Softim hetiszakasz piciknek Frölich Erikával

Frölich Erikával

„Ne ültess magadnak ligetet, semmi fát az Örökkévaló Istened oltára mellé…” (16.21.). Bölcseink kérdezték, hogy miért követi a Tórában a fenti gondolat a bírákra vonatkozó részt?

A lublini Rabbi Meir szerint a Tóra arra tanít, hogy Izrael bíráinak olyannak kell lenniük, mint az oltár. Miként az oltár belülről földből készül, és kívülről rézzel vonják be, ugyanúgy bíráinknak belülről szerénynek, istenfélőnek kell lenniük, nem szabad elfelejteniük, hogy mindenkire egyformán vonatkozik a tórai pászuk, miszerint: „ …én por és hamu vagyok” (1Mózes 18.27).

Kívülről azonban olyannak kell lenniük, mint a vas, törhetetlenül, hajlíthatatlanul kell törekedniük, hogy igazságos ítéletet hozzanak az eléjük kerülő peres ügyekben. Szerénynek és/de hajlíthatatlannak lenni – talán az egyik legnehezebb kombináció, mert nem csak az igaz, hogy “kutya nehéz dolog úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”, hanem az is, hogy nagy kihívás úgy igazat mondani, ha az ember ismeri az igazságot, hiszen, ha csak egy kicsit is ismeri, akkor pontosan tudhatja, hogy csak feltételezi.

A Talmud szerint a polgári ügyekhez nagyobb szakértelem és bölcsesség szükségeltetett, mint a főbenjáró bűnök tárgyalásához. „Minden tanítvány aki csendben marad, amikor mestere mérges rá első és második alkalommal, az érdemes lesz arra, hogy megértse a pénzügyi törvényeket, melyek nehezebbek, mint a halálbüntetés lehetőségét magukban hordozó törvények.

A Misnában tanultuk (Bává Bátrá 175b): Rabbi Jismáel mondja: aki bölcs akar lenni, foglalkozzon pénzügyi törvényekkel, mert nincs nehezebb foglalkozás a Tórában a pénzügyeknél, mert olyanok, mint egy örökösen folyó szökőkút”. (Brahot 63b)

A zsidó királyokra többek közt ez a parancs vonatkozott: “vissza ne vigye a népet Egyiptomba…mert az Örökkévaló mondta nektek: ne térjetek többé vissza ezen az úton” (17:16).

A versből úgy tűnik, hogy minden zsidónak tilos Egyiptomba menni, viszont mi már tudjuk, hogy óriási zsidó közösségek éltek Egyiptomban, sőt olyan kiválóságunk, mint a Rámbám is ott töltötte élete jelentős részét. Vajon hibáztak?

Nem, mert a Talmud szerint (Szanhedrin 10:5) “csak az állandó letelepedés szándékával tilos visszamenni, de kereskedni vagy dolgozni szabad”. Természetesen ezt a nézetet vallja a Rámbám is (Királyok törvényei 5:8), és a Rádbáz is azt írja, hogy “én magam is sok időt töltöttem ott, hogy Tórát tanuljak és tanítsak, mert ilyen esetben engedélyezett”. Rabbi Joszef Saul Natanson szerint azon az egyiptomi kivonulás 42 állomáshelyből álló útvonalán tilos oda visszamenni, a Soel umésiv szerint pedig csak Izrael egész közösségének tilos az egyiptomi út.

Rabbénu Bahje azt gondolta, hogy a tilalom csak a tórai időszakakra vonatkozott, míg a Sz’mág úgy vélte, hogy Szanherib idején az “eredeti” egyiptomiakat elűzték földjükről, ezért a tilalom már nincs érvényben.

Bölcseink majdnem egybehangzó véleménye alapján talán nyugodtan mondhatjuk, hogy ha a fejünkben rend van, akkor – a háborús gócpontokat leszámítva – nincs a világnak olyan pontja, ahol ne élhetnénk megfelelő zsidó életet.

Egyebek mellett a királyra vonatkozó törvényekkel is foglalkozik a szidra, ami nem tűnik feltétlenül aktuálisnak, pedig az. Az egyik micvája ez volt: “És mikor majd ül királyi trónján, írja le magának a tan másolatát egy tekercsre” (17:18). Rási elárulja, hogy bölcseink szerint (Szánhedrin 21b) két Tórát kellett írnia. Egyet a kincstárban kellett őrizni, a másiknak viszont mindig a király előtt kellett lennie.

Erre vonatkoznak Rabbi Avraham Smuel Binjámin Szofer (Ktáv Szofer) szavai: „Izrael királyának és a nép minden vezetőjének két tóratekerccsel kell rendelkezni, egyet tartson „kincstárában”, vagyis a parancsok megőrzését – a kisebb micvák esetében is – a legnagyobb szigorúsággal vonatkoztassa magára, és egy legyen nála, bárhová is megy, hogy figyelmeztesse, tanítsa népét a micvák betartásának fontosságára. A “kincstári” és a “mobil” Tóra szövege kötelezően egyforma, de értelmezésükben, felhasználásukban legalább ennyire kötelező jelleggel különbözniük kell(ett).

A “két Tóra” fogalma másként is előjöhet, például a Tóra egymástól homlokegyenest eltérő magyarázatait hallva is kialakulhat olyan érzésünk, hogy kettő lehetne belőle.

Az igazság keresésére és ennek nehézségeire a hetiszakasz is felhívja a figyelmet: “igazságot, igazságot üldözz” (16:20), a versben egymás után kétszer említett “igazság” szó talán a szükségszerűen különböző nézőpontok lehetőségére utal.

A Talmud (Szanhedrin 32b) hoz néhány megjegyzést, ami a fenti mondat értelmezését segíti, ezek közül Ráv Ási véleményét idézném: “az igazság első említése a szigorú törvényre, a második a kompromisszumra vonatkozik”.

„Igazságot, igazságot üldözz, hogy élj…” (16:20). Mestereink több helyen intenek, hogy igyekezzünk felebarátainkat jó oldalukról megítélni, ugyanakkor arra is felhívják figyelmünket, hogy ez nem jelenti, hogy naivnak kell lennünk. Igazsággal ítéld – vagyis vannak olyan helyzetek, amikor kénytelen vagy kedvezőtlen ítéletet hozni. Az igazság (cedek) kétszeri említése emlékeztet, hogy se erőltetett jóindulattal, sem elsöprő rosszindulattal ne viseltessünk embertársainkkal szemben, meg kell próbálni az arany középúton (svil házáháv) maradni.

A psiszhai Rabbi Bunam szerint a cedek (igazság) szó kétszeri említése figyelmeztet, hogy az “igazságot csak igazság által lehet elérni”. Az igazság keresése nem ad felmentést, csak és kizárólag becsületes módon lehet törekedni annak meglelésére. A Tóra nem bocsátja meg ha a szentséget helytelen eszközökkel “üldözzük”. Nem, a cél nem szentesíti az eszközt.

A Sélá HáKádos szerint az igazság első említése a bíráknak szól, utasítja őket, hogy a Tóra törvényei szerint ítélkezzenek. A “második igazság” a prófétákat és a királyokat utasította, hogy különleges helyzet esetén hozzanak rendeleteket annak érdekében, hogy a világ „fennmaradjon”. Ezért is fejeződik be a tórai vers így: “hogy élj”, mert ha kizárólag a tórai parancsok alapján ítélkeztek volna őseink akkor a zsidó nép régen nem létezne már. Ahogy a Talmud (Bává Meciá 30b) tanítja: “Jeruzsálem azért pusztult el, mert a legszigorúbb tórai törvények szerint ítélkeztek, és nem mentek a törvény betűi mögé (lifnim misurát hádin), hogy értelmezzék azt”.

“Közeledtek ma a csatához ellenségeitek ellen, ne csüggedjen szívetek, ne féljetek, ne ijedjetek meg” (20:3).

A kohén fordult e szavakkal a harcba indulók felé, de nem csak a katonák számára lehetett fontos e vers, hanem mindenkinek, aki nehéz élethelyzetben van, vagy a benne dúló konfliktusokat kívánná rendezni.

Nekik (is) üzen a Rabbi Jiszrael Szalanter-ről (1810-1883) szóló történet. A rabbi egy alkalommal késő este tartott haza, és egy cipész üzlete előtt elhaladva meglepetten látta, hogy a mester még dolgozik. A gyertya is hamarosan leég, miért dolgozol ilyen sokáig? – kérdezte a cipészt. Az így felelt: “amíg a gyertya ég, ott a lehetőség, hogy megjavítsam”. A történet szerint a rabbi az egész éjszakát a cipésszel töltötte, és a mondatot ismételgette: “amíg a gyertya ég, ott a lehetőség, hogy megjavítsam”.

“Bírákat és felügyelőket rendelj magadnak minden kapudba, melyeket Örökkévaló Istened ad neked, törzseid szerint, hogy ítéljék a népet igazságos ítélettel” (16:18).

A Talmud (Makkot 7a) teszi fel a kérdést a mondatban álló “kapudba” kifejezés kapcsán azt firtatva, hogy vajon csak Izraelre vonatkozik a parancs, ahol a “kapuk” a mi tulajdonunkban vannak? A válasz az, hogy Izraelben minden körzetbe és minden városba kell bét din-t (bíróságot) állítani, de az Országon kívül csak körzeti bíróság létesítésére van szükség.

De kik lehettek a „felügyelők” (sotrim)? A kifejezés huszonöt alkalommal fordul elő a T’náh-ban, legtöbbször Mózes ötödik (hétszer) és a Krónikák (hatszor) könyvében. Egyes számú alakban („soter”) mindössze kétszer (2Krónikák 26:11, Mislé 6:7), és az akkád eredetű szó azt jelentette: „dokumentum, másolat”, ebből következően nagy valószínűséggel a Tóra az írnokok elnevezésére használhatta a „sotrim” kifejezést.

“Bírákat és felügyelőket rendelj magadnak minden kapudba” (16:18). I.ten parancsba adja, hogy minden városban (településen) legyen bíróság és rendőrség. Igazságszolgáltatási rendszerünk háromféle bíróságot foglal magába:

1. Háromtagú, a polgári peres és pénzügyek esetére (diné mámonot).
2. Huszonháromtagú, a Kis Szanhedrin, főbenjáró bűnök esetére (diné nefásot).
3. Hetvenegytagú, a Nagy Szanhedrin, melynek két fő feladata volt, egyrészt tisztázatlan esetekben egyértelművé tenni a törvényt, másrészt új rendeletek bevezetése.

Az utóbbi tagsága bírt a legnagyobb presztizzsel, és itt kellett a legkeményebb követelményeknek megfelelni. Minden bírónak bölcsnek és alázatosnak kellett lenni, szeretni az igazságot és gyűlölni a megvesztegetést, valamint közkedvelt és elismert kelletek legyenek. Szükséges volt, hogy jártasak legyenek tudományokban, csillagászatban és orvostudományban. Ennek alapján talán joggal hihetnénk, hogy a Nagy Szanhedrin tagsághoz nagyobb előképzettség kellett, mint a szerényebb, háromtagúhoz. És tévednénk? Mindjárt kiderül…

A Gemara (Sabbat 12b) megállapítja: ne olvasson senki olajmécses fényénél sábeszkor, mert félő, hogy megbillenti a mécsest, hogy javítsa az olaj áramlását a kanócba.

Rabbi Jismael azt mondta magának: „én olvashatok így, mert nem fogom megbillenteni”. Egy alkalommal olvasás közben mégiscsak megdöntötte a mécsest, ezután kijelentette: „milyen mélységes igazságot hordoznak a bölcsek szavai, amikor megtiltották az olvasás ezen módját”! Rabbi Natan szerint e szombat kimenetele után Rabbi Jismael felírta a jegyzetfüzetébe: „olvastam és megbillentettem a lámpást. Amikor a Szentély újra felépül, hozni fogok egy kövér vétekáldozatot”.

Ráv Kook ennek kapcsán írja: „az elkövetett vétkeink feljegyzése ráébreszti az embert arra a tényre, hogy emlékeznie kell bűneire. Ennek oka a következő: ha egy adott cselekedetnek csak ideiglenes hatása lenne az ember lelkére, akkor elég lenne bűnbánat által azonnal megbánni az elkövetett dolgot, és felesleges lenne emlékezni rá. Ugyanakkor nem erről van szó.

Az ember lelkén belüli erők bonyolult kölcsönhatásba lépnek egymással, és egy bűnnek számos negatív hatása lehet. Néhány erő mélyen a lélekben rejtőzik, és csak a legváratlanabb helyzetekben kerülnek elő, hogy kifejtsék negatív hatásukat, és ekkor jöhet rá az ember, hogy ezek a késztetései valójában múltbéli ballépéseinek utóhatásai. A múltban önmaguknak okozott károkat akkor vagyunk képesek megjavítani, ha emlékezünk azokra, ehhez pedig jól jöhet a jegyzetfüzet.

Ha mindent megteszünk az emlékezés érdekében, de mégis elfelejtődik bűnünk, az sem feltétlenül baj. Rav Caddok Hakohen Rabinowitz (1823-1900) írja: a befejezett megtérés biztos jele, hogy már emléke sincs a bűnnek. A megtérő embert tilos bűneire emlékeztetni, és a Teremtő sem tesz így, hanem engedi, hogy azok elfelejtődjenek. Minden emberi képesség az Örökkévalótól van, ahogy még beszélni sem tudnánk, ha Isten nem adna nekünk hangot (2Mózes 4:11), úgy emlékezni sem vagyunk képesek, ha nem küld számunkra emlékeket. Erről beszél Dávid király is (Zsoltárok 51:4-5): „Mosd le bűnöm teljesen, tisztíts meg vétkemtől! Gonoszságom beismerem, bűnöm előttem lebeg szüntelen”.

Az a tény, hogy az ember emlékezik bűnére, azt jelenti, hogy még nem tisztult meg attól teljesen, és addig kell emlékeznie amíg az Örökkévaló úgy nem látja, hogy a megtérése befejeződött, és ekkor megkapja jutalmát, a felejtést.