyományok és   történetinterpretációk jegyében megfogalmazódó identitások jogát az   emlékezésre. Utalhatnék itt persze arra, hogy a Názáreti követői egy nem e   világban horgonyzó ország polgárai, ám most mégis inkább arról kérdezlek meg,   hogy mit gondolsz, vajon milyen típusú identitást sértene, ha a Krisztus   szolgája kifejezetten elutasítaná egy háborús bűnös kultuszának és   rehabilitációjának a felkarolását, éspedig annak a kétfelé sántikálást   nélkülöző világos kifejezésre juttatásával, hogy az százezreket és milliókat   alázna meg fájdalmukban és emlékeikben, és emellett szembe is menne a nácizmus   utáni civilizált emberiség alapvető értékrendjével? Megkérdezlek továbbá   arról, hogy a fentebb idézett nyilatkozatban megfogalmazott hitvallásotokat   megélő pasztorális szolgálatod miért nem arra irányult inkább, hogy e   rettenetes ötlet gazdáit az ügy szellemi összefüggéseinek a felismerésére   segíted (elmagyarázva nekik pl. azt, hogy az, aki Horthy után, azaz Hitler és   Auschwitz után Horthyt akar, még ha kizárólag csak a kormányzó regnálásának   néhány nem destruktív eredményére gondolva teszi is ezt, az valójában Hitlert   és Szálasit is akarja, de legalábbis ezt az akarást segíti elő), és hogy mind   e helyett az identitásépítés olyan – humánfilozófiailag jó lelkiismerettel   vállalható – nemes programjaival támogasd őket, amelyeket az Isten Országának   evangéliumi dinamikája fűt?

Az előbb utalást   tettem a civilizált világra. Hadd említsek is egy példát. A németországi   Tübingenben 1966-ban véletlenül utcát neveztek el Karl Borromäus Adam   theológusról, a nácizmus teoretikusainak egyikéről. Az egyetemi szellemi   elitnek a náci barbarizálódás folyamatrendszerében játszott rettenetes   felelősségét feltáró vizsgálódások során fény derült Adam (addig figyelmen   kívül hagyott) dicstelen tevékenységére. A város az utca nevét 2010-ben   megváltoztatta.

Főtiszteletű Püspök   úr, kedves Testvérem, tegnap két látogató érkezett lelkészi-püspöki   parókiádhoz/rezidenciádhoz, akik a Horthy-emléktábla ügyében szerettek volna   beszélgetni Veled. Céljuk az volt, hogy meggyőzzenek a mai esemény programról   való levételének erkölcsi és értelmi evindenciájáról. Egyikük egy pátriárka   korú nyolcvanéves debreceni férfiú volt, mellesleg Izrael népének a halál   árnyékából kikapott üszögként megmentett tanúja, a ma még köztünk lakozó,   deportálást túlélők egyike. (Hozzád való elzarándoklásának szingularitását   csak olyan biblikus képek alkalmasak érzékeltetni, mint pl. Ábrahám   meglátogattatása az I. Mózes 18-ban.) A másikuk egy debreceni születésű   református hölgy volt, aki egy hete egyeztetett is hivataloddal e látogatásról   (igaz, az elsőként bejelentett partnere még más lett volna). Te azonban végül   is nem fogadtad őket. Az említésre sem méltó kommunikációs csetepaték   lezárásaként ajtónállóid – egy kafkai víziót idéző szemérmetlen párbeszédben –   azt közölték velük, hogy eredetileg 14 órára szólt ugyan a találkozás, de   pénteken csak 13 óráig tartasz hivatalt.

Kedves Testvérem a   Názáreti Jézus Krisztusban, milyen szellemi horizontokon tájékozódva, milyen   lélekkel, milyen belső békével, az imádságos szeretet és a pasztorális   tapintat mely léptékével fogod ma délután megtartani a népirtó háborús bűnös   Horthy Miklós emléktáblájának leleplezésekor elmondott köszöntő szavaid utáni   istentiszteleti alkalmat a Kollégium Baráti Köre előtt? A kérdés talán költői,   de tagadhatatlanul igen drámai!

„Sokszor igyekszünk   elbújni Isten elől, de titkon mindig várunk rá, hogy ő ránk találjon”,   mondottad a 2010-ben tartott karácsonyi igehirdetésedben. Most húsvétkor pedig   arról tettél bizonyságot, hogy képesnek kell lennünk emberi kapcsolataink   újjáteremtésére, és arra, hogy embertársainkkal ne tehessünk meg bármi   rosszat.

Főtiszteletű Püspök   úr, kedves Testvérem a Názáreti Jézus Krisztusban, „a bűn az ajtód előtt áll,   és rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta!” (Mózes I. könyve, 4:7.)   Erősítsen ebben Téged a filadelfiai gyülekezetnek szóló bátorítás: „Tudom a te   dolgaidat (ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, a melyet senki be nem zárhat),   hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az   én nevemet.” (Jelenések 3:8.)

Testvéri   köszöntéssel,

Majsai Tamás   református lelkész, egyetemi tanár