| Tiszteltjeim,
Mindenekelőtt nagyon megérintett, hogy több, mint 2500-an olvasták el az édesanyámról írt előző levelem.
Sok-sok visszajelzést kaptam…
Köszönöm.
Sajnos vannak érzések, amelyek olyanok, mint az a bizonyos temetéskor beszakított ing… Bármit is teszünk, bármennyi idő telik is el, sohasem lehet már olyan, mint annakelőtte.
Telnek a napok, hetek és hónapok, ám a gondolatok egymásbakapaszkodó tánca körbevesz…
Szeretnék még írni azokról az érzésekről, amelyek kialakultak bennem az elmúlt 2 évben. És mindezt tenném a szukot, azaz a sátorosünnep fényében… és árnyékában.
A világomat betölti a fény. Beáramlik a pupillám milliméteres lukacskáin. Hatalmas. És vakító.
Ám a vizionált hiánya megrémiszt.
Vakság. Lecsukott szem.
Pedig pontosan tudom, a kettő együtt jár.
Mint az ünnepi sátor.
A napra kell kitenni. Süssön rá a fény. A hő. Ám legyen teteje. Takard el a tökéletességet, a világosságot!
Hogyan is felejthetném el??
A félelem hű társként kísér. Ám szeretem az életet. Minden egyes másodpercéhez 10 körömmel ragaszkodom. Mint mindenki.
Pedig huncut kacajjal rohannak szerte a világban a mi életpillanataink. Nem is gondolkodunk rajta, mit veszítünk el ilyenkor.
A sátorral tanít a Jóisten.
Érezzük meg (tanuljuk meg?) a bizonyosság és a bizonytalanság furcsa határmezsgyéjét, hisz ott járunk minden pillanatban.
Majd építsünk legalább 3 falat!
Az ég alá építs!
A nap alá!
Az esőfelhők alá!
A repülő bogarak alá!
A viharos szél alá!
A szálló szerelmes hangok alá!
A zsidóságunkhoz kötődni kell.
Szeretettel? Szerelemmel? Két kézzel? Totális egyesüléssel?
Édesanyám sosem tudott valóban szembenézni az ő sorstalan sorsával, az apaképhiányával, ami mind-mind a saját zsidó származásából ered.
És mégis büszke volt egyetlen fiára, aki minden szakmai karrierjét és tehetségét alárendelte ennek a furcsa elegynek, amiben van származásbeli kötődés, választott ősi bölcsesség és az örök keresés mélyről származó vágya.
Félek a napba nézni, bár életet ad.
Félek az elmúlásról beszélni, mert az a saját tükörképem.
Félek a szerelemről beszélni, mert felfoghatatlanul foglal egybe mindent mi emberi és isteni.
Félek a holnapról beszélni, mert ki tudja, rám virrad-e a nap.
Ott áll a sátor a tetőn.
Árnyék és fény találkozása.
Szín és színhiány.
Döbbenjünk meg bátran, azon, hogy mit is jelent számunkra a ragyogás jelenléte és az árnyék megérintése!
Ezek mind mi vagyunk.
Édesanyánktól a sötétben, az anyaméhben megörökölt szívdobbanás.
A haj színe, a bőr izzadása, a hang lejtése, a lélek érzékenysége.
Meg kell ünnepelni a sátor kifeszülő tetejét, mert megvéd. Itt van drága szüleink keze.
És miénk a bejövő árnyék és a kint maradt fény is. Vakít és megvéd a Te választásod.
És tedd fel életed egyik legfontosabb kérdését! Pedig az a legegyszerűbb: építesz-e falat?
És ha igen, akkor hová?
Hogy elválassz vagy összeköss…
Önmagadat…
A saját múltaddal…
Saját magaddal…
Millió kérdés…
Ott a fehér fényben állva – a fehér sátor, fehér ajtajában- egy fehér, halotti ruhában.
Hogy tudjam, hol is vagyok.
Az életben…
Aminek minden másodperce csoda.
Örülj az ünnepnek! Életnek! Fénynek! Árnyéknak! |
